Reggel ötkor derül ki, hogy a járat közel sem közvetlen, Puno városában ki kell szállni, és két óráig várni a csatlakozásra. Ha nem közvetlen jegyet veszünk, akkor megússzuk 15+20 solból La Pazig, és ugyanazokkal a buszokkal utazunk úgyis. Ráadásul Puno után a busz egy két órás kitérőt tesz Copacabana felé, majd a bolíviai határon ismét át kell szállni. A határátkelés komoly műsor, hat különböző helyre kell bemenni, van, ahol csak azt nézik, van-e kilépő pecsét, és továbbküldenek száz métert, hogy a belépő pecsétet megkaphassuk. A személyes holmikat átvizsgálják, és bár kedvesek és barátságosak, vagy másfél óra itt is elmegy. Az út végig a híres Titicaca-tó mellett halad, a háttérben hófehér hegyláncok, a tó kobaltkék, a táj kiégett, száraz. Mindenfelé vörös agyagból tapasztott házak, az udvarokon szamár, birka és tehén, az asszonyok több rétegű, színes ruhákban, pörgekalappal fejükön terelik őket, a gyerekek mezítláb rohangásznak körülöttük. La Paz megrendítő látványt nyújt, egy hatalmas, hófehér, hatezres csúcsokkal körbevett völgyet képzeljünk el, melyet feltöltöttek szabályos alakú, félkész téglaházakkal. A busz természetesen a turista negyed közepén rak ki, de nincs időnk semmire, irány egyből Santa Cruz, holnaputánra Brazíliába kell érnünk.

Korán talpon vagyunk, a nap még csak a legmagasabb csúcsokat festi rózsaszínre, amikor beállunk a kígyózó sorba, és tízre már lent vagyunk Mawayaniban. A burgonyás láma pörköltet nem tudjuk kihagyni, mivel mást ilyen korán még nem kapni. A buszok tízpercenként indulnak, megrakodva a hazatérő zarándokokkal, az egyikre feltolakodunk, és délután már Cusco tégladzsungelében araszolunk. A délutáni piacon megeszünk egy tál perui ceviche-t, ez amolyan apróra vágott, nyers tengeri mindenféle hagymával és csípős paprikával. Egy zeneboltban végigpróbáljuk a hagyományos perui hangszereket, később a Plaza de las Armas nevű térre tévedünk, ahol a csillogó pizzéria előtt kisbusz áll meg, két fegyveres őr kipattan, majd a német nyugdíjas csoport bemenekül az étterem nyugati biztonságába. Nincs sok okunk maradni, így az esti busszal elindulunk Bolívia fővárosa, La Paz felé. Mivel sietünk, inkább megvesszük a „közvetlen” járatra 120 solért a jegyet.

Úgy döntünk, kicsit eltávolodunk a központi tömegtől, és délután összepakolunk, majd áttelepülünk egy szomszédos völgybe. A sziklás, kopár hegyoldalban apró házak húzódnak meg, tipikus tanya az Andok csúcsai között. A házak falát egyszerű kövekből és keményre száradt, tömött fűkockákból építik, ebből készül az állatok karámja is. A zsúptetős otthonokból az ablakokon át távozik a füst, a konyhakertben rozst termesztenek, az udvaron tengerimalacok szaladgálnak, az alpakka és láma nyájakat hatalmas, bozontos, kaukázusi jellegű kutyák őrzik. A kerítésen túlról köszönünk hangosan, a gyerekek ijedten szaladnak be a házba, és elnémul a környék teljesen. Nem sok idegen járhat errefelé. Végül egy ráncos, pergamenbőrű bácsi jön ki félénken, udvariasan megkérdezzük, felverhetjük-e a sátrat a ház mellett, csak némán bólogat, látszik, nem ért spanyolul. Mosolyogva megköszönjük, a házigazda pedig teljes zavarban vigyorog, majd visszasántikál a házba. Éjjel megint erősen fagy, sötétedéskor a lámák a ház körül gyülekeznek, gyapjukon a dér vastagon fehérlik. Egész éjszaka hallani a szomszédos völgyben haladó zarándokokat, a hold fehéren beragyogja a kopár sziklákat és a távoli, havas csúcsokat. Mennyire más világ ez így…

Bár Qoyllurrit’y ünnepének első pár napja még a legedzettebb utazónak is felkavaró élmény, tíz napon át részt venni benne feltehetőleg csak etnográfusok és a hithű kecsuák számára jelent átszellemülést. A 24 órás monoton, mindig kissé aláintonált dallamok, az állandó petárdadurrogás és embertömeg még simán belefér, de a nyugati termékek és a természet ütközése már nem fekszik annyira. Hulladéktárolók természetesen nincsenek, a szemetet mindenki maga körül dobálja el. A völgy közepén elhelyezett ponyvás WC-k tartalmát egyből a kristálytiszta gleccserpatakba engedik, amiben aztán ruháikat mossák lejjebb, ez azért tízezer ember esetén nem kis természeti katasztrófát okoz a vízrendszerben. A helyben vágott állatok maradékai ott száradnak a sátrak körül, és a nagyobb sziklák mögött rétegekben hever a WC-papír. Mindehhez jön az utóbbi években megjelent külföldiek negyede, egy lekordonozott, biztonsági őrös placc, ahol minden második sátor mögött dízelgenerátor dübörög és szöszi tinédzserlányoknak szolgálnak fel fagyasztott és újramelegített hamburgereket. De hát ez a világ rendje, pár éven belül ugyanúgy kétszázhúsz dolláros csomagban árulják majd az utazási irodák Peru legautentikusabb kulturális fesztiválján a részvételt. Nem sok esélye marad így az eredeti kultúrának.

A program keveset változik a nap során, az egész völgyben folyamatosan haladnak körbe a díszes menetek, mindegyiknek külön zenekara van, általában egy nagy dob és néhány rezes meg egy alumínium csőből fabrikált furulya, a dallam pedig sosem változik, trillázó, pentaton, elnyújtott hangsorok ismétlődnek, a második nap már kicsit kopik a hatás. A legnagyobb tömeg a kápolna körül van, bent Krisztus testének állítólagos lenyomata látható. Ez is latin amerikai jelleg, a szokások, az eredeti vallás és a kultúra keveréke. Olyasmi, mint Cusco egyik templomában az Utolsó Vacsora festménye, ahol az ételek között egy egészben sült tengerimalac látható, égnek meredő, pörkölt lábakkal. A katolicizmus sikerének alapja mindig is az a rugalmasság volt, ahogy az eredeti hitvilágot egybeolvasztották a meglévő dogmákkal. A szentek körül ugráló jaguármaszkos alak, a fakereszt előtt bemutatott láma áldozat (a maja népcsoportok esetében csirke), az ősi istenségek neveinek megtartása mind az egyház taglétszámának, ezáltal befolyásának növelését szolgálták. De nem ez volt a világon az első ilyen kezdeményezés, a görögöktől kezdve a rómaiakon át a mongol hódításokig a siker mindig azon múlt, hogy a leigázott népeknek meghagyták a kiskapukat, így azok megtarthatták eredeti vallásuk, kultúrájuk elemeit vagy akár alapjait.

Táncos ismerőseink elvisznek a majordomo (fesztiválfőnök) sátrához, aki elmeséli az ünnep történetét. A 1700-as évek vége felé az Andok völgyeiben lakó indiánoknak megjelent a gyermek Jézus egy báránnyal, majd látták őt a kereszten is. A jelenéseket spanyol papok is megerősítették, és mindenki beszámolt egy szent fényről, amit kecsua nyelven (az inkák ősi nyelve) Qoyllurrit’y-nek hívtak, jelentése: a hó csillogása, hócsillag. A látomás tiszteletére hozták létre az ünnepet, hivatalos neve: Señor de Qoyllurrit’y. Eredetileg a sámánnak készülő fiatal legények és lányok felmásztak este a gleccser tetejére, az éjszakát ott töltötték, majd reggel jégdarabokat vágtak ki és cipeltek le. Ezek a jégdarabok a felkelő nap fényében csillogtak és fénylettek, és jelképezték a szent „csillagfényt”. Feltehetőleg az Inka Birodalom idején emberi áldozatokat mutattak be ezen a helyen. A hatvanas években kezdett igazán népszerűvé válni a zarándoklat, ekkor alakultak ki a mai szokások, és csupán az utóbbi pár évben jutottak el külföldiek erre az ünnepre. Manapság, az információ korában nem kellenek hosszú évtizedek ahhoz, hogy egy ünnepet felkapjon a nemzetközi utazóközönség, a tízezres helyi tömegben ritkán, de feltűnik egy-egy gringó, és egy magántévé meg a BBC Travel csatorna stábja is ott szervezkedik naphosszat a fullkomfortos lakósátrukban. Nade elkanyarodtunk. A fesztivál hagyományos résztvevői a táncosok, ilyen nevekkel, mint Chunchos, Q´apaq Qollas, Japos vagy Pabluchas. Az ukukok külön kaszt, ők a polgári védelem képviselői, ostorral és síppal próbálnak rendet tartani, és elvileg megostorozzák a rendbontókat, bár ilyet nem láttunk, csak azt, hogy egymás lábát játékból verik.

Nem aludtunk sokat, a fáradtság ellenére a völgy dübörgő élete korán felkelt minket. Hajnali egykor megindul az első csoport a gleccserhez, mi egy pár órával későbbi menethez csatlakozunk. Bár a szintkülönbség alig párszáz méter, két óra keserves lépegetés árán jutunk fel a jégárhoz. Innen további egy óra a kemény hóban és jégben a gleccser teteje, amely közel hatezer méter magasan emelkedik ki a környező hegyekből. A szomszédos Apu Ausangate hatalmas fehér tömbje uralja a keleti határt, a nap fényei lilára festik a horizontot. Elgémberedve, fejfájással, szédüléssel és hányingerrel küzdve elindulunk lefelé. Egy felelősségteljes hegyi vezető sem indulna neki ennek az útnak mászóvas, jégcsákány és kötélbiztosítás nélkül, a helyiek viszont népviseletben, lehetetlen fejdíszekkel, hosszú köntösökben esnek-kelnek a jégen, csoda, hogy egyikük sem csúszik le a mélybe. A gleccser aljához visszaérve az ukukok és a jelmezes táncosok szánkóversenyt rendeznek, majd hatalmas hócsata kezdődik, itt fent az öregek jelenléte nélkül kicsit felszabadultabb mindenki. Lefelé menet megismerkedünk a San Salvador faluból érkező, Virgen del Rosario nevű csapattal, akik teljes tolldíszben, hosszú, fekete hajjal táncolnak le a völgybe. Meghívnak az októberi ünnepségükre falujukban, és biztosítanak, az sokkal eredetibb és nagyobb, mint a mostani fesztivál. Visszaérve a völgybe ismét összefutunk az egyik majordomóval, akivel kellemesen elbeszélgetünk az európai kommunizmus, a kubai szocializmus és a nemzetközi baloldali mozgalmak összefüggéseiről. Érthető, hisz ő a Titicaca-tó vidékéről jött, közel a bolíviai határhoz, ahol tudvalevőleg Evo Morales a venezuelai Chavéz nagy haverja. Óvatosan válogatjuk szavainkat, amit kedves meghívással viszonoz, chichét (különböző növények és kukoricasör erjesztett keveréke) meg valami száraz sajtszerűséget kínál, és kitalálja, dokumentálni kéne a jelenlevő összes törzs népviseletét. Be is rángatja az első önkénteseket, elkezdünk fotózni. Nemsokára ránk talál egy külföldi csoport, kissé felháborodva kérdezik kitűzős tolmácsuk segítségével, hol vettük az engedélyt ehhez. Az utolsót vettük meg, válaszoljuk jóleső gúnnyal. A majordomo közben elmegy, és ezzel a szervezés is, mindenki csak a saját képét akarja visszanézni, majd azt megmutatni a völgyben élő összes ismerősének. Feladjuk, majd máskor néprajzolunk. Inkább csatlakozunk a tömeghez, akik az ukukok férfias játékát nézik: a kiszemelt alanynak végig kell szaladnia egy korbácsokat lengető sorfal előtt úgy, hogy lehetőleg ne essen el.

A helyszínre tartó zarándokok a teherautókból és buszokból az út mentén várakozó, sovány és piszkos gyerekeknek cukrot, hajasbabát és játékautókat dobálnak ki, erősen érezni a latin amerikai „ladino” és „indígena” különbséget, a gazdag és tehetős városi polgár vallási ünnepek alkalmával alamizsnát szór a pórnépnek. A kemény nyalókák ripityára törnek az út menti köveken, a csöppségek pedig visítva rohannak, hogy a szilánkokat összeszedjék. A házak errefelé már vályogból készülnek, ősi inka teraszokon rozs, búza és csicseriborsó nő, az egyetlen fa meglepő módon a behurcolt eukaliptusz, ültetvényes formában. Mawayaniban hatalmas dugó fogad, lovak, teherautók, gyalogosok, mindenki egyszerre kavar a porban, miközben árusok tömött sorfala között igyekszünk a hegy felé. A magasság igen erős, négyezer méterrel vagyunk tengerszint felett, a legkisebb kapaszkodó is erős lihegésbe és izomfájdalomba kerül. Az úton meglepő módon ugyanannyian tartanak visszafele, mint felfele, nincs egységes rendszer, sokan csak egy napra jönnek. A hivatalos plakát szerint az ünnep május 14-24-ig tart, de többet nem sikerül kideríteni. Kemény, négy órás kapaszkodó után érünk a helyszínre, de útközben kilométerenként kálvária stációkat, sátortáborokat, árusok tömegét és pihenő zarándokokat kell kerülgetni. A völgyet ellepik a sátrak, ponyvák, emberek és állatok. Jövendőmondó papagájok és makákók, hamis pénz árusok, kifőzdék és vegyesboltok sorakoznak mindenütt, így egy további órába kerül, mire felküzdjük magunkat a túloldalon magasodó Chinaq´ara oldalára, ahol már kevesebb az ember. Egy barátságos család mellett felverjük a sátrat, és csak ülünk, lihegünk és nézünk. Ötezer méter felett vagyunk bőven, a levegő metszően hideg, a nap perzselve süt. Tűzijátékok durrognak, zenekarok tucatjai ontják a kissé hamis dallamokat, és ezerféle népviseletben továbbra is áramlik a tömeg fel a völgyből, néhányan táncolva, mások énekelve, imádkozva, mindenki hátán kis batyu, benne pokróc, élelmiszer, vagy épp egy szent képe otthonról. Rántott alpakka bordát veszünk krumplival (ki tudta vajon, hogy a burgonya Peruból származik, és még most is közel 4000 fajtát termesztenek az országban?), és ledőlünk kicsit aludni. A helyiek többsége túl szegény, hogy sátrat vegyen, ők kövekből kis félkörös falat építenek, arra kerül a kék nejlon ponyva, és csoportosan alákucorodnak melegedni. A legtöbben alig alszanak, inkább rágják a kokacserje leveleit és újabb és újabb köröket rónak a völgyben táncolva és énekelve. Itt nincs éjjel és nincs nappal, utcai lámpák világítanak egész éjjel és egy percre sem szűnik a zene és a tánc.

A tánccsoport vezetője szerint nem kell semmilyen belépő az ünnepségre, aki maga szeretne eljutni oda, annak a taxi 2 sol, elvisz egészen a Coliseo Cevrado nevű állomásig, onnan pedig modern buszok szállítják a városi tömegeket 15 sol fejében Mawayani faluba, az út 3 óra. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Lonely Planet 2004-es perui kiadása sok pontatlanságot tartalmaz az ünnepséggel kapcsolatban. Coliseo Cerrado az állomás, június eleje az ünnep időpontja, Ausangate a helyszín, Tinqui az induló állomás, és öszvérekkel viszik fel a csomagokat a hegyre. Ehhez képest az ünnep időpontja változó, az Ausangate helyett Chinaq´ara a gleccser neve, Tinqui után félórányi buszozás az indulópontja a zarándokútnak, és öszvérből egyet sem láttunk. Hacsak nem hazudtak nekünk biológiaórán, és az öszvéreknek mégis lehet utódjuk. Ezek bizony lovak, így aki írta az útikönyvet, vagy roppant felületes volt, vagy sosem látogatott még a fesztiválra. Sajnos Cuscóban sok utazási iroda innen meríti információit, konkrét adatot nyolcból kettő tudott mondani, de ők is csak a Coliseo Cevrado-t ismerték, az ünnepről már semmi egyéb infójuk nem volt.

Tegnap kicsit hosszúra sikerült az utazás, hajnalban San Pedróból a hírhedt csirkebusszal útnak indultunk a fővárosba, egyből reptér, irány Costa Rica, csupán átszállás, a váró modernebb, mint sokfele Európában, csillog-villog minden, a boltokban osztrák ajándékszalonokat megszégyenítő kínálat, az éttermek árait nem is merjük forintosítani, nézelődtünk pár órát és ismét a tenger felé kerülünk, hamarosan alattunk Lima, Peru fővárosa. Itt úgy írják: Perú. Costa Rica igényes giccshangulata után valami egyszerű, poros kis váróra számítottunk, ehelyett itt is üveg és króm, ingyen WiFi mindenhol, a reptér teljes területén dohányzást tiltó táblák (Dél-Amerika, hűha), a kinti levegő párás, fülledt, langyos, semmilyen. Utazási transzban vesszük a buszjegyet Cusco felé, észre sem vesszük és máris háromezer méter felett kapkodunk levegő után. Cusco első ránézésre nem túl szép, legalábbis a külső kerületek akármilyen ázsiai vagy észak-afrikai városban lehetnének, ha nem hallanánk mindenhonnan tiszta, éles spanyol szavakat. Gyors pénzváltás, a valuta itt a Nuevo Sol, darabja ötven forint körül mozog. Fél sol a városi busz bárhova, egész könnyedén eljutunk a San Pedro templomig. A neten megismert helyi erőket keressük, akik állítólag már két napja a város utcáin táncolnak, és készülnek a vidék legnagyobb ünnepére, a Qoyllurrit’y zarándoklatra és fesztiválra. A templom mellett a Hospedaje El Paraísoban találunk szállást (5 sol per fő), majd szétnézünk a városban. Most lehet, hogy ismét kövezés lesz a vélemény sorsa, de Cusco belvárosa nem túl különleges. Mintha Madrid belvárosában vagy Sevilla sétálóutcáin járnánk, tiszta macskaköves járdák, hatalmas, vörösesbarna templomok és katedrálisok, a gringó negyednek csúfolt belvárosban pedig mozdulni sem lehet a sok, Machu Pichu túrát ajánló utcai erőszakoskodótól és az európai menüt és hangulatot ontó méregdrága éttermektől. Nem is merészkedünk tovább, inkább elnézünk a nagypiac felé, itt 2 solért teljes menüt eszünk egy kifőzdében: gazdag zöldségleves, tengerimalac-pörkölt (igen, nem tévedés, az inkák ősi eledele ez a kis rágcsáló, íze talán a nyúlra hasonlít leginkább). A terítékhez jár egy kancsó édeskés lé, valamint néhány aprósütemény. Meg sem bírjuk enni mind. A piacon pedig lehet kapni mindent, egész szamárfejet, láma belsőséget és kokacserje levelet. Az utcákon az emberek barátságosabbak, mint Közép-Amerikában, kéretlenül megszólítanak, érdeklődnek, honnan jöttünk, és kivétel nélkül figyelmeztetnek, vigyázzunk értékeinkre, itt hamar kirabolnak, ha nem figyelsz. Veszünk néhány zöldséget, gyümölcsöt, szárazsüteményt, és meglepődve tapasztaljuk, hogy az árusok nem akarnak átverni. Ha elfelejtjük megvárni a visszajárót, utánunk kiabálnak, a mérlegen pedig rendre többet mérnek ki egy kicsivel. A turista negyeden kívül pedig senki nem akar erőszakosan ránk sózni semmit, egyszer megkérdezik, aztán odébb állnak. Sötétedéskor már mi sem merünk mászkálni, a szálláson a dupla takarók alatt is fázunk az éjjeli hidegben.

Hamarosan Peru felé vesszük az irányt, egy ismeretlen hegyi fesztiválra látogatunk, majd átnézünk Bolíviába és Brazíliába, itt kezdődik az esős évszak, ott a száraz. Addig is pár kép a tavaszi Guatemalából.