Amióta az azonos című film meghódította a világot, Puerto Escondido neve ismerősen cseng minden utazó fülében. Bár az évtizedekkel ezelőtti függőágyas, mezítlábas hangulat már a múlté, aki családdal, párjával egy hangulatos, nyugodt, de mégis kényelmes és civilizált helyen szeretne nyaralni, az ide jöjjön. (tovább…)

A római szökőkút analógiájára Oaxaca is ígérget: aki a helyi piacon kapható pörkölt, csípős szöcskékből eszik, az biztosan visszatér. (tovább…)

Reggel korán elindulunk a tó felé. Mint kiderült, van belépő a nemzeti parkba, külön belépő a tóhoz, külön díj a faluban éjszakázáshoz és külön díja van a kötelező kísérőnek. Csak a kenu és ló bérlés nem kötelező, de megpillantva a tavat egyből összeszorított foggal, de jelezzük, mégis szeretnénk egy kenut. Oké, megfogtak minket, nincs mit tenni, a tó gyönyörű, nincs kereskedelmi verseny, annyit kérnek amennyit akarnak. Kifizetjük egy napra a kenut és a kísérőt, és nekiindulunk a tónak. Az egyik öböl széles barlangban folytatódik, a vízben lámpával hatalmas édesvízi teknősöket látunk elvitorlázni, a falakon denevérek csüngnek fürtökben. A part mentén végigevezve megcsodáljuk a hatalmas, vízbe dőlt, megkövesedett fatörzseket, a tavat szegélyező sűrű esőerdőt és a hihetetlen tiszta, kék mélységet. Kísérőnk szerint az egyik sziklafalon látható vöröses foltok őskori sziklafestmények, és az egyik kis szigeten maja romok is vannak, de ezeket már nem vállaljuk a további pénzek említése után. A srác le is lép két óra múlva, mi pedig állunk a csoda közepén átverve. Bár úgy terveztük, maradunk a környéken pár napot, egyre többen érkeznek különböző belépőket és engedélyeket emlegetve, úgy tűnik a holtszezonban mi vagyunk az egyetlen külföldiek errefele így felénk irányul a helyiek pénzharácsolása. Délután visszaindulunk a faluba, ahol estig az elnököt keressük, pontosítandó az eddigi kifizetéseket, de ő roppant mexikói módon sehol sem található egész nap. A falu meg a hátunk mögött röhög.

Először egy internetes fórumon találkoztunk ezzel a névvel, a világ nyolc természeti csodájának egyikeként emlegették. Minket nem ez vonzott ide, hanem a terület viszonylagos megközelíthetetlensége. Hátha itt még sikerül elcsípni egy kis eredeti Mexikót. Hátha nem ötvendolláros bungalók várnak. La Realidadból gyalog indulunk a következő faluba, négy óra alatt oda is érünk. Kora délután egy camioneta elvisz San Quentinbe, innen átgyalagolunk a szomszédos faluba. Emiliano Zapata párszáz lakosa igencsak zárt közösségben él, a faluba tilos alkoholt vagy drogokat vinni, idegenek is csak bejelentkezés után éjszakázhatnak errefele. Kérdezősködünk, el lehet-e még jutni a tóhoz ma, de mindenki nemet mond, ma már semmiképpen, előbb úgyis be kell jelentkeznünk az “El Presidente” házánál. Az elnök úr éppen a földeken vágja a bozótot, így inkább leülünk egy étteremnek hívott udvar kezdetleges padjaira, és az egyetlen kapható ételt rendeljük. Ez nem más, mint főtt bab rántottával és tonhalkonzervvel összekeverve. Mindenképpen újszerű élmény. A tetőn nagydarab zöld papagáj kiabál, “Burrito, burrito!” halljuk, persze lehet, hogy maja nyelven tanítottak neki valamit. Sötétedik már, amikor a szentjánosbogarak csillogása és a bikabékák brummogása mellett felkötjük függőágyainkat a folyó partján.

Reggel egy gyors ugrálós felmelegedés és pakolás után elindulunk Comitán felé. Útközben a távolban észreveszünk egy piramisra hasonlító kőhalmot, és figyelembe véve, hogy senki nem akar elcipelni oda, úgy döntünk meglátogatjuk. Kellemes csalódás a túra, az oda vezető csendes, kukoricaföldek közt kanyargó utacska hangulatától kezdve egészen a parkőr kedvességéig, aki szakmai jegyet ad, mondván, az tizedannyiba kerül, mint a hivatalos. Valami kisebb hatalom uralkodhatott ott az ezredforduló táján, nem maradt utánuk sok csak néhány piramis és csarnok, de az egész elhelyezkedése annyira gyönyörű, hogy órákig üldögélünk a fő piramis tetején a tájat bámulva. Alattunk több száz méterrel egy beszakadt barlang víztükre csillog, a régiek ebbe dobálták élő és élettelen áldozataikat, távolabb pedig több tucat tavacska fénylik a sárga kukoricaföldek és zöld fenyőerdők között.
Délután elérjük Comitan, majd Las Margaritas városát. Útközben mindenhol dugók lassítják a közlekedést, ma van a Guadelupei Szűz napja, ő ugyebár Mexikó fő védőszentje. A fővárosba ilyenkor elzarándokló másfélmillió ember mellett országszerte hagyományos felvonulásokkal ünneplik a szentet (aki amúgy igencsak sötét bőrű, és helyenként Szűz Mária riválisa), aminek a fő eleme az utcai menet. Reggel az ünneplő tömeg a templomokban vagy házaknál díszíti a szent képét, majd virágokkal és léggömbökkel felcicomázott kocsikra kötözik, és így kísérik végig a környező falvakon. Az autós menet előtt fehér ruhás, mezítlábas fiatalok futnak fáklyákkal a kezükben, de a mexikóiak sportszeretetét ismerve valószínűleg sűrűn váltják egymást. Érdekes módon ahogy haladunk a városból a kisebb falvak felé, úgy változik az egyes menetek jellege. A városokban hatalmas, csillogó dzsipekre kötözött képeket kísérnek a fiúkból és lányokból álló csapatok. A földutakon, mélyen az erdei tanyákon túl szakadt teherautóra kötözött, házilag festett kis szobrokat kísérnek a csak férfiakból álló, komor csapatok.
Az utolsó fuvarunk La Realidad előtt egy aprócska faluban rak le, mindenki nevet amikor a tömegközlekedésről kérdezősködünk, legközelebb holnap tudunk továbbutazni, de az egyik boltos kedvesen felajánlja, hogy függőágyainkat az előtérben felakaszthatjuk. Este egyszerre kezdődik az eső és a focimeccs: egy generátor szolgáltatja a falu egyetlen televíziójának az áramot, amelyet az egyik ház ablakába állítanak, hogy az utcáról mindenki láthassa a meccset. Vagy harminc férfi telepszik le az útra, és tenyérnyi kartonlapokat a eső ellen a fejük fölé tartva, teli torokból drukkolnak valami nemzetközi csapatnak.

Összesen 37 tó található elszórva ezen a párszáz négyzetkilométeres területen, és állítólag nincs kettő, amelynek ugyanolyan lenne a színe. Reggel nagy nehezen sikerül kerékpárt bérelni (egyszerűen nem értik meg, miért nem akarjuk taxival bejárni a tavakat), és elindulunk: Cinco Lagos, Laguna Tinto, Laguna Esmeralda… csak úgy sorakoznak a kobaltkék és páfrányzöld tavak, az idő tökéletes, szöveg helyett beszéljenek inkább a képek.

Tegnap sötétben értük el Tziscao apró, fából épült házait, és a zuhogó esőben némán nézzük a sátorból a hajnali fényekben játszódó tavat. A terület, ahol megszakítjuk utunkat pár napra a Lagos de Montebello nevet kapta, és az elturistásodási indexen egy hatost adunk neki (még éppen élvezhető, de tíz év múlva Disney World fog itt épülni). Különleges éghajlat uralkodik errefelé a hegyek között, az esős évszak az ország többi részével teljesen ellentétesen decembertől tart márciusig, az éjszakák kimondottan hidegek, és még nappal is hűvös, párás levegő áramlik a völgyekbe a négyezres csúcsokról. A tavak, amikről az egész vidék a nevét kapta, valóban gyönyörűek. Apró, kék tengerszemek, smaragdzöld öblök, fenyőerdők és lilás hegyvonulatok a távolban, mintha csak Norvégiában lennénk a fjordok között. A táj egyszerűen annyira lenyűgöző, hogy kénytelenek vagyunk a külföldiek árfolyamán kajakot bérelni, és bejárni egy kicsit a Tziscao tavat. Az eső elállt, a nap pedig több méter mélyre bevilágít a kristálytiszta vízbe, ahol apró, színes halak és zöld algák lebegnek a megkövesedett törzsek között. Az összképet egy egész picit elrontja a sok helyi, látszólag barátságos arc, akik éttermeket, idegenvezetést és hoteleket ajánlanak árak nélkül, majd amikor rájönnek, hogy nem érdeklődünk, köszönés nélkül otthagynak. Este a tóból frissen fogott sügért eszünk, és minden egyes ruhadarabot felveszünk a nulla fok köré lehűlő levegő miatt.

Rossz szájízzel indulunk útnak reggel, két taxist még a faluban lerázunk, valami hihetetlen árakon szeretnének elvinni a főútig, inkább gyalogolunk. Helyi járatokkal eljutunk egy kereszteződésig, balra Bonampak, egyenesen Guatemala, hirdeti a zöld tábla. Időnk sincs jobban körbenézni, több taxis már szedi is le rólunk a hátizsákot.
- Bonampak, amigo! – kiabálják az ember fülébe, mintha csak egy futószalagon lennénk a húsgyárban. Amikor rákérdezünk, mégis mennyiért vinnének el az egyik leghíresebb maja romvárosba, legyintenek, ne izguljunk, olcsó lesz. Na persze. Csillogva húznak el mellettünk az emeletes nyugati buszok, miközben az utóbbi napokban begyűjtött prospektusokból megpróbáljuk kiszámolni, mennyibe kerülne ez a kis műkaland egy átlag magyar turistának. Tudjuk, most sokan megköveznek majd érte, de a döntés a továbbutazás mellett szól. Túl drága a költségvetésünknek egy újabb tömegturisztikai látvány, és már így is épp eleget áldoztunk pénzből és időből a különböző népszerű és divatos helyek bejárásával. Tovább indulunk, és bizony a másik híresség, Yaxchilán is hasonló sorsra jut. Majd ha egyszer gazdagok leszünk…
Délután áthaladunk Benemerito de las Americas lepusztult határvárosán, a folyó túloldala már Guatemala, a város pedig közép-amerika egyik legnagyobb kábítószercsempész központja. Nincs is sok látnivaló, jön a csatlakozás és indulunk tovább. Ma már két katonai ellenőrzőpontnál megállítottak, ez lesz a harmadik, látni ahogy a terepszínű alak integet előttünk. Ő még csak a figyelmeztetés, utána következik vagy száz méterrel a checkpoint, de addig is az út mellett a bokrokban, homokzsákok és lövészárkok mögött komor arcok néznek minket, a kezükben géppuska, ujjuk lazán a ravaszon. Megállunk, mindenkit kiszállítanak, és válogatás nélkül szétszedik mind a helyiek, mind pedig a mi csomagjainkat. A viszonylag közvetlen hadnagytól megtudjuk, régebben zapatista lázadókat és fegyvereket kerestek, manapság leginkább kábítószert és illegális gyógyszereket. Nem kímélnek minket sem, az övtáskák és zsebek legmélyebb sarkait is áttapogatják, majd szó nélkül otthagynak mindenkit, kezdődhet a visszapakolás. Az ellenőrzőpont mellett vagy negyven rozsdás autó, teherautó áll, többségüket félig benőtte a növényzet. Feltehetőleg náluk megtalálták, amit kerestek.
A út kitűnő állapotban van, ami nem is csoda, hisz nemrég fejezték be. A megye legújabb nagyszabású fejlesztése keretében a guatemalai határ mentén végig leaszfaltozták az utat, aminek következtében a táj évek alatt megváltozott. Mexikó északi falvainak elszegényedett családjai, valamint guatemalai gazdasági menekültek telepedtek le mindenhol az út mentén, és kezdtek neki a klasszikus trópusi erdőirtásnak. Első körben a nemzeti és nemzetközi fakitermelő vállalatokkal vállvetve nekiláttak kivágni az őserdő nagyobb fáit. Ezek után jött a machete (bozótvágó kés) és a gyufa, amikkel teljesen lecsupaszították a domboldalakat. A kiirtott erdők helyére kukoricát ültettek, de a heves esőzések évek alatt lemosták a talajt, és ma már sem kukorica, sem erdő nem él meg ezen a tájon, így a helyiek egyre távolabbi területeket vesznek kezelésbe. Nem újdonság mindez, még az általános iskolás biológiakönyvekben is benne van. Becslések szerint az utóbbi ötven évben Chiapas esőerdőinek 80%-át kiirtották. Mindezek ellenére nehéz igazságot szolgáltatni, amikor látjuk a sovány, elhanyagolt, nyomorküszöb alatt élő gyerekeket, fiatalokat. Ha nem irthatnak erdőt, éhen halnak. Mai képriportunk erről a szomorú folyamatról számol be.

Hajnalban már egy camoineta (ponyvás kisteherautó) platóján kapaszkodunk a San Cristóbal és Palenque közötti kanyarokban, mielőtt elhagynánk a országot két részét még szeretnénk bejárni: a Carretera Frontera nevű hírhedt déli útszakaszt, valamint a Montes Azules Nemzeti Park szívében rejtőző Miramar tavat. Délre San Javierba érkezünk, innen nem messze található Lacanja Chansayab (Lácánjá Hánszajab), egy lakandón indiánok lakta falucska a dzsungel közepén. Még Oaxacában ajánlották, itt mindenképp érdemes szétnézni, az őslakosok élete valami egészen különleges. A Palenquéből magunkkal hozott kis információs füzet szerint a lakandónok az egyetlen népcsoport a volt spanyol gyarmatok területén, melyet sosem igáztak le az európaiak. Ez nagyrészt a terület megközelíthetetlenségének volt köszönhető, de talán szerepet játszhatott az is, hogy a lakandónok sosem építettek maguknak birodalmat, inkább apró, családi közösségekben éltek az esőerdő mélyén, és mindig is bizalmatlanul kezelték a külföldieket. Az ősi mayák legtisztább leszármazottainak tartják őket, mivel egyáltalán nem keveredtek sem a fehér hódítókkal, sem a későbbi mesztic leszármazottaikkal. Mily ironikus, hogy az utóbbi évtizedekben nemzetközi kutatócsoportok és államilag szponzorált tanulmányok tucatjai kezdtek el foglalkozni az életmódjukkal, mivel egyedül a lakandónok lakta terület nem pusztul ijesztő mértékben. Ők nem vágnak ki fákat, nem gyújtanak fel erdőket, hogy termőföldhöz jussanak, egész egyszerűen a dzsungel mélyén, a párás félhomályban termesztik azokat az árnyéktűrő növényeket, amikkel kiegészítik vadászó-gyűjtögető életmódjukat. A mexikói kormány a kilencvenes évek végén kitalálta, roppant igazságos lenne, ha fizetne a lakandón törzseknek, amiért az erdeiket szépen sorban vágják ki és szállítják el. Az indiánokat senki nem kérdezte meg, helyette számukra igen komoly mennyiségű pénzhez jutottak, ami persze nem segítette elő az ősi életmód fenntartását. Utak épültek az esőerdő mélyére, nemzetközi gyógyszergyártó cégek kezdték el felvásárolni a lakandónok által használt gyógynövényeket, és persze megérkeztek az első hátizsákos turisták, akiket nemsokára követtek a légkondis buszkonvojok. Bár a prospektus szerint mindez hiper-szuper és jó dolog, erős fenntartásokkal közelítjük meg a falut. A lakandón indiánok, akik ötven éve még ősközösségben éltek és többségük nem látott fehér embert, hamar beletanultak a XXI. századba. Egy sátorhely kétszer annyiba kerül, mint San Cristóbalban egy hotelszoba, a vacsora ára és mennyisége köszönőviszonyban sincs egymással, egy szomszédos vízeséshez pedig közel húszezer forintért kísért volna el a házigazda másnap. Oké, a ruházatuk még a régi, hosszú, hófehér köntösben járnak és a hajukat nem vágják még a férfiak sem, de akkor is, ez már kirakatturizmus. A gépet elő sem vesszük, amikor rákérdeznek, nem akarunk-e fotózni, olcsón megengednék…

Nehéz szívvel, de elhagyjuk Mazuntét. Délelőtt még benézünk pár szomszédos partmenti településre, de az árak mindenhol jóval magasabbak, ráadásul ismét mintha a helyiek fejőstehenei lennénk, így elstoppolunk Pochutlába, majd egy éjszakai járattal elindulunk vissza San Cristóbal városába. Közeledik a karácsony, és érezhetően emelkednek a szállások és élelmiszerek árai, tehát jobb lesz lassan valami olcsóbb ország után nézni. Mexikó sajnos felnőtt turisztikailag, a legtöbb érdekes, szép helyet megszállták az utazási irodák, az utolsó kis vízeséshez vagy jelentéktelen ókori romhoz is belépőt szednek, az utazásról nem is beszélve. Chiapasban külföldiként szinte lehetetlen stoppolni: vagy pénzt kérnek az út végén a sofőrök, vagy eleve jelzik, hogy ne is reménykedjünk, tessék hivatalos szállítóeszközzel közlekedni. A folyamat megállíthatatlan, az USA közelsége miatt a helyiek pontosan tudják, a szomszédból érkező, ötezer dolláros havi átlagfizetésből élő turistákat nem érdekli, tizenöt vagy ötven dollárt fizetnek ugyanazért a szobáért, vacsoráért, buszjegyért. A legolcsóbb helyek érdekes módon nem vidéken, kis falvakban, utak mentén találhatóak, hanem a legnagyobb városokban, ahol a verseny és a holtszezon valamennyire lejjebb szorítja az árakat. Ugyanis az ünnepi és nyári főszezonokon kívül szinte csak európaiak látogatják az országot, az amerikai hadak percre pontosan december végén, húsvétkor és a nyári szünet alatt szállják meg az országot. A helyi netkávézó sokat látott tulajdonosával beszélgetek éppen, a fotók kapcsán ült le mellém érdeklődni, de hamarosan a blog témáira terelődik a beszélgetés. Néhány éve Cancúnban felügyelt egy hasonló internet kávézót, és szörnyülködve idézi a amerikai iskolai szünet kezdete utáni napokat. Több ezer szőke, elhízott és ordibáló amerikai tinédzser szállta meg a várost, többnyire a strand és a McDonald’s között mászkáltak fel-alá egész nap, majd este beették magukat a legdrágább diszkóba ahonnan a fele csapatot mentők vitték el alkoholmérgezéssel még éjfél előtt. Szerencsére a többség nem jut el San Cristóbalba, meséli a tulaj, de karácsonykor így is épp elég középkorú házaspár repül le ide pár napra az USA-ból. Őket sem szereti, tavaly például az egyiknek valami fontos adatok eltűntek a memóriakártyájáról töltés közben, és hetekig járt vissza, feljelentéssel és ügyvédekkel fenyegetőzve. Úgy tűnik, még órákig tudna mesélni a tulaj a szomszédos ország lakóiról, de mivel nem szeretjük sem az elfogultságot, sem pedig a beszélgetés közben is pörgő percszámlálót, este a szállásunk egyetlen, haldokló gépén fejezzük be a fotók válogatását.

Ja igen, aktuálpolitika. Többen jeleztétek, hogy strand-ellenességünk csak annak köszönhető, hogy nem voltunk még igazi, ötpluszegycsillagos polinéziai tengerre épült hotelben, és amúgy is, mi a helyzet Mexikóban idén? Megint mások tiltakoztak az ellen, hogy az irodában hétfő reggel ilyen képeket kelljen nézegetniük. Őket is megértjük: )
Egyik kedves ismerősünk az itt olvasottak alapján kapott négyest valami földrajz-feleletre, azért csak négyest, mert nem tudott a XX. századi Mexikóról semmit, csak a maja vallási szertartásokról mesélt. Te jó ég, micsoda felelősség! (Azért ha lehet, a megjegyzésekben kérdezzetek, ne emilben, úgy egyszerűbb válaszolni.)
Tehát mi történt a spanyolok után? Az ezernyolcszázas években végig felkelések: Hidalgo, Vicente Guerrero és Iturbide nevével fémjelzett függetlenedési kísérletek. A század végére sikerült kikiáltani a köztársaságot, de összedolgozás helyett a mexikóiak egymásnak estek, és konzervatív, valamint szoclib pártokra szakadva gyakorlatilag azóta marakodnak a politikai elveken. Mexikó ezekben az időkben lebonyolított egy háborút az USA-val, elvesztette a mai Texas, Arizona és New Mexico megyéket az Egyesült Államoknak, és gyakorlatilag havonta váltogatta a kormányokat puccsokkal és rendkívüli választásokkal. Végül a XIX. század végén Benito Juárez rendbe rakta az országot külföldi tőke és nemzetközi piacok segítségével. Persze ennek is megvolt az ára, az őslakosság még jobban elszegényedett, a lázongás eredményeképpen Pancho Villa elfoglalta Ciudad Juarezt és elérkezett a híres Mexikói Forradalom ideje. (Ami egyébként nem volt más, mint tíz évig tartó marakodás és háború a különböző pártok hadseregei között. Az egyik ilyen hadsereg vezetője volt Emiliano Zapata, a mai zapatista mozgalom megteremtője és kabalafigurája). A század húszas éveiben jobboldali diktátorok és gyengekezű konzervatívok értek el ilyen-olyan eredményeket, majd 1934-ben Lázaro Cárdenas az országos kommunista párt színeiben elnyerte a hatalmat. Földosztás, TSZ, lelkes forradalom-ideológia, no meg a lassan felépülő baloldali államapparátus, a diktatúra előfutára. Sokat elmond a helyzet súlyosságáról, hogy a “baloldal ökle” apró megszakításokkal de hetven évig uralkodott az országban. Az apró megszakítások csupán egy-két konzervatív elnök tömegbe lövetéséről és tüntetések vérbe folytásáról szóltak. Aztán jöttek a kilencvenes évek, az ország legfőbb exportcikke a finomítatlan kokain, a második legnagyobb (és hivatalosan az első) bevételi forrása pedig a kábítószerforgalmat leállítandó amerikai segély lett. Kéz kezet mos.
Aztán az ezredforduló, Vicente Fox, USA-barátság és további dollárok, zapatisták és emberi jogok, no meg a sosem szűnő korrupciós botrányok. Fox uralmát két éve a konzervatív-keresztény Calderón váltotta, vitatott tisztaságú kampánnyal. Egy évig ment a huzavona, senki nem ismert el senkit, majdnem kettészakadt az ország, végül Calderón lett a főnök. Nem ismerős valahonnan?
Idén a fővárosban, ahogy a világ sok más pontján, elkezdődtek a Bush-ellenes tüntetések, majd az ország ötven év legnagyobb árvizeivel szembesült pár hete Tabasco megyében.
Elég egy föci ötöshöz?

Nincs vége a környéken az érdekességeknek, sőt. Puerto Angel felé a messzeségben hófehér szikla emelkedik ki a tengerből, az ott a szulák, fregattmadarak, sirályok, csérek és kárókatonák kedvenc gyülekezőhelye. Dinoval megegyezünk, elvisz oda is. Sőt, még pár maszkot, búvártalpat is bedobál a hajóba, a korallok állítólag különösen szépek a sziklák körül. Sajnos dél lesz, mire el tudunk indulni, és az erős verőfény miatt lehetetlen szép képeket készíteni. Délután meglátogatjuk a halpiacot Puerto Angelben: egy halom hal ledobálva a homokra, néhány bambuszlécről lógó mérleg, sorbanállás. Lassan több, mint egy hete “üdülünk” ezen a kivételesen szép parton, de ideje továbbmenni. A tervek szerint meglátogatjuk Chiapas megyében a Miramár tavat és néhány eldugott esőerdőt, hogy a karácsonyi ünnepeket már Guatemalában tölthessük. Akit esetleg érdekel, nézzen utána a neten: Atitlán-tó, San Pedro. Bárkit szívesen látunk!

Reggel a parton összefutunk a helyi tengeri teknősfigyelő állomás egyik munkatársával. Szabadidejében tengeri túrákat vezet a környéken, de mivel holtszezon van, és amúgy is ki kell mennie a tengerre a szokásos állományellenőrző körútjára, néhányan vele tarthatunk. Feltehetőleg mindenki hallott már a tengeri teknősök veszélyeztetettségéről, de újra és újra elcsodálkozunk a számokon, amikor statisztikára terelődik a szó. Bár Mexikóban 1990 óta mind a hét tengeri teknősfaj szigorú védelmet élvez, állományuk tovább csökken.
- Évente hatvan, hetvenezer teknőst zsákmányoltak ezen a partszakaszon régen – meséli Dino, az orvvadászból lett tudományos munkatárs -, de mostanra már alig maradt belőlük. Nyáron azért még vannak éjszakák, amikor feketéllik a part a fészkelő teknősöktől.
Nemsokára Dino balra mutat, ki a horizont felé.
- Nézzétek, párzó teknősök!
Egy jó öt perc eltelik, mire mi is meglátjuk a hullámok közt az egymásba kapaszkodó teknőspárt. Megtudjuk, hogy az aktus általában 4-5 óráig tart, ezután pár hónappal az anyateknős egy csendes hajnalon kikúszik a partra, és a homokba ásott gödörbe tojja több tucat tojását. A kis teknősök hetek múlva kikelnek, és minden huszadik éri csak el a tengert, akik közül minden ezredik éri el az előttünk ringatódzó teknőspár korát, ami Dino szerint 80-90 év körül lehet. Hazafelé egy különösen nagy teknős mellé siklunk csendesen, és beugrálunk melléje, a lomha állat későn fogja menekülőre, körbevesszük és kicsit húzatjuk magunkat vele. Nem szép dolog, tudjuk:)

Hiába a bimbódzó turizmus, Mazunte lakossága (egyelőre) igencsak szegény. A parti fogadók tulajdonosain kívül a lakosság másik része kénytelen halászatból, kerttáji mezőgazdálkodásból vagy bűnözésből megélni. Sajnos itt is elmúlt már az az időszak, amikor a helyi halászok szívességből vagy borravalóért kivitték az embert a tengerre egy körre. Manapság a helyiek ismerik a kapitalizmus alapelveit, és mindenhol táblák hirdetik a tengeri hajós túrákat, igen borsos árakon. A felnőtt férfiak sokszor egész éjjel a tengeren halásznak csónakjaikból, míg a gyerekek a kis vetőhálóikkal a parti sziklákról és a hullámok közül próbálják begyűjteni az apróhalat, amit aztán megszárítanak és a városi piacokon árulnak. Az aprócska, öt-hat éves fiúk álló nap a méteres hullámverésben dolgoznak hálóikkal. Mai sorozatunk róluk szól.
Sokszor nehéz körülmények között, fáradtan töltjük a blogot, így előfordulhatnak összekavart fotók, helyesírási hibák. Ha ilyet láttok, nagyon megköszönnénk, ha figyelmeztetnétek az oldal karbantartóját emilben:
admin [kukac] bedouin [pont] hu.

Tegnap eljöttünk Zipolitból a helyiek ajánlására. Szerintük Mazunte sokkal fiatalabb, ott megtaláljuk számításainkat. És valóban. Az apró öblöt parti kifőzdék és egyszerű szállások sora szegélyezi, az árak reálisak, a lakosság visszafogott. Nem az igazi, ősi állapot, de valószínűleg olyan Mexikóban már nincs is. Majd délebbre.
A pálmatetős bungalót több napra fillérekért kiadják, a szezon csak december közepén kezdődik, addig kevés a vendég. A szoba ajtajából öt lépés a konyha, további öt lépés a homokdűne tetején lengő árnyas függőágysor, onnan pedig tíz lépés a tenger. Előre tudjuk, nehéz lesz továbbállni. Az árak sem vészesek, egy főre: szoba ágyneművel, közös fürdővel 800 Ft, roston sült tengeri sügér körettel, gyümölcsturmixszal 1200 Ft, sör 150 Ft. Néhány artista, neo-hippi és kínai turista mászkál a parton, ezen kívül kihalt, csupán pelikánok és fregattmadarak köröznek a hullámok felett. A strandárus-szonda jelentése: hal- és gyümölcsárusok, szórványos cukorkaárus jelenléttel. A dűnék tetején, pár méterre tengertől, jeges ananászkoktéllal a kézben egy függőágyból nézni az alkonyi hullámlovasokat, nos, kibírható:)

San Joséból kegyetlen és kanyargós út vezet le Pochutlába, ahol átszállással máris Zipolit egysoros falucskájában találjuk magunkat. Napsütés, hullámok robajlása, friss, sós szél, homok és béke: ez Mexikó csendes-óceáni partvidéke. Hogy mi minden található itt? Puerto Escondido neve talán ismerősen cseng sokak számára, híres film készült itt még a hatvanas években, és a bemutató vetítés utáni nap megérkeztek a első turisták. Azóta Puerto Escondido a világ ezen részének szörfparadicsoma, a helyiek mellé több ezer külföldi telepedett le a közelben, hogy egész napos hullámlovaglás után a parton egy függőágyban heverészve, banánturmixszal a kezében nézze a naplementét. Mi nem utazunk el odáig, hisz azóta a példát követve többszáz apró homokos partszakasz nyílt meg az idelátogatók számára. Tengerparton nyaralni nem könnyű. Az egyik véglet a hotelekkel elzárt partszakasz, a napkrémbabákkal zsúfolt uszodáikkal, vicces áraikkal és a pénzfejés jellegzetes vibrálásával a levegőben. A másik oldalon a csendes, végtelen, elhagyatott part húzódik, se víz, se élelmiszer, se napkrém. Ha az utazó nem milliomos vagy zöldsapkás, akkor a kettő között kell keresni a megoldást. A legegyszerűbb a „strandárus-idővonal” módszer. Minden népszerű helynek ugyanaz a története: az aprócska halászfalut vagy elhagyatott partszakaszt egy film vagy könyv kapcsán megismeri a nagyvilág, esetleg egy új út vagy szolgáltatás (buszjárat) elhozza az első kalandorokat a vidékre. A szó elterjed (manapság pillanatok alatt az internet segítségével), és hamarosan hátizsákos fiatalok sátraznak a pálmafák alatt, és hétvégéken a helyi lakosság mellett egyre több külföldi látogat oda a közeli nagyvárosokból grillezett sügért enni. Beindul a gépezet. A pionír fajok a mezítlábas strandárusok, ezek az emberek minden tiszteletet megérdemelnek, ahogy naphosszat róják az adott partszakaszt oda-vissza a tűző napon, mezítláb, és közben kínálgatják árujukat: cukorka, karkötő, üdítő, napernyő. Ők a strandok evolúciójának szinte összes fázisában jelen vannak, csak az áru változik. És ez a lényeg. Az elején friss halat és gyümölcsöt árulnak, ez a strandok legszebb kora, csend és nyugalom honol, a helyi lakosság (ha van) halászattal és mezőgazdasággal foglalkozik, és nem az odalátogatók pénztárcájával. Az a kevés utazó, aki eljut ide (sokszor komoly szervezőmunka árán) megbecsüli az állapotot, és tisztelettel viselkedik a helyiekkel. Aztán jönnek az ismerőseik és azok ismerősei, és hamarosan megnyílnak az első parti kajáldák. A strandárusok profilt váltanak, most már nem éri meg gyümölcsöt árulni, jön a lószőr karkötő, üveggyöngy fülbevaló, anarchia-jel és jamaika-zászló. Az ízesített üdítő, péksütemény és törülköző. A folyamat nem áll meg, az élelmiszer átvált cukorkába és rágóba, a bizsu mellett megjelenik a függőágy-utánzat, a hímzett kendő és a napszemüveg. Az evolúció csúcsa, a strandok (vissza)fejlődésének utolsó állomása a távcsőárusok és hamisított Rolex és Omega ügynökök. Ilyenkor már általában tízemeletesek emelkednek a strandolók mögött, akik a szállodák egyennapernyői alatt ülnek a parton katonás sorokban, és néha hátrasétálnak úszni egy jót a hotel klórozott uszodájában. Egyszerű: nekik el lehet adni a távcsövet.
Visszatérve mostani állomásunkra meg kell állapítsuk, hogy olyan 4-5 évvel elkéstünk. Ma láttunk egy bizsuárust.

Most már tényleg elindulunk, teljes menetfelszerelésben keressük Oaxaca szűk utcáin a Pochutla felé tartó buszt, végül sikerül, három óra múlva pedig az ismerős San José de Pacifico meredek utcáin kapaszkodunk fel egy utazók által erősen ajánlott Casa Catalina nevű turistaházba. A kilátás gyönyörű, a meredek, smaragdzöld hegyoldalak a késő délutáni napsütésben átmenet nélkül tűnnek el a közöttük tátongó szakadékokban, a völgyeket betöltő felhők alulról érkeznek, előbb a napot takarják el, majd alattunk a fenyőerdőket, majd minket, hogy percek múlva ismét perzselő napsütésben ücsörögjünk a szállás teraszán. A házigazda nincs nagyon képben, mert bár vége van a gombaszezonnak, mégis üveges szemekkel magyarázza, hogy este gőzfürdőbe meg valami jacuzziba mehetünk, majd visszamegy a ház sarkába, ahol sárból és bambuszpálcákból éppen egy kemencét (vagy grillsütőt?) igyekszik összetapasztani. “Ebből még bármi lehet” ilyenkor a legcélszerűbb hozzáállás, persze az esélyek általában erősen a “semmi sem lett belőle” felé hajlanak, főleg Latin-Amerikában. Naplemente után az összes vendég összepakol, és valóban, törülközőkkel a vállukon elindulnak fel a hegyekbe. Tíz ember csak nem fog azért törülközőkkel bohóckodni, hogy minket átverjen, döntjük el, és velük tartunk mi is. San José környékén igazi alpesi klíma uralkodik. A nagy magasság miatt a levegő mindig hűvös, az óceán közelsége miatt pedig az “esős évszak” itt valóban esős évszakot jelent, hetekig tartó csepergéssel. Az erdők talaja száraz, köves, főleg ciprusok és fenyők elegyednek a gyalogpálmákkal és vad agávé fajokkal. Jó fél órás menetelés után érjük el a tanyát, ami első látásra biztosít minket, hogy itt jacuzzi biztos nem lesz. Az apró, sárral tapasztott házcsoport a hegyoldalba vájt vörös földseb alján fekszik, kis gyalogösvény vezet le a bejárathoz. Néhány pírszinges new-age karakter mászkál mezítláb a sárban, az egyik ház mellett pedig már ég a tűz. Kiderül, egy ősi maya szertartás, a Temeszkál részesei lehetünk hamarosan. Lehet, hogy át kellett volna nézni a maya, nem csak az azték vallási ceremóniákat is tegnap, reméljük nincs sok közös bennük. A helyszín egyértelmű: egy apró sár-iglu, virágokkal díszített bejárattal, bent a döngölt agyag földön széna és tűlevél. Mindenki fürdőruhát vesz, és a szertartásvezető elmagyarázza, hogy mivel telihold van (valóban), meg az ősi dolgok stb, elérkezett a tisztálkodás ideje. A Temeszkál egyfajta tisztulási szertartás, hasonlít a finn szaunázáshoz, csak épp vodka nélkül. A résztvevők előzetes meditálás után bevonulnak az aprócska kunyhóba. Le kell guggolni, hogy beférjünk, bent pedig alig lehet mozogni, kétrét görnyedve tapogatózunk a kupola belső felületén. Valahogy mind a tizenvalahány arc bepréselődik, a bejáratra pokrócot dobnak és az ember ne legyen klausztrofóbiás. A padló közepén fél méter mély gödör, ebbe öntik a tűzben eddig hevített köveket, rádobnak néhány füvet, gyógynövényt, illatos fenyőágat, majd a szertartásvezető kántálás közben vizet szór rá és az körben ülő emberekre. A helyiséget füst, gőz, növényi és emberi szagok, a föld és a pernye íze tölti be. A szertartás részese a “hombre de fuego”, vagyis a tűzember, aki kint gondozza a tüzet, és lapáttal hordja be az izzó sziklákat. Minden alkalommal, amikor frissen hevített követ vagy zsarátnokot hoz, az emberek egyszerre, szertartásosan köszöntik a parazsat és a tűzembert. A főnök néhány érthetetlen verssel és történettel szórakoztatja azokat, akik értenek majául (úgy tűnik a bekiabálásokból, hogy ez rajtunk kívül mindenkire vonatkozik), majd visszavált spanyolra, és mindenkitől megkérdezi, honnan jött, miért van itt, stb. Körbe adogatnak egy csokor fenyőágat, akinél éppen van az majául mindig magyaráz valamit. A hanglejtésekből ítélve nem szertartásos a szövegezés, általános dolgokról beszélgetnek, talán épp tanácsot kérnek a vezetőtől. Minket annyira nem a megválaszolatlan kérdéseink, mint az egyre fullasztóbb légkör aggaszt, a hombre de fuego nagyon pörög, egyfolytában hordja a parazsat, a főnök önti rá és ránk a fűszeres vizet, semmit nem látni már egy jó ideje, a testekről patakokban csorog az izzadtság, az égett növények kesernyés füstjétől mindenhol csöpögünk, és az jut eszünkbe, hittanórán nem a Képes Bibliából kéne a gyerekekkel megismertetni a poklot. Az otthoni szaunában az a jó, hogy amikor az embernek elkezd jólesően égni a tüdeje, és az első sós izzadtságcsepp a szemébe szúr, akkor feláll, kimegy és egy állatit tussol. Ez itt most nem lehetséges, az elkötelezett maják nyögéseikből ítélve minden percét élvezik a szertartásnak. Végül senkinek nem marad mondandója, kikúszunk a friss levegőre, tüdőnk órák óta végre tiszta oxigénnel telítődik. Az egyik srác ránknevet:
- Tisztára olyan, mint megszületni, nem? – vigyorog a törülközője mögül.
- Nem emlékszünk – erőltetünk felé egy mosolyt.

Többen jeleztétek, hogy az aktuális pocokvadászatokon kívül kíváncsiak vagytok az ország történelmére, a világszerte híres inka romok legendáira. Nos, Mexikóban nincsenek inka, csak maja és azték romok, ezen kívül egy kicsit mindig is fenntartásaink voltak a régi idők leírásaival kapcsolatban, avagy egy kedves barátunkat idézve:
- Ott voltál, b…? Hát akkor honnan tudod hogy volt?
Így van, honnan tudnánk, hisz elég egy új sírfelirat, pontosabb kormeghatározás és máris át lehet írni pl. a csicsimek dinasztia teljes családfáját. Node visszatérve a kérdésre, ha nem is országos szinten, de igyekszünk majd az egyes tájegységeken áthaladva beszámolni a régi idők hivatalos legendáiról.
Oaxacától lassan elbúcsúzunk, holnap elindulunk a tenger felé. Szép ez a megye, igazi, felfedezésre vágyó hegységek, feltérképezetlen gyalogösvények, többszáz éve fennmaradt szokások, kultúra. A déli völgyek, a Valles Centrales, melyen este majd áthaladunk mindig is a megye lelkét jelentették. Oaxaca városa mellett emelkedik Monte Albán, egy világhírű Zapoték romváros. Kr.u. 300 és 700 között Közép-Amerika egyik legjelentősebb birodalma terült el ebben a védett, termékeny völgyrendszerben. Az uralkodói város az ezredfordulóra teljesen kihalt, majd amikor Európa figyelmét leginkább a keletről támadó tatár kötötte le, a Misztek birodalom olvasztótégelye magába szívta a maradék Zapoték településeket. Így tűnnek el nemzetek, amióta világ a világ, pár ezer év távlatából pedig csupán egy érdekes történelmi tény marad az egykor retteget birodalomból. A kitűnő kovácsok és fazekasok hírében álló Misztek törzsek boldogan éltek még vagy kétszáz évig, aztán jöttek az aztékok, és nekiláttak egy kis etnikai tisztogatásnak és egyéb háborús bűncselekménynek. Jelenleg több, mint félmilló Misztek nemzetiségű őslakos él Oaxaca megyében, ami figyelemreméltó szám figyelembe véve az aztékok ünnepi szokásait. Ezt figyi: Tenostitlán szentélyének felszentelésekor Ahujicul király több, mint húszezer hadifoglyot áldozott fel az arrafelé szokásos szívkitépős módszerrel. Nem csoda, ha az Azték átlagpolgár kissé kétségbeesett volt: a vallásuk szerint az emberek haláluk után többféle helyre kerülhetnek. A leprások, villámcsapottak, fulladásos halállal elhunytak, tüdőbajosok, ödémások és golyvások Tlálok paradicsomába kerülnek (Tlálok az előbbi betegségek istene, így érthető, hogy adoptálja őket, felelősségteljes hozzáállás). A hősi halottak, szülésbe belehalt anyák és messzi földre utazók a mennybe kerülnek a nap oldalára. Mindenki más a kilencedik pokolba kerül. Mit mondjak, nem egy biztató jövőkép a többség számára.
Az Aztékokat aztán a spanyolok emlékeztették arra, nem lehet büntetlenül bármit megtenni. A kétmilliós őslakosság harmincezer fő alá esett, de erről már feltehetően mindenki hallott. A egész láncreakcióban csupán az a bosszantó, hogy végül a spanyolokat és az inkvizíciót senki nem emlékeztette semmire.

Köszönjük a sok pozitív visszajelzést, mint kiderült, sokkal többen olvassák a blogot mint gondoltuk, így újult erővel vágunk bele a netcafé vadászatba és hajnali gépelésbe. Oaxaca körül teszünk még néhány kört, megpróbálunk megtudni valamit az itteni Zapatistákról, valamint a tavalyi pedagógus-zavargásokról, de egyelőre elutasítóak a helyiek. Apró falvak még apróbb főterein ücsörgünk, várjuk a következő buszt. Ez már hátország, itt ugyanúgy megbámulnak, mint Kubában, úgy tűnik errefelé ritkán jár külföldi. A völgyekben agávé-földek, a lankákon és völgyhátakon fakósárga kukoricaföldek csillognak, a hegyeket erdő borítja, valamilyen trópusi tölgy, a köves talajon csak szamárral lehet közlekedni. Kicsit olyan, mint a Balaton-felvidék szeptember végén, az ember szinte érzi az ökörnyálat az arcában. Este Oaxaca mellett megnézzük azt a látványosságot, amit errefelé úgy hívnak, hogy a világ legnagyobb fája. Nem tudom, milyen dimenziója alapján kapta ezt a címet, de a 2000 éves tiszafa valóban egy látvány. Nem túl magas, lehet vagy 40 m, de a törzse valóban elképesztő, így saccra tizenöten nem érnénk át. Az eléje szögezett kis tábla szerint ez jelenleg a világ legnagyobb önálló szervezete. Hm, vajon létezik ilyen kategória?

Mexikó, Kubával ellentétben, inkább a vizualitásra gyúr. Egy egész napot el lehet tölteni egy piacon anélkül, hogy bármit is tudnánk róla mesélni. Szép volt. Színes volt. Érdekes volt. De mégis mi történt? Semmi. Érdekes volt.
Így vagyunk mi is kicsit ezzel, naponta több száz kép készül, még válogatás után is sok, de ezen kívül nem sok minden történik. A emberek színesek, de zárkózottak. A látvány leköt, de nem beszél. Akkor hát mi se beszéljünk, álljanak itt inkább az utóbbi napok kimaradt képei.