Ahogy gyűlnek az országok a blogban, úgy lesz egyre több a téma, ugyanis nem tudunk nem írni olyan helyekről, ahol nemrég voltunk, esetleg egy régi, megválaszolatlan kérdésre kaptunk választ. Egy tavalyi orvosi konferencián meglepő vizsgálatot mutatott be egy belga-kanadai kutatócsoport: feldolgozták a kubai és nemzetközi egészségügyi adatok, valamint helyi vizsgálatok és mérések alapján az utóbbi ötven év szív- és érrendszeri megbetegedéseit Kubában. Ez a világon az első nemzetközi, a táplálkozás és érrendszeri betegségek összefüggéseit vizsgáló gyakorlati felmérés. Nem ragozzuk tovább, a közérthető lényeg: amióta Kubában az emberek alultápláltak (értsd: amióta kommunizmus van), a világon itt a legalacsonyabb a keringéssel kapcsolatos megbetegedések száma. Nyugat-Európa és az USA vezeti a listát, ne csodálkozzunk.
Ami a legmeglepőbb, hogy nem csak az élelmiszerek hiánya, hanem azok minősége is számít, persze nem úgy, ahogy eddig hittük. Kiderült, hogy a szívbetegségek hiánya nem csak a kis ételadagok miatt tapasztalható, hanem azok egyhangúsága is szerepet játszik az egészséges táplálkozásban. Minél egyhangúbb, annál egészségesebb a statisztika szerint. Annyira ironikus, hogy már szép. Itt élünk a világ gazdasági felső negyedében, olvassuk naponta a cikkeket az egészséges és változatos táplálkozás fontosságáról, negyven évesen megvan az első bypass, míg Kubában talán csak minden hatodik karácsonykor látnak lekvárt a gyerekek, akik majd nyolcvan évesen naponta járnak a földekre kapálni, egészségesen.

Két érdekes hír Kubából: ellenzéki vezetőket tartóztattak le egy templomban, valamint a kubai nagykövet budapesti sajtótájékoztatón utasította vissza a magyar kormány kuba-politikáját. Úgy tűnik, mégis messze van a változás.

A hajnal kint talál minket Hugo verandáján, nézzük az ébredező várost, valahogy nincs kedvünk itt hagyni. No nem Havanna fog hiányozni, hanem az emberek. A kubai emberek, akik nem akadnak ki azon, hogy bal kézzel fogjanak kezet, akik nem hiszik el, hogy Magyarországnak nincs tengere, akiknek két váltás ruha és egy karóra a teljes vagyonuk, akiket társadalmi munkára kényszerítenek miközben a fizetésük a világon a legalacsonyabb, akik vidéken büszkék a származásukra, és nem költöznének be a zajosabb és egészségtelenebb városba, akik gond nélkül rágyújtanak a tömegközlekedésen, akik kifelé hangosan, belül pedig némán tűrik a rendszert és a nyilvánvaló ellentmondásokat, akik ha kórházba kerülnek vinniük kell a saját ágyneműjűket és élelmiszerüket, akik bárhol dalra fakadnak és akik különleges példáit mutatták meg nekünk a vendégszeretetnek. Kuba nem a szivarokról, koktélokról és félvér csajokról szól, ahogy azt anno egy “szakértő” magyarázta nekünk. Kuba egyszerűen az életszeretet hazája, és szeretni az életet lehet pénztelenül is, mint a példájukból kiderül.
Az állam a reptéren még legombol 25 dollár kilépési adót, a határőr szivat egy kicsit (ebből csak holnapi indulás lesz), és máris a gépen ülünk, nézzük a távolodó, zöld szigetet. Két óra, Cancun, Mexikó. Kisétálunk a várócsarnokból, és a látvány elnémít. Mindenhol reklám, reklám hátán. Óriásplakát, neon, színes, villogó Siemens és Burger King, AXE és -20%. Lelombozva szállást keresünk, majd eszünk néhány tacót. Rájövünk, milyen régen nem ettünk csípőset.

Lassan lejár a második vízumunk is, az eső pedig 24 órásra állította magát, így úgy döntünk, tovább állunk. Utoljára bemegyünk a belvárosba, repjegy Mexikóba, papírok, levelek, bevásárlás. A buszon valaki mellettünk olvassa az újságot, belenézünk, észreveszi. A szokásos pesti reakciónk: fej félrekap, ablakon érdeklődve kitekint. Itt nincs erre szükség, a kubai útitárs elmosolyodik, felénk fordítja az oldalt, és magyarázni kezdi a cikket. Zavartan bólogatunk. Hugónál langusztát sütünk, egy házaló langusztaárustól vettük tegnap, pároljuk néhány órát, majd héjában, fűszerekkel kisütjük. Este bulival zárjuk kubai utazásunkat: Hugo és felesége elhív a Vedado kerületben egy klubba, ahol ismerős zenekar zenél és pezóért kapható a rum. A koncert valóban kiváló, a népzenei elemeket feldolgozó rockzenekar értelmezésében felcsendülő régi rockballadák betöltik a félhomályt, az arcokról eltűnik a feszültség, marad a mosoly, a kinti világ egy percre megszűnik létezni. Hazafelé a Malecón hullámgátján fiatalok ölelkeznek, öreg zenészek járják a párokat és zenélnek csak úgy szívességből, mindenki néz ki a tenger felé, messzire.

Ébredés után irány a piac, spórolni kell, no meg hát első kézből megtapasztalni a havannai kulináris lehetőségeket. Ehhez előbb be kell jutni a belvárosba, ami cseppet sem egyszerű feladat. Aki még nem járt erre, annak ugye kérdezősködnie kell. Nehéz feladat, mert aki nem busszal jár, annak fogalma sincs, hol a buszmegálló, aki meg azzal jár, az már feltehetőleg ott áll, tehát a legjobb a vizuális behatárolás. A 70-es utca sarkán valahol a Playa negyedben áll egy fagyiárus, egy dohányárus, egy sonkászsömleárus és vagy negyven ember laza, kanyargó fürtökben ül a járdán, támasztja a falat vagy igyekszik a nap elől elbújni a villanypózna árnyékában. Úgy tűnik, jó lesz, be is állunk, persze előtte még elkiáltjuk magunkat:
- El ultimo?
Valaki a tömegben felkapja a fejét, magára mutat, majd egy másik emberre. Világos: ő az utolsó, és akire mutat az áll előtte. Eredeti ötlet, így kisebb az esélye, hogy elvész a sorrend, ha valaki hirtelen kiáll. A következő kiáltásra már mi rakjuk fel a kezünket, és ezzel véget is értek sorban állás közbeni feladataink. Törjük a fejünket a lényegen, hisz ha simán beállnának sorba egymás mögé, nem kéne kiabálni, megjegyezni. Aztán a sorvégi egyeztetéseket figyelve rájövünk, hisz pont ez a lényeg! Aki mögé becsatlakozunk, mint utolsó, azzal máris kialakul egyfajta sorsközösség.
- Előbb te voltál az utolsó, mostantól én vagyok az. Milyen volt?
Nem az a lényeg, hogy mindenki igazságosan sorra kerüljön, hanem, hogy legyen a beszélgetésnek apropója. Aki megtalálta az utolsót és az előtte levő személyét is megtudta tőle, általában nem hallgat el, hanem valamilyen időjárásra vonatkozó megjegyzéssel folytatja. Az “Ezt a meleget!” kezdetű különösen népszerű, azzal nem lehet tévedni. A megszólított persze sűrűn bólogat, mire a harmadik szereplő (az utolsó előtti) közbeszól:
- És ez a sok eső! Hiába, esős évszak.
Ha a sor már nagyon hosszú, vagy régóta nem jött busz, akkor az időjárás helyett a közlekedés szidása a módi. Ha kiderül, az utolsó már órák óta vár, hangos lamentálással szidja a sorsát és a városi közlekedési vállalatot az újonnan érkezett. Innentől kezdve a beszélgetés szabadon csaponghat a politika, család vagy akár a nyílt flört témái között, az idő nem telik unalmasan. Hamar kiderül, hogy külföldiek vagyunk, ez még a közlekedési nehézségeknél is érdekesebb, egyből záporoznak a kérdések, milyen ott, milyen Kubában, mióta vagyunk itt. Válaszolgatunk ahogy tudunk, de nincs rá nagyon igény. A válaszok első pár mondatáról mindenkinek eszébe jut egy rokon/barát/ismerős, akivel nemrég történt hasonló de a sztori úgy kezdődik, hogy… a hangos diskurzust csak a busz feltűnése tudja megszakítani. Ilyenkor mindenki megkeresi elődjét és utódját, laza terpeszbe helyezkedik, kicsit előre dől, jól megragadja a zsákját, és felkészül a harcra. Mindig akad olyan, többnyire a sor végéről, aki tudja, hogy sem erre, sem a következő buszra nem fog felférni, így megpróbál a hátsó ajtón, a leszállók mögött felszökni. Neki általában a kalauz ordítja le a fejét, aki pedig a sor elejére furakszik, annak a sor. A kalauz az első ajtóban áll és szedi az egypezósokat, van olyan járat, ahol jegyet is ad cserébe. Ilyenkor a buszon bokáig gázol mindenki az eldobált jegyekben, tényleg nem kéne erőltetni. Az első három-négy felszálló felpréselődik a buszra, de mi lesz a harmincfős sorral? Ilyenkor a kalauz és a sofőr felváltva ordít hátra, hogy mindenki menjen beljebb, csináljanak helyet, legyenek tekintettel, stb. Az emberek persze kb. annyira hallgatnak rájuk, mint Pesten a BKV-sofőrökre, ezért az új felszállók veszik kezükbe a dolgok irányítását. Az elsők egyszerűen átgázolnak a buszon, ők néhány másodperce még a sorban állókkal viccelődtek, világos, hogy a buszon állók ellenségnek számítanak. Dühösen mormogva törnek maguknak utat a busz hátulja felé, miközben éberen fülelnek, ki tesz megjegyzést, hogy rázúdíthassák szitkaikat. Amikor mindenki kellőképpen kitaposta magát, a sor negyede már utat tört a busz hátulja felé, jön a tömörítési szakasz. A sor ilyenkor felbomlik, az udvariasan kialakított rangsort mindenki elfelejti, és mostantól evolúciós alapokra helyeződik a feljutás. A kalauz leszáll, a sor maradéka pánikba esik, és mindenki befúr egy kezet vagy egy lábat a púposan tömött bejáratba. Nekik már nyert ügyük van, mivel a kalauz mindenkit elrángat az ajtótól, akinek nincs fizikai kapcsolata a nevezett tárggyal. A többi embert szélesre tárt karjai közé öleli, nekidől, és hatalmas nyögésekkel elkezdi beljebb tuszkolni a népet. A rögbi csatársorban lehet ilyen érzése az embernek, a buszvezető félmétereket ugrat a busszal, hogy megakadályozza az újabb felszállási kísérleteket, miközben a kalauz már félig belülről ordít:
- Adelante, amigos!
Végül sok év tapasztalata alapján megérzi, mikor jött el a pillanat, és hangos “Puerta!” kiáltására a sofőr becsukja a ajtót. A tömeg egy utolsót nyög, ahogy az ajtó beállítja a végső tömörítési fokot, és a busz végre elindul a következő negyvenes sor felé. Nem mindegy ám, ekkorra az ember milyen pozicíót vesz fel. A fejet érdemes oldalra fordítani, ha a két megálló között lélegezni szeretnénk. A kezünkkel jó ötlet előre megkeresni, kire lehet támaszkodni, ha gyorsít vagy fékez a busz. Az egyensúly érdekében láb enyhén behajlít, szem becsuk, és indulhat a busz. Persze csak akkor, ha nem áll meg egy másik busz mellettünk, és kezdenek bele a sofőrök hosszas és részletes eszmecserébe.

Ki sem mozdulunk a szobából álló nap. Hugo néha benéz, pakolunk, varrunk, szerelünk. A laptop kijelzője betört, ez nem jó hír. Chávez megy egész nap a TV-ben, meg szavazásra buzdító reklámok, tízpercenként, ugyebár általános választások lesznek vasárnap, mindenki szavazhat az egyetlen párt, a CDR helyi jelöltjére. Az ablakból rálátni a szemközti boltra, Chávez nevető arca ákettes méretben, alatta a felirat: Üdvözlünk a földeden, testvér! Délután zenekari próba kezdődik, a szokásos délutáni felhőszakadással. A TV-ben a flakonos-szúnyogos reklámot lecserélték, helyette hangyás megy, a lényeg, hogy egy hangya próbál egy levelet felemelni, de nem bírja, majd csodálkozva látja, ahogy öt társa elvisz mellette egy másik, nagyobb levelet. Tanulság: a TSZ-ben az erő. Oh yeah!

Most vagy soha! felkiáltással hajnalban kelünk, a nagymamák kikísérnek a buszmegállóba, és megválunk Ciego de Avilától. Egész nap esik, mi pedig egész nap autópályák mellett integetünk a kubai sofőröknek. Az utak sok helyen víz alatt, lassan haladunk, így is éjjel az utolsó fuvarunkkal már Havanna közelében tartunk. Hirtelen lefordul a kisteher, és megáll egy híd alatt: ő most itt elkanyarodik, nem megy be Havannába. Nincs mit tenni, ki kell próbálni milyen, Kubában éjjel az autópályán hátizsákkal stoppolni. Nem is olyan rossz, elég hamar megállnak, és elvisznek a következő lehajtóig. Havanna fényei gúnyosan világítanak a láthatáron, az ország többi része sötétségbe burkolódzik, ismét leállósáv. Végül egy kis pénzlobogtatás hatására megáll egy mikrobusz, és a belvárosig visz.

A kora reggelre betervezett indulást elhalasztjuk, annyira marasztalnak. Aisel ráadásul ma nem dolgozik, szinte megbántódik, hogy pont ma akarunk továbbállni. A vasárnap reggeli családi szertartás magja a televízió, különböző gyerekműsorok és rajzfilmek mennek, kulturális reklámokkal sűrűn megspékelve. Mivel a TV-ben csak a kormány hirdet, ezért a hangulat teljesen olyan, mint nálunk a “Skála-kópé” és “véreshurka-májashurka” időszakban. Egy-két ideológiai reklám és USA-ellenes animáción kívül a legtöbb a népnevelő hirdetés. A hölgyeket illik előre engedni, az alkoholizmus rossz dolog, az utcán az esővízzel teli palackokat ki kell üríteni a szúnyogok miatt, stb, stb. Az összes egy stílusban készül, egy szituációs gyakorlat keretében bemutatják a rossz példát (furakodó férfiak, italozó apa, petéző szúnyogok), majd odarepül egy úttörőnyakkendős kis gyerekfigura, és haragosan mutatja, hogy No!, nem szabad!. A reklám második részében a mosolygós úttörőnyakkendős vigyázó szemei alatt a színészek bemutatják a helyes viselkedést. Mosolyognivaló.
A reggeli műsort rendkívüli hírek szakítják meg, az egy hete tartó esőzések miatt a középső országrész, köztük Cielo megyéje is víz alá került, Bayamóban rendkívüli állapotokat hirdettek ki. Ideérkezésünk utáni napon egy vonat ütközött kamionnal nem messze, harminc halott, folyik a vizsgálat. De mindezt übereli Hugo Chávez látogatása, aki Che Guevarra halálának 40. évfordulója alkalmából utazott ide. Chávez Fidellel, Chávez a néppel, Chávez a santa clara-i Che emlékmű előtt, egész nap ez megy a TV-ben. Bár nehezen megy a spanyol, a lényeg világos: államosítani mindent, mert jelenleg Latin-Amerikát a nemzetközi globalista kapitalizmus tartja a markában, de a népnek vissza kell adni ami az övé, legyen minden ingyenes és építsük fel országainkat a forradalom eszméi szerint. A nép, a föld, a munka, az igazság és a közös nagy ellenség: színtiszta demagógia, de roppant hatásos előadásban. Minden tisztelet a venezuelai elnöké, aki hosszú órákon át szónokol szövegkönyv és jegyzetek nélkül, artikuláltan, tagoltan, érthetően; Fidel motyogva felolvasott szövege nyomába sem ér. Nem nehéz megérteni, miért annyira népszerű Chávez a szegények körében. A család is igen lelkes, Che Guevarra ugyebár nemzeti hős, ő érinthetetlen. Fidelt is mindenki nagyra tartja, kivéve Aiselt (mondjuk egyedül neki van állása a családban), aki a családi béke érdekében csak legyint, mierda!, sziszegi a fogai közt. Chávez is roppant népszerű, Kubában talán még inkább, mint Fidel. Aztán amikor a rendszerről, a szabadságról és a gazdaságról kérdezgetjük őket, már eltérőek a vélemények. A család nagy része negatív, szerintük az ország mélyponton van, minden pusztul, kilátástalan a helyzet és egyre nehezebb kijutni külföldre. Persze ennek az oka a többség szerint az USA politikája, a maradék pedig a kormány tagjait okolja és a hadsereget. Érdekes, ahogy hallgatjuk a panaszkodásukat, mintha otthon lennénk. Ugyanazok az érvek, ugyanúgy az ország pusztulását, eladását és eladósodását, az életszínvonal süllyedését, az erkölcsnek és a nemzeti valutának általános romlását sorolják. Mi hát a különbség? Semmi. Az ember mindenhol ember marad, Brüsszeltől Bombayig ugyanúgy panaszkodnak az aktuális állapotokra. Csak éppen Kubában ennek egy picit több alapja van, mint Magyarországon.

Aisel ma is hajnalban indul dolgozni, reggel már csak Maritával találkozunk, aki egyből dupla adag reggelit töm belénk. Indulnánk be ismét a városba, amikor megérkezik Alex, a családi kisbarát. Ő tölti be a simlis, a mindenes, az üzenőfal és még ki tudja minek a szerepét, be nem áll a szája, negyven évesen is folyton valami idétlen megviccelésen töri a fejét, persze csak amikor nem a nőkről beszél.
- Mert nekem csak a nők meg a pia az életem – sóhajtja bánatosan -, de sosem egyszerre. Egyik sem szereti a másikat.
Megértően bólogatunk, mire előcibálja hatalmas, piszkos jutazsákját, és elkezdi kipakolni a tartalmát. Néhány oldal szalonna és disznóhús után bordó, csillogó hússzeleteket pakol az asztalra. Kérdő tekintettel nézünk fel Maribelre, aki mosolyogva elfordul. Alex csillogó szemekkel feszít a konyha közepén, igen, ő itt az egyetlen aki tud szerezni marhahúst. A húsz év börtönnel sújtható bűncselekmény közelsége annyira felizgatja, szinte dadog, ahogy hadarva meséli a beszerzés körülményeit, nem is nagyon értjük. Illendőségből elindulunk a zöldségpiacra, hogy legalább valamivel hozzájáruljunk a teljes ingyenes ellátáshoz. Marita sasszemekkel észreveszi távozásunkat, és már jön is utánunk.
- Segítek, jó? – kérdezi mosolyogva, majd a pénztárnál elállja utunkat, és kifizeti a kosarunkat, hiába tiltakozunk. Ennél már csak az volt durvább, amikor tegnap el akarta kérni a szennyesünket, hogy kézzel kimossa. Nagyon kicsinek érzi magát ilyenkor az ember.
Otthon papájaturmixot gyártunk, segítünk lehártyázni a marhahúst, majd hagyjuk alkotni a háziasszonyt, és nem is csalódunk: olyan ötfogásos vacsorát tálal, hogy egyik étel sem hasonlít semmilyen tegnapi fogáshoz, minden teljesen új és nagyon finom. Este együtt tévézünk a családdal, ami gyakorlatilag abból áll, hogy megy a TV jó hangosan, és mindenki egyszerre próbálja túlkiabálni.

Nem rohanunk tovább, úgy döntünk kicsit megismerkedünk Cielóval, már több helyről hallottuk, hogy az egyik legcsendesebb, legszebb megyeközpont ez a város. A sarkon egy reggeli-ebéddel indítunk, de csalódás a rizses csirke (más nincs), vagy egy óráig süthették zubogó olajban a húst, mert ehetetlenül száraz és kemény. Viszont érdekes, ahogy a csontok is elporladnak egy kis nyomástól. Mászkálunk céltalanul a városban, a kihaltabb utcákon köszönnek, pár mondatra megállítanak, a forgalmasabb utakon és tereken inkább csak a bicitaxisok meg nyalókaárusok szólítanak meg. Felfedezünk egy igazi cukrászdát is, szabályos asztalok, székek, felszolgálók, és hosszú sor a bejárat előtt. Mindenki szépen fel van öltözve, mint nálunk egy jobb étteremben. Jó negyven perc ácsorgás után beengednek, most már igazán kíváncsiak vagyunk a népszerűség okára. A fagyi valóban nagyon finom, természetes ízekkel, gyümölcsökből, igaz, csak két fajta kapható, süteményből pedig egy. Talán nem is az ízek miatt járnak ide a helyiek, hanem a hangulat miatt, egy kis Nyugat, egy kis álom. Visszafelé egy zöldségpiacon veszünk pár kiló gujávelt órás sorbanállás után, Aiseléknál pedig egész lábosnyi turmixot csinálunk belőle. A TV itt már központi szerepet tölt be a család életében, a nappali és a konyha között mindenhonnan látható, és egész nap be van kapcsolva. Három adó fogható összesen, a műsor pedig kb. olyan, mint az mtv ‘86-ban. Kivéve a filmeket, mivel azok szinte kivétel nélkül feliratos, pár éves amerikai filmek. Sokuknál látszik, hogy moziban vették fel kézi kamerával, a feliratok alapján pedig a legtöbb internetről töltött média. Jogdíjakról itt senki sem hallott. Közben Aisel felesége, Maribel hihetetlen vacsorát tálal. Már előző látogatásunk alkalmával is meglepett a menü változatossága, de most teljes a meglepetés. Zöldségleves, tojáshabban sült édesburgonya, töltött paprika, édes-savanyú csirkeszárnyak és még sorolhatnánk. Részletesen kikérdezzük a hozzávalókról, és kiderül, nem kellenek különleges élelmiszerek ide, mindez előállítható a szokásos, piacokon kapható alapanyagokból. A szüleitől, rokonoktól, ismerősöktől szerezte be a recepteket, persze sokakat maga talált ki. Azt ő sem tudja, az országban máshol miért nem tudnak babosrizsen és sültcsirkén kívül mást főzni, ő mindig mást készít vacsorára.
- Ráadásul ez csak az alap – vág közbe büszkén Aisel -, amikor karácsonykor hetekre ideköltözik az egész kanadai és kubai rokonság, akkor indul be igazán.

A hajnali sötétben ébred a pályaudvar, a munkába indulók már négykor elmennek az első helyi buszokkal, egy vak ember pedig fel-alá kopog a padsor előtt, és bánatosan kántálja:
- Maniii, maniii, mani a peso!
A mani itt az apró papírtölcsérbe tekert pörkölt földimogyoró, ami a hosszú utazások alatt kiválóan csillapítja az éhséget. A vak árus társa hamarosan csatlakozik hozzá, ő tolószékből kínálja a cukorkáit:
- Chupa-chupa, hay chupa-chupa y caramello! Carramello a peso!
Az elején még érdekes zajok órák múlva már közvetlenül a idegeinket borzolják, de nem szólunk semmit, bele sem merünk gondolni milyen lehet az árusok élete errefelé. A reggel zuhogó esőben talál ránk egy teherautó platóján, egy ponyva és több száz kis lyuk alatt. Camagüeybe érve a pályaudvar éttermében várakozunk fél órát, amíg a pincérnő befejezi barátnőjével a napi események kivesézését, majd étlappal elindul felénk. Már ismerjük a dörgést, rá se nézünk a gyűrött lapokra, egyből megkérdezzük, mit lehet enni. Ravasz nagyon a hölgy, egyből rávágja, van rizses csirkéjük, hosszan a szemünkbe néz, majd közli, de elfogyott.
- Akkor mi az, ami nem fogyott el? – nézünk vissza szelíden.
- Spagetti és rizs! – jelenti ki diadalmasan, majd összeszedi az étlapot és elvonul.
Beismerjük, ő nyert, hiába, nem tudunk mi még semmit! Mialatt a szomszéd asztalt leszedi, rendelünk tőle rizst meg spagettit. A rizst nagyon nem lehet elbonyolítani, de Kubában a spagettit sem: egy tál szétfőtt tészta, rajta pár csík ketchup, kis sóval. Estig nem indul semmi Havanna felé, ezért egy kis segítséggel vonatjegyet próbálunk venni helyi pezóért. Ugyanis a kubaiak fillérekért utazhatnak a vonaton, míg külföldiek csak dollárért, ami drágább, mint nálunk az IC 1. osztály. A fiatal pár becsülettel próbálja rávenni a pénztárost, hogy a szüleiknek kell a jegy, akik nem tudnak személyesen érte jönni, de semmi sem segít: jegyet csak igazolványra adnak ki. Nincs mit tenni, elő az útlevél meg a dollár. A pénztáros számítógépe lefagy a szokatlan művelettől, dühösen csapkodja az egeret az asztalhoz, miközben a várakozó tömeg egyszerre látja el különböző tanácsokkal, amikben általában az szerepel, hogy az adott tanácsadó valamilyen rokona ért a számítógépekhez, és ő mondta…
A vonat alig késik három órát, megnyugtatnak, ez errefelé nagyon jó hír. Késő éjjel érünk Ciego de Avilába, az állomásról egyenest Aiselékhez megyünk, ő az utolsó ismerős, akinek megígértük, újra meglátogatjuk.

Reggel még mindig esik, de a sátor tető alatt, így egyelőre nem zavar a víz. Az öreg csősz kel fel a padról a sátrunk mellett, kiderül, egész éjjel itt aludt, hogy vigyázzon a cuccainkra.
- Biztonságos ez a vidék, de azért mégsem kockáztathattam – magyarázza, mi pedig égünk. Ráadásul a felesége még hatalmas reggelit is készít, marasztalnak, nem is nagyon jutunk szóhoz ennyi kedvesség láttán. Mezítláb indulunk vissza a főútra, egész éjjel esett, így térdig ér a sár. Egy laza félnapos stoppolás után eljutunk Jiquaniba, itt bedobunk pár disznóagyvelős szendvicset cukornádszörppel, és estére már Las Tunasban vagyunk. Kiderül, több busz nem megy tovább, sötétben meg most nincs kedvünk stoppolni, így a buszpályaudvaron alszunk a padokon egy kedves bayamói házaspár mellett, akiknek nyolcéves kislánya egész nap aludhatott, mivel késő éjjelig visong és magyaráz körülöttünk.

Reggel tovább faggatjuk kedves vendéglátóinkat, egész sok mindent tudnak a valós helyzetről, ráadásul az utcájukban nincs besúgó – legalábbis szerintük -, úgyhogy bátran mászkálhatunk ki-be akár napközben is. A négyéves lányuk és kicsit idősebb unokatesója divatbemutatót tart nekünk, egymás után bevonulnak abban a 3-4 ruhában, ami van nekik. Anyjuk elmeséli, vidéki rokonaik sokkal szegényebbek, a többségnek csak két váltás ruhája van, az egyik az ünneplő, ebben járnak dolgozni, ezt hordják minden fontosabb eseménykor, a másik az otthoni ruha, ebben vágnak csirkét, főznek és takarítanak. És valóban, a teherautókon és buszokon a helyieknél mindig van egy kéttenyérnyi rongy, amire ülnek, hogy minél kevésbé piszkolódjon az öltözékük. Hamarosan eláll a több napja zuhogó eső, és mi is búcsúzkodni kezdünk. Annyira már nem is csodálkozunk, amikor Pachy restelkedve közli, a barátja öt dollárt kér végül a szállásért naponta. Nincs is ezzel gondunk, ez eddigi legolcsóbb “dolláros” szállásunk, csak akkor az elején miért kell mindig végigcsinálni a “barátok vagytok”, “itt minden a tiétek” és a hasonló szlogeneket? Miért mindig a végén kell közölni a “helyzetet”? Más kultúra, összegezzük végül, ami otthon nálunk becstelen átverés lenne, itt lehet, hogy épp udvariasság, vagy természetes viselkedés.
Pachy kikísér az autópályára, az elválasztósáv bokrai közt ül az amarillo, aki, mintha nem autópályán lenne, simán leinti az állami autókat, és szorgalmasan pakolja beléjük a várakozó stopposokat. Nekünk egy zöld, katonai UAZ dzsip jut, egy őrnagy utazik benne sofőrjével, hátul pedig egy titkárnő-alkat aktákat rendezget. Meg vannak ők is illetődve, nem ilyen utasra számítottak, nem is nagyon válaszolnak a kérdéseinkre. Egy ellenőrzőpontnál megállítanak, a katonai rendőr tiszteleg, őrnagyelvtársozik egy kicsit, majd ellenőrzi rajtunk kívül mindenki papírjait, az autó lámpáit, ablaktörlőjét, mi csak ülünk és pislogunk ennyi precizitás láttán. Később helyi busszal utazunk tovább, a mellettünk ülő fiatalemberrel beszélgetünk egész úton, az apropót a kezében tartott angol nyelvű Huntington könyv adja, nehéz olvasmány, főleg, ha nem angol az anyanyelve. Az angoltanára ajánlotta neki, szociológiát szeretne tanulni, persze majd ha mellette el tudja tartani a családját is. Elárulja, ritka nap a mai, amikor egész úton tud olvasni, mivel általában a hajnali fél négyes busszal indul munkába, és késő este ér haza. Állandó világítás nincs, csak a fel-és leszálláskor felkapcsolt lámpa pár perces fényénél tud olvasni. A megállók közötti időben az épp olvasott mondatokon gondolkodik és várja a következő megállót. A tanyán, ahol lakik nincs villany, és heti hat napot dolgozik. Hm, erre sem tudunk mit mondani.
Palma Soriano, Contramaestre, Baire: halvány nevek, teherautóról buszra majd traktorra, végül Baire határában megunjuk a várakozást, és elindulunk gyalog északnak. Estefele egy narancsültetvényt nézünk meg közelebbről, a fák árnyékában lepihenünk és reménykedünk, valahol itt éjszakázhatunk majd háborítatlanul. Mindez vágyálom marad, feltűnik a helyi csősz, de más országok csőszeinek szégyenére nem kerget el, hanem kezet nyújt, és barátságosan meghív a “központba”. Elsétálunk vele az ültetvény belsejébe, ahol egy egyszerű kis tanyán lakik feleségével és néhány más TSZ-alkalmazottal. A közösségi udvaron, tető alatt felverhetjük a sátrat, kapunk meleg vacsorát, sok narancsot és hihetetlen kedvességet. Végre megtudunk egy-két dolgot az itteni termelőszövetkezetekről, az öregek csalódottan sorolják a rendszer leépülésének folyamatát.
- Negyven éve még mindenki az életét feláldozta volna a közösségért – néz ki az ablakon -, de mi maradt belőle? Néhány rozsdás gépváz meg a kétkezi munka. Lovakkal járjuk a földeket, mert a traktorok már évek óta elromlottak. Kézzel szedjük a gyümölcsöt, amit valami állami cég értékesít. A fiatalok mind beköltöznek a városba, ha meghalunk majd a csirkék szüretelik a narancsot.
Keserű humora ellenére optimista, a saját életével meg van elégedve, nem akar elköltözni, nem vágyik semmire, csak sajnálja, hogy a régi nagy eszmék és ötletek mind eredménytelenül megszűnnek. Lelkesen kérdez a magyar átmenetről, a rendszerváltás mezőgazdasági hatásairól, sajnos nem tudjuk elmagyarázni rendesen, ő a rendszerünket nem ismeri, mi pedig a nyelvét nem beszéljük.
- Be kell lássuk, a TSZ, mint gazdasági egység működésképtelen – folytatja -, nézzétek meg például ezt a traktort. Ötven éve vettem, jött a forradalom, államosították, mindenkié lett. Azóta nem vettem bele alkatrészt, nem költöttem rá. Tíz éve nem működik, és amíg mindenkié marad, nem is fog működni. Persze akkor még mindenki hitt benne, hogy majd más lesz, majd az eszünkkel és a lelkesedésünkkel felépítjük a világ minta-országát. Hát volt értelme?
Később újra elered az eső, a közeli mocsárból pedig egész éjjel a bikabékák csellóra emlékeztető brummogása hallatszik.

Egész éjjel esett, és kitartóan csepereg továbbra is, amikor álmos arccal kitámolygunk a nagyszobába, ahol hatalmas hangzavar fogad: az egész rokonság itt van, és lelkesen beszélgetnek egymással, ránk se néznek. Később Pachy is megérkezik, felméri a helyzetet, és mosolyogva súgja:
- Ezek mind miattatok jöttek látogatóba!
A eddigiek alapján ez lehetségesnek tűnik, kicsit leülünk közéjük beszélgetni, persze egyből mindenki egyszerre kezd el kérdezgetni mindenféléről, lehetetlen válaszolni. Ezért fordítunk egyet a helyzeten, inkább mi kérdezünk. Sok érdekes dolgot megtudunk. Az “ingyen hűtő a kormánytól” akció nem igaz, ahogy mi tudjuk, igazából az egész a Revolución de la Energetica nevű kampánnyal kezdődött, amikor a legtöbb településre bevezették az áramot. Addig mindenki petróleummal, benzinnel vagy fával világított és főzött, és sok ház égett le emiatt. Persze hiába vezették be az áramot, a derék kubai max. az autója akkumulátorát töltötte vele, mivel pénze nem volt elektromos gépeket venni. Ekkor jött az állam ötlete: 50-60 éves futamidőre, rendkívül alacsony törlesztőrészlettel hitelre minden család vásárolhat egy televíziót. Persze tudjuk, mit okoz a “hitel” szó egy szegény ország lakosai számára, szinte mindenki élt a lehetőséggel. A két légy – egy csapás klasszikus esete, a nép boldog, mert “ingyen” kapott valamit, és egyben az ideológiai továbbképzése is megoldódott. A televízióban aztán már lehetett reklámozni, hogy a kubai nép a következő évben villanyrezsót kap “aputól”. Így jutott minden háztartásba rizsfőző kukta, neoncső és legutóbb a hűtőszekrény. Ezeknek a törlesztése egyre komolyabb összeget jelent a kubai családoknak, nem beszélve a megnövekedett áramfogyasztásról.
A lelkes társaságtól tovább kérdezősködünk: és a bútorok? Ennyire uniformizált bútorparkot még sehol nem láttam, minden házban Havannától Baracoáig ugyanaz, két hintaszék, két karfás szék és egy háromszemélyes fotel. Rázzák a fejüket, azt mindenki maga veszi meg, arra nincs támogatás, és ők sem tudják, miért ugyanolyan a dizájn mindenhol az országban. Nem is igazán értik a kérdést, feltehetőleg nekik az lenne az érthetetlenül furcsa, ha minden háznak más lenne a bútorzata. Amúgy nem csak a bútorzat hasonlít, döntő többségben a fa zsalugáter (alulról a harmadik léc mindig ki van törve), falból kitépett és csupaszon lógó vezeték (néha aljzattal a végén), meztelen neoncső a plafonon, nyers beton vagy csempe padló is teljesen hasonló. Sőt, döbbenünk rá, a kubai tervezők is mind egy könyvből tanulhatták a szakmát, mert a házak alapszerkezete is ijesztően hasonló. Téglalap alakú az alapterület, hosszában húzódik egy válaszfal. Az egyik oldalon a szobák sorakoznak, a másik oldalon van a nappali és a konyha. Két szoba a nappaliból, kettő pedig a konyhából nyílik, sosincs ajtó, helyette tüll vagy műanyag függöny felel a magánszféráért. A fürdő/WC általában a hátsó kertben van, esetenként az egyik hálót alakítják át. A hátsó kert, vagy udvar a kutyák, macskák, baromfi és egyéb háziállatok birodalma, ahol nincs végig lebetonozva ott általában tégladarabkákat dobálnak a sárba, hogy a WC-hez vezető ösvény száraz maradjon. A társaság lassan szétszéled, aki marad mind megkér, fotózzuk le. Ilyenkor mutatkozik meg a digitális kamera egyik legnagyobb hátránya: amint megtudják, a kép visszanézhető, minden felvétel után letámad a tömeg, és a kezedből tépik ki a gépet, hogy megnézzék, hogy sikerült a legutóbbi fotó.
Este elkísérjük Pachyt néhány ismerőséhez, az egyik nagynéninél ott ragadunk a zuhogó eső miatt. Lánya Spanyolországba házasodott, látszik is a házon, porcelán, plüssbútorok, konyhagépek tucatjai és házimozi. Persze hiába a pénz, a kiscicás és lovacskás giccseken nem segít, ugyanúgy uralják a falakat, mint máshol. A Pán-Amerikai Játékok összefoglalása megy a TV-ben, jobb híján azt nézzük, mivel Pachy és a nagynéni lelkesen konspirálnak valamit a konyhában. Kicsit elfogult a műsor, csak a 39 kubai aranyérmest mutatják, de azon belül is hatalmas a szórás. A legtöbb műsoridőt az a taekwando mérkőzés kapja, amiben egy kubai versenyző legyőzi amerikai ellenfelét és ezzel aranyérmet nyer. A győztes rúgást, amitől az USA sportolója elesik vagy tízszer lejátsszák, lassítva, különböző szögekből. A következő kategória azok az evezős vagy kerékpáros versenyszámok, ahol kubai versenyző győz, de amerikai is van a mezőnyben. Végül pár másodperces menetekben bemutatják a többi aranyérem pillanatait: súlyemelés, távolugrás vagy olyan küzdősportok, ahol nem amerikai volt az ellenfél. Infantilis, nem tudunk erre most jobb szót találni.

Egy bőséges reggeli után aggódó arccal talál ránk Pachy, öltözzünk, mert ezt a szállást is beköpték. Bokáig sárban, disznóólak és felháborodott csirkék közt szlalomozunk a hátsó kijárat felé, végül kiérünk pár utcával lejjebb. Pachy lánya, Susanna is csatlakozik, kiballagunk a város szélére, és együtt stoppolunk. Alig egy órányira lakik Pachy volt felesége és két éves lánya, aki egyben Susanna féltestvére. Végül lóval és gyalog eljutunk a tanyára, ahol mindenkinek az a legnagyobb kérdése, hogy miért jöttünk ki ide? Hisz errefelé mindenki alig várja, hogy bemehessen a városba, nem értik, mi tetszik nekünk egy tanyán. Félig-meddig sikerül elmagyarázni, és láthatóan jólesik nekik, hogy értékeljük az otthonukat, és nem nézzük le a szegénységet. A nagypapáé az egész birtok, ez az első eset, hogy olyannal találkozunk, akinek komoly földterülete van. Azért elárulja a nagypapa, hogy ott harcolt ő is az ötvenes években Fidel és Che Guevarra oldalán, ezért békén hagyják. Van vadászfegyvere, tehenészete, ültetvényei és egy népes családja. Kiváltságos ember errefelé. Megérkezik egy csapat fiatal, nagy zsákokban hozzák a közeli folyóról a hajnali fogást: amur, busa és valami sügérféle. Az asszonyok egyből nekilátnak kisütni, és hamarosan ropogós, friss halfilét eszünk… babos rizzsel. Közben elered az eső, úgy tűnik az esős évszak most kezd eldurvulni, az út félméteres híg sárfolyammá duzzad, várunk késő délutánig. Az egyik férfi felajánlja, traktorral kivisz minket a főútig. Pachyval felkapaszkodunk az utánfutó tengelyére, ami hátizsákkal, esőkabáttal érdekes mutatvány lehet a helyieknek, főleg, miután elindulunk és a csupasz, sáros lábunk a vasrudakon össze-vissza csúszkál. Egy munkavédelmi felügyelő otthon sokkot kapna, az biztos.

A hajnali forgalom ébreszt no meg a hőmérséklet, itt jóval ezer méter felett vagyunk, és ezt érezni is. Kinyit a közeli resti, 10 helyi fillér a kávé és 25 az olajos zsemle. Nem vicc, ki is van írva a menüre, pan con aceite. Elkészítése roppant egyszerű, a félbevágott zsemle mindkét oldalára olajat csöpögtetünk, majd összezárjuk a két felet és tenyerünkben szétlapogatjuk. Ezt bezzeg nálunk kihagyták a “Főzzünk olcsón, egyszerűen” legújabb kiadásából. Egy kedves amarillával (az amarillo női képviselője) beszélgetünk jó sokáig, hisz forgalom nincs, csupán egy-két falusi imbolyog arra hatalmas zsákokkal a vállán. Az egyiktől veszünk is egy fürt banánt, és várunk tovább. Délután San Antonio magasságában dübörgő felhőszakadás kap el, a teherautó többször megáll, mert nem látni semmit, az utasok hátul előveszik a kis nejlonzacskóikat és rongyaikat, és néma türelemmel szenvedik el életük újabb bosszúságát, ahogy a tető apró nyílásain mindenhol sugárban ömlik ránk a víz. Hamarosan ismét Guantanámóba érünk, itt a jól ismert lovas kocsis megoldással meglátogatjuk Pachyt, egy másik régi ismerőst. Nagyon örül, nem hitte volna, hogy tényleg visszatérünk, egyből szervezni kezdi a további programot, először is menjünk el az Immigraciónhoz, jelentkezzünk be, így nyugodtan alhatunk nála. Hiába magyarázzuk, hogy ezt mi jobban tudjuk, nem fog menni, ő a kubai, ne vitatkozzunk vele, és sorolja az érveket. Érdekes, általánosan elterjedt tény, és minden kubai ugyanúgy tudja, hogy egy külföldinek csak simán be kell jelentenie, melyik családnál lakik és onnantól rendben van a dolog. Hát nem. Pachy is megtudja személyesen az igazságot egy barátságos bevándorlási hivatalnoktól, így más megoldás után nézünk. Ahogy rójuk Guantanámó utcáit, szinte minden sarkon megállítja egy ismerős, beszélgetnek egy kicsit, sugdolóznak az aktuális helyzetről, majd megyünk tovább. Az egyik utcában pártünnepség van, egy jobban kinéző, fehérre meszelt ház előtt gyülekezik a tömeg, a szónok a ház erkélyéről szól híveihez. Összefogás, rendkívüli időszak, ellenség támadása és az USA a cseppet sem meglepő téma, az emberek türelmesen álldogálnak, a tömeg csak gyűlik. Mennyi elkötelezett tag, gondoljuk éppen, amikor a szónok abbahagyja, megtapsolják, majd a bejárathoz tódulnak. Ott két asszony, kezükben jelenléti ívekkel osztja a sört. Van, aki egy és van, aki hat üveggel kap. Ha belegondolunk, ezt már nálunk is kitalálták.
Végül sikerül szállást találni, a egyik ismerős ismerősének az ismerőse helyi szerelmespároknak ad ki órákra szobákat… mi megkapjuk diszkont áron, tíz órára a tükrös, hangfalas szobát.
Este Pachy egyik barátja jön értünk egy szakadt Ladával, mindenki éhes, menjünk vacsorázni. Kiderül, a barát az országos Radio Rebelde rádiónak a riportere és a weboldal szerkesztője. Amióta az országban vagyok, nem sikerült még szakmabelivel beszélnem az itteni média helyzetéről. Érdekes dolgokat mesél, bár nehéz eldönteni, ebből mennyi egy idegennek elmondható tény és mennyi a kötelező propaganda. Riporter barátunk társadalmi munkában riporterkedik az állami rádiónak, ezt a hasonló szakmákban elvárják, elvégre nem termel semmit, akkor csinálja csak lelkesedésből! Inkább a weblapból él meg, apróhirdetéseket helyez el rajta pénzért, és külföldi oldalakra tölt fel szálláshirdetéseket.
A riporteri munkájáról nem sokat mond:
- Kubában mindenki pontosan tudja mennyit és miről mondhat, írhat és olvashat – magyarázza -, nincs cenzúra. Meg sem próbálunk kekeckedni. Akkor véged.
Bár a munkájáról nem árul el többet, megtudjuk tőle, hogy igenis létezik illegális tehénvágás Kubában.
- Minden attól függ, hol vagy az országban. Keleten ugyanazért a törvénysértésért éveket ülhetsz, míg nyugaton le sem tartóztatnak. Egy déli megyében egyszer a falu szélén láttam, húst árulnak egy teherautóról. Egy fél tehén feküdt a platón, arról vagdosták le a szeleteket, amit aztán mindenki a hátán cipelt haza – meséli.
Megtudjuk tőle, hogy a korábban észrevett pohárgyártási technika központja Las Tunasban van, egy egész üzem vágja, töri és csiszolja a palackokat, hogy legyen poharuk a kubaiaknak.
Amikor az országszerte tapasztalható összefogásról kérdezzük, nevet.
- Mira! Egyik nagyapám a Kanári-szigetekről jött hajóskapitány, a másik fekete rabszolgák leszármazottja Haitiről. Egyik nagymamám spanyol, a másik francia. A legtöbb kubainak hasonló a helyzete a felmenőkkel. Csodálkoztok azon, hogy nem maradt számunkra más, mint a forradalom és a család? Nincsenek gyökereink, nincs etnikai identitásunk. Nincs mit megvédeni. Így aztán az országban mindenki testvér. Persze vannak jó, meg vannak rossz testvérek.
És valóban, a kubaiak egymást nem úgy szólítják meg, hogy Senor! vagy Senorita!, hanem Amigo! vagy Hermano! (barát, testvér). Riporter barátunk még a történelemből is mond érdekeset: a kubai őslakosok (Kolumbusz előtti bennszülött társadalmak) leszármazottai a környékbeli hegyekben élnek a legnagyobb számban, és bár senki nem beszéli már az ősi nyelveket, a családnevekből még kiderülhet a származás. A kubai névadás amúgy is eltér a mienktől: mindenkinek három neve van, egy keresztnév és két vezetéknév. Az egyik vezetéknevet az apától, a másikat az anyától örökli a gyerek minden esetben.

Egész délelőtt gyalogolunk a fullasztó melegben Baracoa felé, errefelé csak reggel meg este jár teherautó, viszont a városból egyből indul egy busz nyugatra. Nem utazunk vele sokáig, meg szeretnénk nézni a már többször látott apró falvakat Baracoa és Cajobabo között a hegyekben. Le is szállunk Yumuriban, a helyi kisgyerekek a megszokott “UFO szállt le a faluban” kifejezéssel bámulnak, a felnőttek pedig hangos mosollyal köszönnek, leállnak kicsit beszélgetni, kedveskedni. Errefelé igen népszerű a csivicsana: ez lehetett a kerék feltalálása utáni első jármű. Elsősorban gyerekek használják nyári szánkózáshoz, de szegény vidékeken a felnőttek is ezzel hordják le a hegyekről a fát. Elkészítése: két faléc két-két végére golyóscsapágyakat kalapálnak, a két lécet pedig néhány deszkával összeerősítik úgy, hogy az egyik léc (első tengely) forgatható legyen, és máris kész a csivicsana alapmodellje. A deszkákra kuporodik az utas, és elindul a lejtőn, miközben lábával igyekszik az első tengelyt irányban tartani kitartó rugdosással. A luxus modelek első tengelyére zsineget erősítenek, így azt kézzel is lehet kormányozni. Egyedi gyártás esetén fékkel is lehet kérni a járművet, ilyenkor a kormányrúdra szegelnek egy-egy gumi strandpapucs-talpat, és arra állva fékeznek.
A közeli kocsma közönsége is szépen gyarapodik, megkínálnak helyi rummal, majd az egyik szól, sokáig ne maradjunk itt mert hamar berúgnak a srácok és akkor kellemetlen lehet a helyzet, inkább menjünk vele, meghív vacsorázni. Segítünk megpucolni a csirkét és már mutatja is a szobánkat, amikor ismerős érkezik, és kezdődik a jól ismert sugdolódzás. A srác hosszú történetbe fog, most kapta főnökétől az üzenetet, indulnia kell munkába, mégsem maradhatunk. Úgy tűnik idő előtt elért a rendszer keze, nem akarunk bajt, a sötétben visszaballagunk a buszmegállóba. A srác utánunk jön, nem lesz jó a buszmegálló, ugyanis többen látták, hogy vele mentünk el innen, és ha bármi történik velünk az ő felelőssége lesz. Szerez valahonnan egy ismerőst, aki nemsokára indul a következő faluba egy rönkszállító kamionnal. Felkapaszkodunk a sáros platóra, és a szurokfekete, hűvös szélben elindulunk a kanyargós, hegyi úton. A hágónál szólunk a tiltakozó sofőrnek, mi itt leszállunk, és passz.

Tegnap Milóék kitalálták, hogy menni fog ez a vendégeskedés, ha bejelentenek a helyi rendőrőrsön, a férjének úgyis jó barátja a körzeti, két papír és semmi más. Kétkedve hallgattuk őket, majd beleegyeztünk. Jelentkezzünk be hivatalosan. Mivel Baracoa innen húsz kilométer, Delagro, Milo férje kölcsönadta a biciklijét, ezen betekertünk a városba, hogy kiderítsük, aznap az “Immigration” zárva.
Ma ismét megpróbáljuk, de az izzadós tekerés és hosszú várakozás után kiderül, a felelős nem jött be dolgozni, így jöjjünk vissza másnap. Azt azért elárulták, turistavízummal ne is próbálkozzunk, azzal semmiképp nem alhatunk családnál, akár bejelentjük, akár nem. Lehetnének akár a rokonaink is, az egyetlen hivatalos út az, ha elhagyjuk az országot, egy kubai követségen pedig meghívólevéllel “családlátogató” vízumot szerzünk. Van még mit tanulnunk. Hazafelé újabb olcsósági rekord: 20 kubai fillérért (kb. 2 Ft) veszünk frissen facsart limonádét.
Milo ebédre fenséges, kókusztejben párolt rákot készít, utána ücsörgünk még egy kicsit a banán- és kakaófák között. Valaki hozza a hírt: több házban érdeklődött a rendőrség a többször látott “külföldiek” miatt. Állítólag Milót is keresték, kapott is idézést következő hétre. Hiába, még ebben az eldugott kis szegletben is megtalálják az embert, a rendszer hihetetlenül hatékony. Este átjön a egyik nagybácsi, gitározik, énekel, megvárjuk amíg sötét lesz és a kertek alatt óvatosan lelépünk.

Hajnalban elkezd zuhogni, és esik egész délelőttig. A sátor ponyvája alatt a környék teljes szúnyogpopulációja keres menedéket, mi pedig bosszút állunk az estiekért. Délre Baracoába érkezünk, ez talán az egyetlen nagyobb város az országban, ahol a turisták száma és a látnivalók közti arány még elfogadható. Egy-két hátizsákos arccal találkozunk, a helyiek békén hagynak, a város maga meg kimondottan szép a viszonyokhoz képest. Találunk egy helyet a külvárosban, ahol fejenként hat pezóért (kb. 50 Ft) megebédelünk, délután pedig már régi ismerősöknél, Milóéknál kávézunk a Toa folyó partján. A dédnagymama, aki amúgy 101 éves nagy mosollyal köszönt, emlékszik ránk, majd hosszú panaszkodásba kezd a meleg és a sok eső kapcsán. Sajnos jön a hír a szomszédból, valaki meglátta a külföldieket a bambusztutajokon, és érdeklődik, kik vagyunk. Ma nem alhatunk itt, ha véletlenül ellenőrzi a belügy a házat akkor Milo nagyon megütheti a bokáját. Baracoa felé gyalogolunk egy órát, végül találunk egy házat, ahol bár dollárért, de féláron megalhatunk, ha megígérjük, hogy reggel korán lelépünk. Hát persze, hogy megígérjük.

Egyszerűen nem bírjuk feladni a tervet, hogy a hegyeken át eljussunk Guantanámóból Baracoába. Az egyetlen hivatalos közút egy ideig a tengerparton halad Cajobabóig, és onnan kanyarog át a hegyeken. Arra már voltunk, és különben is. Így Jamaicából elzötyögünk Manuel Tames községbe. Óvatlanul kérdezősködünk, nem igen tudják a helyiek, hogyan lehet átjutni, mindegyik azt kérdezi, miért nem a rendes úton megyünk, busszal. Belefáradunk a magyarázkodásba. Végül beállunk egy buszmegállóba, pechünkre pont a főtér közepén emelkedő impozáns katonai rendőrőrs előtt. A díszőrség soraiban kisebb riadalom támad, amikor meglátnak minket, egyikük besiet az épületbe, kijön egy kékruhás alak, ő is megnéz, majd ő is visszamegy. Végül elindul felénk a Policia Revoluciónara egyik egyenruhása. Udvariasan köszön, kezet nyújt, bemutatkozik és megkéri, kövessük. Hm, nézünk vissza a buszmegállóra, jó lenne még ma újra látni. Az előtérben elkérik útleveleinket, és kezdődik a láncreakció. Az első láncszem az ügyeletes tiszt, végignézi a piros EU-s útiokmányt, kijegyzeteli amit ki tud, majd odajön hozzánk, és megkérdezi honnan jöttünk. Világos, hogy csak beszélgetni akar, elmagyarázza, ez egy katonai terület, de semmi baj, minden rendben van, csak aláíratja a felettesével az elengedésünket engedélyező papírt és már mehetünk is. A következő láncszem (ezen már nem is csodálkoztunk) természetesen a felettes. Ő is kb. lejátssza ugyanezt a műsort, de félidőben megzavarja egy magasabb rangú tiszt, aki egyszerűen kitépi a kezéből útleveleinket. Hiába válaszolunk spanyolul, ő ragaszkodik érthetetlen angoljához, végül megdicsérjük, mire mosolyogva elvonul.
Öt óra és számtalan láncszem után (akik mind megígérik, hogy azonnal elmehetünk, a katonaság dzsipjén, az elnök kocsijában stb.) végül megérkezik az ezredes. Egy másik megyében intézkedett hajnalban, de amikor hallott rólunk egyből elindult, magyarázzák, aminek kissé ellentmond a derék civil ruhás rendőrtiszt álmos szeme és fésületlen haja. Bemegy az irodájába átöltözni, majd kijön kitüntetésestül, tányérsapkástul. Bemegy egy másik irodába, visszatér a sajátjába és kijön – farmerben és bomberdzsekiben! Talán ránk akart benyomást tenni a szerelésével, oda is áll, és megkér, kövessük. Az irodájába vezet, némán bólintunk a Vezér és öccse, Raul hatalmas fotói felé a falon, leülünk és igyekszünk ártatlanul mosolyogni. Bemutatkozik, ő a megyei biztonsági vezető (más néven belügyi elhárítás), és szeretné tudni, mit keresünk erre. Már kívülről fújjuk, felfedezők vagyunk, meg kalandorok, meg sportolók, akik arra gerjednek, hogy gyalog jussanak el helyekre. Baracoába tartunk, és erre a legrövidebb. Csóválja a fejét, végül elkezdődik a rendes kikérdezés. Szülők foglalkozása, nagyszülők születési helye, munkahely alkalmazottainak száma és a főnök neve, alig győzünk hiteles információkat előkotorni, itt nem lehet azzal kezdeni, hogy bocsi, hivatalosan munkanélküli vagyok! Nem is lehet nagyon blöffölni, amennyire tud belekérdez, a számítástechnika és az angol nyelv biztos területek, mindegyikhez ért egy kicsit, és amikor szakértelmét hangosan megdicsérjük, nyert ügyünk van. Szerencsére a “jól aludtunk” és “kikkel beszélgettünk” kérdéseket már lazább hangulatban teszi fel, mosolyog a válaszokon, mindenki tudja, mi az igazság. Elmagyarázza, hogy ez a terület a megyei cukortermelés központja, és ipari-katonai zárt terület.
- Jó – ellenkezünk -, de akkor miért nem írják ki?
- Nem nekünk kell kiírnunk – néz fel a papírjaiból hideg szemekkel -, hanem a turistáknak kell a számukra kijelölt útvonalakon maradniuk!
Sűrűn bólogatva megértjük, és már mutatja is, melyek az említett útvonalak: gyakorlatilag az országot hosszában átszelő nemzeti autópálya és főút. Mindent megígérünk, kilépünk a szobájából, siessünk innen mielőtt a utolsó kérdésünk miatt még valamit kitalál.
- Na és milyen az élet Magyarországon? – kérdezi erősen provokáló hangsúllyal az ajtóból. Behúzott nyakkal válaszolunk:
- Nehéz, minden sokkal drágább, mint itt, semmi sincs ingyen, a állam rengeteget lenyúl.
- Akkor miért nem romboljátok le? – kérdése fölényesen visszhangzik a folyosón, szemei mereven néznek, nem lehet válasz nélkül elmenni. Motyogunk valamit az ország méretéről és Európáról, megfordulunk és elkotródunk. Kérdése még sokáig visszhangzik fejünkben. Vissza Guantanámóba, onnan helyi buszokkal eljutunk Cajobabóba, ahol a helyi kempingbe nem engednek be, mivel nem vagyunk kubaiak, ezért a tengerparton, kaktuszok, öreg csónakok és párezer szúnyog közt verjük fel a sátrat.