Tegnap az utóbbi hetekhez képest semmi érdekes nem történt, reggel kilencre elértük Ulánbátor lehangoló városát, ki-ki bevásárolt magának vagy az otthoniaknak, bepakoltunk a hazaútra, és elindultunk egy utolsó közös bulizásra, a legtöbben túl sokat ittak, volt, akit hazafele megvertek és kiraboltak, volt, aki a lakásban vacsorázott hajnalban, és volt, aki szidta a többieket mert nem tudott aludni. Ma visszaérkeztünk Pekingbe, de immár repülővel, a három órás utat észre sem vettük a buszos-vonatos kalandhoz képest. Egy kis keresgélés után megtaláljuk a két héttel ezelőtti kedvenc utcai kifőzdénket a huthong közepén, késő éjjelig mászkálunk a városban, majd hajnalban még várunk pár órát a repülőtéren mert késik a budapesti járat. Nézem az arcokon az idegességet, félpercenként a faliórára tekintenek az emberek, orruk alatt szitkokat mormolnak, persze ettől még nem fog hamarabb indulni a repülő, de edzeni kell az otthoni rohanásra, stresszre. Mongóliában, a puszta közepén teljesen természetes volt, hogy majd’ egy teljes nappal később értek oda lovaink a táborba, senkinek nem jutott eszébe percenként az órára nézni és stresszelni. Itt már más a környezet, más a hangulat. Megéri?
Kedves Olvasók, Mongóliától ezennel búcsút veszünk, remélhetőleg hamarosan folytatódik az útinapló a földgömb másik felén, egy kicsit melegebb éghajlaton.

A tegnapiakon kívül az útikönyvek sem írnak sokkal több érdekességet, így a helyiek segítségét vesszük igénybe, és kilátogatunk egy valódi kínai piacra. A józsefvárosival az egyetlen hasonlóság a helyszűke, amúgy még csak nem is hasonlít rá. Például még ruhát sem lehet kapni. Helyette árulnak régiségeket, kabócákat, teknőst-békát-gyíkot-csigát, énekes madarakat és különleges emlősöket, kézműves csodákat, dohányt és mindenféle édességet. Az élmény okozta éhséget gőzölt húsos táskákkal csillapítjuk, majd irány a szálloda, hisz össze kell pakolni, indulunk tovább, Mongóliába. Útközben még megállunk egy “Male-Female” táblánál, mindenki bemegy a megfelelő ajtón. Igazi kínai praktikum vár bent: válaszfalak nélküli lyukak sora a földön, mindenki hűvös tartózkodással végzi a dolgát, kicsit szürreális az ammóniagőzben guggoló emberek sora, miközben kint kígyózik a sor.
A buszpályaudvaron tömeg, apró termetű idős emberek egyensúlyoznak hihetetlen méretű csomagokat kézikocsijaikon, mások igazi keleti beletörődéssel állnak a sorban, ülnek a tűző napon, cibálják az összekötözött kartonlapjaikat vagy bálázott ruháikat. Kína megmaradt igazi kereskedő nemzetnek, az emberekből nem sikerült kiirtani a kapitalista szemléletet, mindenki fusizik, csencsel, ad-vesz, a helyben vett olcsó élelmiszert, ruhát és elektronikai árut kézipoggyászban viszik át a mongol, majd orosz határon, ahol hetekig állnak a helyi piacokon, míg eladják, hogy haza tudjanak belőle utazni. Vajon mennyi marad a végén, hogy ennyire lelkesen csinálják? Sokaknak nem szimpatikus ez a “mindenből pénzt” hozzáállás, de könyörgöm, jobb a másutt jellemző “leülök és meghalok” attitűd? Amennyit sikerült megtudni a helyiektől, a kínai nem egy túlságosan panaszkodó néptípus. Helyette inkább dolgozik. Elgondolkodtató. Visszatérve a buszpályaudvarra: végre sikerül megtalálnunk a megfelelő buszt, de ülések helyett ágyak fogadnak, két szinten sorakoznak a 170 centi hosszú, keskeny priccsek. Késő délután lesz, mire elindulunk, Pekinget még órákig nem tudjuk elhagyni, hatalmas ez a metropolisz, újabb és újabb egyforma külvárosok suhannak el a koszos ablakok előtt, ugyanazok a kocka lakótelepek, ugyanazok a lázas építkezések, üvegpaloták és házbontások. Már sötétedik, amikor elérjük a Nagy Falat, az autópálya alatta halad át, körös körül csipkés csúcsok, smaragdzöld hegyek, mély szurdokok. A Fal kisebb, mint elképzeltem, de hihetetlen mód kapaszkodik fel minden egyes meredek hegycsúcsra, követ végig minden kis egyenetlenséget a tájon. Éjfél körül megállunk egy kis vacsorára, ez már nem Peking; az étterem, mint valami magyar üzemi mosókonyha a múlt századból, csempézett pult, óntálca, főtt csirke. A vidéki szokásokra való tekintettel mi is kipróbáljuk a lélektisztító köpködést: a mindenhonnét hallatszó harákolást nem könnyű utánozni, a torok mélyéről kell kezdeni, majd feljebb haladva összegyűjteni az anyagot a nyelv alá, amit végül egy öblítő, hegyes sercintéssel kell oldalra küldeni a semmibe. Nem egy kellemes hang, főleg, ha hajnalban erre ébred az ember, de itt ez a szokás, sőt, talán már vallás, nincs mit tenni, a kínaiak hite szerint a rossz szellemek csak így tudnak távozni az emberből.

Tudod-e, kérdezi tőlem valaki, hogy a világűrből két emberi létesítmény látható szabad szemmel? Én eddig egyről tudtam csak, gondolkozom hangosan, a Kínai Nagy Fal, mi lehet a másik? Hát a pekingi szmogfelhő, kapom a választ, homályos, szürkés folt a világ leggyorsabban fejlődő városa felett.
A reptéren a látótávolság pár száz méter, de igazából akkor kerülünk testközelbe a szennyeződéssel, amikor taxit keresünk a várócsarnok előtt. Szúrós, keserű szag, enyhén csípi a szemet. A reptérről a hotel csupán egy óra, az út mellett mindenütt építkezések, földmunkák, vagy éppen a régi, lepusztult városrészeket takaró új falak. A ország kétségtelenül ott van falépítésben, ha valamit nem sikerül megoldani gazdaságilag vagy politikailag, nesze egy fallal elkerítjük. Lázasan készülnek a 2008-as olimpiára, a játékok kis torz kabalaállatait festik mindenhova, mi lesz itt jövőre? Már most igen komoly turistaáradatot kell kezelniük, amióta megnyílt az ország a látogatók egyre nagyobb számban érkeznek. Amúgy nem alaptalanul népszerű úti cél, hisz már a reptéren az útlevélvizsgálatnál szembesül az ember az új Kínával: a fiatal, ápolt határőr hölgy kedvesen köszön angolul, tíz másodperc alatt végez az ellenőrzéssel, és mosolyogva jó utat kíván. A pulton pedig öt gomb meg egy felirat: “Mennyire volt Ön elégedett a munkámmal?” Megnyomom a legjobb véleményt jelentő sötétzöld gombot. Nem csodálkoznék, ha a fizetésükbe is beleszámítana.
A szállodában lepakolunk, majd indul a városnézés nyugati turista módra. Tiltott Város, Tiananmen-tér, parkok. Fáradtság, üresség, emberundor. Délután stratégiát váltunk, és a híres régi nyomornegyedek, a huthongok maradványainak keresésére indulunk. Bár ma már nem nevezhető nyomornegyednek, az összkép mégis szegényes: bádogviskók, szűk sikátorok, vakaródzó-pipázó öregek és rosszul öltözött gyerekek rogyásig megrakott kézikocsikkal. A hangulata mégis felemelőbb, mint a hivatalos látványosságoknak, pezseg az élet, mindenki hangosan kiabál, nyüzsög, él.
Egy ház udvarára bepillantva étteremgyanús illatok csapnak meg, beóvakodunk, és valóban, egy pár négyzetméteres kis kamrában a földön mindenhol gázrezsók, sül a rizs, fő a leves, miközben félmeztelen munkások tolonganak a pult előtt, mindegyik pénzt lobogtatva a kezében próbálja a szakácsnő vagy ötéves segédje figyelmét lekötni.
Nekünk ez a puszta kinézetünkkel egyből sikerül, gyorsan egy asztalhoz vezetnek, jeges söröket hoznak és elkezdik a teljes menüt felhordani. Mire észbe kapunk már nincs hely az asztalon a sok rizstől, sült és párolt zöldségektől, húsoktól. Az otthoni “kínaihoz” nem hasonlítható, csodás ízekkel, illatokkal. Mire végzünk az eső is elered, így gondoljuk, majd taxival megyünk a hotelig. A gazdaság ezen részét úgy tűnik, még nem sikerült egységesíteni, ugyanis az első négy taxis egyből nemet mond, amint meglátja a címet.Vagy nem tudja, merre van, vagy túl közel van neki egy ekkora városban. Végre valaki elvállalja a fuvart, de a végén mi mutatjuk neki az utat, annyira nem tudja, merre van a Dongfang Hotel.