(1/400s, f/7.1, ISO200, 70mm)

Honduras északi partvidékén lassan fogynak el az utak. Egy ideig még tűrhető földutak visznek előre, de végül azok is eltűnnek és marad a dagály elől menekülő tengerparti száguldás, négykerékmeghajtással, jól megpakolva.

(1/800s, f/10, ISO100, 70mm)

Két fiú, két kutya, két ökör. Lassú az út hazafelé a nemrég kivágott fatörzzsel.

(1/800s, f/10, ISO100, 70mm)

A fűrésztelepen minden héten szétosztják a gyártási hulladékot, melyet a munkások hazavihetnek tüzelőnek. Ezeken a napokon teljes létszámmal dolgozik az üzem.

(1/250s, f/5.6, ISO200, 70mm)

Esti csendélet a vadregényes Moszkitó-parton. A partra húzott kenukat a hajnali halászathoz használják, a távolban néhány helybéli sétál, csak úgy.

(1/800s, f/5.6, ISO200, 200mm)

Ott, ahol hidat még meg sem próbáltak építeni, komppal közlekedik mindenki. Az autók hordókból épített tutajon, a gyalogosok kenuval, a kutyák úszva.

(1/250s, f/11, ISO200, 70mm)

Az áradás elvitte a hidat, építettek újat. A következő árvíz ezt csupán kicsit megturmixolta, a híd még megvan csak a szerkezete változott meg. Maradt így a régi út, régi busszal.

(1/60s, f/2.8, ISO100, 148mm)

Mexikótól Panamáig mindenhol megtalálható a képen látható egyendizájn. Olcsó, viszonylag tartós, egymásba csúsztatható és több színben kapható. A papucs és a barna bőr is igen gyakori látvány.

A Kalinagu (nigériai Yaruba nyelvből) kifejezés a 16. századi St. Vincent szigetéről ered, ott hívták így először a helyi karibi fekete rabszolgákat. A szó morfológiája az évszázadok során megváltozott, lett belőle Garinagu, majd Garífúna. Ez előbbit manapság a nyelvre, utóbbit az emberekre használják. Honduras északi partjai mentén a legkeletibb garífúna település Plaplaya. Az itt élők jukkát, ananászt, babot és rizst termesztenek, mellette halásznak. Az ország egyik legkevésbé támogatott etnikai csoportjától van szó, míg az őshonos tawakha és pess népek a maguk módján népszerűek az oktatási és gazdasági reformerek szemében, a garífúnák, magyarul fogalmazva, Honduras cigány közösségei. Természetesen, mint ilyenek, az idegenekkel szemben a legbarátságosabb és vendégszeretőbb arcukat mutatják.
Mindezt Porfirio, az iskolázatlan helyi közösségi vezető mesélte el nekünk, miközben rózsaszirom-fröccsöt kortyolgattunk és a felesége hatalmas, tradicionális garífúna ebédet készített számunkra.

Kora reggel a tengerparti garífúna közösségek már rég talpon vannak, a férfiak indulnak ki a tengerre, a nők pedig a jukka gyökérből készült kaszáva-kenyér sütésének látnak neki. A tenger és a lagúna közti alig száz méteres sávon letelepedett garífúnák helyzete nem csak a származásuk miatt nehéz; errefele halad át a kontinens egyik legnagyobb kábítószercsempész útvonala. A fiatalok pedig kapnak az alkalmon: az évente egy-két alkalommal lezuhanó magánrepülőgépek és zátonyra futó motorcsónakok Kolumbiából és Panamából viszik északra az árut, egy ilyen havária mindenkit rövid időre ingyen droghoz és pénzhez juttat.

Samuel Souza végzős doktorandusz a fővárosi egyetem kulturális antropológia szakán. Bár amit mesél és mond roppant érdekes, valószínűleg magyarul sem értenénk a felét sem, hát még spanyolul. Egyvalamit azonban mindenképp érdemes megemlíteni, ez pedig a helyi törzsek eredete és összetétele körüli elméletek sokszínűsége (részlet):
A ma tawakha nép régebben az alábbi etnikai csoportokból állt: Tawahka, Panamaka, Ulwa, Bawinka, Kukra, Yusku, Prinzu, Boah, Silam, Kí. A pess kisebbség, melynek falvait a következő napokban látogatjuk meg, feltehetőleg a Dél-Amerikai chibcha törzs elvándorolt része, és a spanyolok idején még valószínűleg ruha nélkül, íjjal és fúvócsővel vadásztak az erdőben. Ők az egyetlen fennmaradt eredeti őslakos népcsoportok, a miszkitó és a garífúna már sokkal fiatalabb, keveredett etnikum.

A képen látható mocsaras part láttán nem nehéz elképzelni, mennyi szúnyog mozoghat errefele ilyenkor, a vidék a nevét mégsem a szúnyogokról kapta. Legalábbis ez a legkevésbé elfogadott elmélet. Manuel J. Suazo Padilla: Historia de Honduras (2000) könyve szerint a már kihalt Tawira törzs nyelvén a Miskut-úpla nagy főnököt jelent, a miskitu pedig azt: a nagy főnök népe. Caraway (et. al., 1997) teljesen más irányból közelíti meg a kérdést: abból kiindulva, hogy a miszkitó nép eleve őslakos indiánok, spanyol gyarmatosítók és angol kalózok keveredéséből kialakult, fiatal népcsoport, a nevet az angol musketeer, azaz muskétás szóból eredezteti. A spanyol uralom ellen ágáló britek anno sikeres szabadcsapatokat szerveztek a spanyolok ellen lázadó helyi indián törzsekből, akik muskétáikkal sikerrel vették fel a harcot a gyarmatosítókkal.

Kettő makréla és néhány tengeri sügér: ennyi a mai fogása a Martinez családnak. Bár több, mint tízen laknak egyetlen szobás kunyhóban, teljesen elégedettek, manapság nem ritka az sem, ha hal nélkül térnek haza a tengerről. Mariah, a középső lány feladata megpucolni, megsütni a halakat, és a szokásos köretet elkészíteni: rizs, babfőzelék, sült banán és tortilla. Természetesen minket is meghívnak, a vacsora végeztével nem csak annak mennyisége és finom ízei miatt érezzük jóllakottnak magunkat.

És íme a valódi Moszkító-part. A Patuca-folyó Brus Laguna mellett torkollik a tengerbe, mellette található Rio Plátano, egy másik nagy folyó vége. Innen már csak egy kődobásnyira van Nuevo Jerusalem, és a több tucatnyi apró miszkitó halászfalu, melyek egészen a garifúnák területéig tarkítják a partot. Az itteniek élete nem könnyű, viszont nyugodt és boldog: mindent a tengerből és az apró kertjeikből kapnak: élelmet, építőanyagot, használati tárgyakat és játékokat. A képen látható család éppen hazafele tart, az egész napos halászatból megtérő férfiaknak a család többi tagja segít hazavinni a felszerelést.

A trópusi óriásgyíkokkal és varánuszokkal rokon leguán, helyi nevén iguana a helyiek egyik kedvenc eledele. Március tájékán rakják le ezek a tüskés gyíkok tojásaikat a part menti homokba, melyet a helyiek ugyancsak előszeretettel fogyasztanak. A kiemelt figyelem sajnos megtette a hatását, az utóbbi években egyre kevesebb látható ezekből a különleges állatokból, a nagyobb városok környékéről pedig szinte teljesen kipusztult.

A munkához szükséges gyakorlat és tudás igazából akkor derül ki, amikor a halászokat figyelve feltűnik mozdulataik egységessége. A több tucatnyi csónakban lapátoló és hálót vető férfi és gyerek szinte milliméterre pontosan ugyanazt a mozdulatsort ismétli, csupán a kenuk elhelyezkedése más. Nincs is sok vesztegetnivaló idejük: mire a nap felkúszik a közeli fák fölé, vége a műszaknak, indulhatnak vissza eladni a portékát.

Kiváló egyensúlyérzék, sok gyakorlás és egy csöpp szerencse – Storday szerint csupán ennyi szükséges, hogy valaki megéljen a környező lagúnákból. A kerek, súlyozott vetőháló dobási technikáját valóban nem lehet könnyű megtanulni, ám a helyiek úgy dobálják maguk körül, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb mozdulata. A munka nagy része a háló tisztításából és rendezéséből áll, hisz nem csak hal és garnéla akad a szemek közé.

Mintha a világ vége felé haladnánk. Storday Grünwell, a helyi nagyöreg megengedte, hogy vele tartsunk a reggeli halászat során. Cserébe meg kellett ígérnünk, hogy mindenkinek elmeséljük Brus Laguna halászainak életét. Mire felkel a nap, a többségük már kint dolgozik a lagúna vizein. A sekély, alig méteres, zavaros vízben apró halak és rákok tömege él, ez a táplálékforrás pedig vízimadarak és ragadozók ezreit vonzza mindenhonnan. Az őszi-tavaszi madárvonulások idején errefele az amúgy is gazdag állatvilág megtízszereződik, ahogy madárfelhők lepik el a sekély vizeket, táplálék után kutatva.

A Rio Patuca hosszú kanyarok és vadregényes szurdokok után, mint minden folyó, a tengerhez ér Brus Laguna, egy csendes miszkitó város mellett. Errefele az árapály jelenség és a partvidék sík jellege miatt félig sós, zárt tengeröblök, azaz lagúnák alakultak ki, melyek a fő táplálékot szolgáltatják a helyi lakosság számára. A garnélahalászok a hajnali sötétben indulnak útnak minden év március-áprilisában, hogy a rövid szezon során minél többet begyűjtsenek az arasznyi, omlós húsú rákfélékből.

Jellegzetes látvány La Mosquitia folyóin: az egyetlen mahagóni törzsből vájt kenuban hazafele tart a család a földekről. A plantánt, azaz sütőbanánt éretlenül szüretelik, így az hetekig eláll és sütve, főzve bármikor fogyasztható. Bár a helyi lakosok többsége életében nem látott orvost vagy kórházat, sokan egészen idős korukig aktívan dolgoznak, hisz ezt szokták meg gyerekkoruk óta.

A helyi hagyományos, egyszerű forró csoki gyártási módszerén már rég túllépett Mariano, La Mosquitia polihisztora. Több, mint húsz éve érkezett Hondurasba egy friss teológiai diplomával a zsebében, és néhány évig plébánosként dolgozott Wampusirpiben. Az évek során látott ellentmondások hatására levetette a reverendát, internet kávézót nyitott a nappalijában, az alagsorban pedig apró csokoládégyárat rendezett be. Présekkel és centrifugával választja szét a nyers kakaómasszát, melynek egyik részéből kozmetikai, orvosi és főzési célokra kakaóvajat, a fennmaradó színtiszta kakaóból pedig csokoládét és természetes kakaóport készít. Emellett alapítvány vezet, amely tucatnyi helyi családnak ad munkát a közösségi kakaóföldeken, valamint helyi fiatalok egyetemi tanulmányait fizeti, és ha valaki súlyosan megbetegszik, azt ingyen szállítja repülővel a fővárosi kórházakba.