Az utóbbi 48 órára inkább nem emlékszünk. Buszról taxiba, városvégi pályaudvarokból hajnali gyaloglás a központba, falvak határában kerékcsere és várakozás, Santa Cruzban mozgó vonatra felugrás, magunkra kötözött értékek és ruhák, szúnyogfelhő a fülkében, valahol Puerto Suárez (bolíviai-brazil határ) környékén szamárkordéval a buszpályaudvarra, érkezés Corumbába, onnan egyből expressz járat Campo Grandéba, majd Cuiabába, hogy elérjük hamarosan érkező barátainkat, persze előtte még bevásárlás, autó és helyi vezető bérlés, fülledt hőség és három napi alvatlanság, vizsgaidőszak ehhez képest luxusnyaralás.
Bár Cuiabá hatalmas város, nem volt egyszerű leszervezni az út első szakaszát. Van ugye a Lonely Planet, ami egyre inkább a hátizsákos úriturizmus nagykönyve, régen még írtak bele rendesen igazi utazókat, felfedezőket és kalandorokat érdeklő lehetőségekről, a mostani kiadások fele a városok menőbb éttermeiről és 100 dollár feletti hotelszobáiról zeng inkább ódákat. Ráadásul hiába vettük meg év elején a legfrissebb kiadást, rá 3 hónapra megjelent a 2008-as változat, melyet nem sikerült azóta sem beszerezni. A mi változatunkban legolcsóbb szállásnak feltüntetett Pousada Ecoverde zárva volt, a többi ára kb. négyszerese volt a könyvben írtaknak (az eltelt idő és a dollár durva leértékelődése miatt), és egyetlen étterem sincs nyitva, ez mondjuk nem az LP hibája, épp Corpus Christi a pihenés ürügye. De mindez még semmi. A könyv két irodát említ, akik a végtelen mocsárba szakértelemmel és tapasztalattal rendelkező helyi kísérőket adnak (a kevés résztvevő miatt a tavaly kötött szerződéseket felbontották). Az Ecoverde Wildlife Safari Tours tulajdonosával, Joel Souzával a reptéren futunk össze, kedvesen megmutatja merre van a városba induló busz megállója, persze mint kiderül, ez is a roppant kifinomult helyi turistavadászat része, bevallja, ha a külföldi „arcoknak” egyből hotelt és túrát ajánl, azok automatikusan lerázzák. Így inkább előbb segít, majd beszélgetésbe kezd, és már hívja is a parkolóból társát a kocsival, megvan a fogás. Mivel eleve őt kerestük, jót nevetünk, és elmegyünk vele irodájába. Az LP-ben írtakból semmi nem igaz, Joel többé nem vezet túrákat a Pantanalba, inkább jutalékért kiadja az érdeklődőket magán túravezetőknek. A másik cég, Munir Nasr szóba sem áll velünk, miután megtudja, csak négyen vagyunk. Nem adjuk fel, bejárjuk a várost, van még cég bőven, de mindenki szállodás, uszodás, terepjárós, napi 175 dollár/fő csomagot akar ránksózni, sátrazásról hallani sem akarnak, többen esküsznek, hogy az szigorúan tilos arrafele. Na persze, magánterületen, ha fizetünk a kempinghelyért, miért lenne tilos? Csak a pénz érdekel mindenkit, semmi más. Végül visszatérünk Joelhez, ő tűnt még a legkorrektebbnek, egyenesen megmondta, nem vállal túrákat, de segít, ha kell. Az ötödik üveg sörét bontja és a tizenötödik hívást fejezi be a mobilján, amikor boldogan közli, megvan a kisbusz, egy Pantanalban felnőtt, szakértő vezetővel, csupán 250 BRL per nap, mindenestül, nekünk csak a vezető ellátását kell állnunk. A többi (benzin, kocsi, vezetés) benne van az árban. Nem olcsó, de kényszerhelyzetben vagyunk. A srác, Elio, kedves, szűkszavú, egyenesnek tűnő típus, bepakolunk és irány Cuiabá, reptér, persze a barátaink gépe késik, de végül találkozunk, egyből irány egy churrascaria, helyi brazil specialitás, hatalmas salátabár, a húsokat az asztalok közt sütik és annyit vesz ki mindenki a szakács kezei közül, amennyi jólesik. 15 BRL a részvétel, brazil reál, brazilul reales, másfélszer gyengébb, mint a dollár. A felszerelés maradék részét pár óra alatt összevadásszuk, ivóvíz, függőágyak, és egyből indulunk Poconé felé, az már a Pantanal északi bejárata. Ha eddig nem írtuk volna, a következő két és fél hetet a világ legnagyobb összefüggő árterén töltjük majd, a három Magyarországnyi lapos területen Paraguay, Bolívia és Brazília osztozik, akit érdekel az angol Wikipedián mindent megtalál erről a vidékről. Természetfotós expedíciót szerveztünk ide még tavaly, mely mostanra jött össze. Késő délután már a Transpantaneíra nevű, világhírű földúton döcögünk, az út menti árokban vízidisznók, kajmánok, és gémek figyelnek, végül késő este, sötétben érjük el a Rio Claro fazendát (tanya, farm), ahol fejenként 20 reálért felverhetjük a sátrat és letusolhatunk a kerti zuhanyzók alatt.
Utolsó napunkon érdekes és szomorú élménnyel egyaránt megajándékozott minket Brazília. A BR262-es úton kényelmes tempóban haladva nem lehet nem észrevenni az út mentén heverő elütött állatokat. Egy olyan területen, mint a Pantanal és olyan vezetőkkel, mint a brazil kamionsofőrök bizony naponta több tucat emlős, madár és hüllő esik áldozatul a kerekeknek. Élőben nem láthattuk, de a leállósávban bizony ott feküdt az óriás hangyász (Myrmecophaga tridactyla) és a rákevő róka (Cerdocyon thous), de hevertek a 300 km-es szakaszon olyan ismerős fajok is, mint az óriás folyami vidra (Pteronura brasiliensis), öves tatu (Tolypeutes matacus), brazil nyúl (Sylvilagus brasiliensis) és dél-amerikai coati (Nasua nasua). Az egyik mellékúton ritka macskaféle futott át az úton, egy jaguarondi (Felis yagouaroundi), a puma közeli rokona. A végtelen horizontba nyilalló aszfalton végre találkoztunk a turistalovaglásokból hiányzó marhapásztorokkal, itt már nem pantanal-módra, mezítláb és szőrén ülik a munkások a lovakat, hanem teljes brazil cowboy felszerelésben, csepsszel, lasszóval és láncos korbáccsal terelték át a több száz marhát az úton. Este Campo Grandéban a híres helyi rodízóval zárjuk a túrát, fejenként 15 reálért kapsz egy üveg sört és egy tányért, majd a teremnyi saláta- és tésztabárban annyit is annyiszor pakolsz rá, amennyit csak kívánsz. Persze nem szabad sokat, hisz hamarosan érkezik a konyhából a főszakács, kezében sercegő, frissen grillezett húsok sorakoznak méteres nyárson, és azt a részt vágja le nekünk, amelyikre csak rámutatunk. Nincs határ, addig jár az asztalhoz a különböző húsokkal, amíg mindenki egyértelműen, elkínzott arccal int nemet. 
