Jellegzetes látvány La Mosquitia folyóin: az egyetlen mahagóni törzsből vájt kenuban hazafele tart a család a földekről. A plantánt, azaz sütőbanánt éretlenül szüretelik, így az hetekig eláll és sütve, főzve bármikor fogyasztható. Bár a helyi lakosok többsége életében nem látott orvost vagy kórházat, sokan egészen idős korukig aktívan dolgoznak, hisz ezt szokták meg gyerekkoruk óta.

A helyi hagyományos, egyszerű forró csoki gyártási módszerén már rég túllépett Mariano, La Mosquitia polihisztora. Több, mint húsz éve érkezett Hondurasba egy friss teológiai diplomával a zsebében, és néhány évig plébánosként dolgozott Wampusirpiben. Az évek során látott ellentmondások hatására levetette a reverendát, internet kávézót nyitott a nappalijában, az alagsorban pedig apró csokoládégyárat rendezett be. Présekkel és centrifugával választja szét a nyers kakaómasszát, melynek egyik részéből kozmetikai, orvosi és főzési célokra kakaóvajat, a fennmaradó színtiszta kakaóból pedig csokoládét és természetes kakaóport készít. Emellett alapítvány vezet, amely tucatnyi helyi családnak ad munkát a közösségi kakaóföldeken, valamint helyi fiatalok egyetemi tanulmányait fizeti, és ha valaki súlyosan megbetegszik, azt ingyen szállítja repülővel a fővárosi kórházakba.

A miszkitó asszonyoknak egyszerű dolga van, ha ki kell menniük a konyhába: a legtöbb házban az csupán egy tűzhely a ház egyetlen szobájának sarkában. Nehezebb a feladat, ha vizet merni vagy mosogatni kell, ilyenkor a fejükön egyensúlyozva kell mindent fel-le cipelni a meredek parton. A folyóban mosnak és mosogatnak – ez egyelőre kevesebb környezeti terhelést jelent, mint a tervezett vízerőmű vagy a csónakosok eldobált olajos dobozai.

Bár Pimienta és Wampusirpi között közel tíz apró település található, ezek többsége úgy bújik meg a folyóparti kanyarokban, mintha egyedül lenne a világon. A nyugati árucikkek és rendszeres látogatók ellenére az itteniek élete keveset változott, a mai napig gyűjtögetésből, vadászatból és egyszerű földművelésből tartják fent magukat. A gyerekek sem tolonganak úgy a kamera előtt, mint a garífúna falvakban, de ha rászánunk egy kis időt ők sem tudnak ellenállni kíváncsiságuknak.

A nicaraguai határ és a Patuca-folyó között félúton magasodik a Colón-hegység, mely egyfajta helyi vízválasztóként kétfele küldi kisebb-nagyobb vízfolyásait. Ezek egyike a Sutawala-folyó, melynek élővilága ezen a túlvadászott vidéken is egyedülálló. Innen csupán négy órás gyalogút az országhatár és a Rio Coco, ezt az ösvényt régóta csak menekültek és kábítószercsempészek használják.

La Mosquitia talán legértékesebb kincse a „madera de color” azaz a színes fa. Több keményfa fajta tartozik ide, ezek közül a mahagóni világszerte ismert és keresett áru. A helyi lakosok több napon át gyalogolnak fel a hegyekbe, hogy a legnagyobb példányokat kidöntsék, helyben méretre vágják, majd a patakokon leúsztatva a Patuca-folyó partján átadják a helyi kereskedőknek. A melósok éhbérért vagy rosszabb esetben élelmiszerért dolgoznak, a helyi kereskedők viszont már egészen jól megélnek a forgalomból. Persze az igazi milliókat a Nemzeti Park vezetői és a magas beosztású kormánytisztviselők zsebelik be, akiket a nemzetközi fakereskedő cégek fizetnek le, hogy megfelelő, fenntartható erdőgazdálkodást igazoló tanúsítványokkal ellátott szállítmányokat vámmentesen kivihessék az országból. A helyi és a nemzetközi ár között közel tízszeres a különbség, így nem meglepő, hogy egy pimienta-i fakereskedő elmondása szerint az egyik, parton látható mahagóni választékot az amerikai Gibson Guitar cég vette meg egyenesen tőle.

A folyó menti falvakban ritka az édesanya, akinek elég pénze és ideje van, hogy gyermekét a városi kórházban szülje meg. A csöppségek első éveiket anyjuk hátára kötözve töltik, és amint megtanulnak úszni, majd járni máris megkapják első feladataikat. Általános iskolás koruktól a lányok már inkább a konyhában, a fiúk pedig a földeken, folyón, hegyekben segítenek a családnak. Többségük csupán az első hat osztályt végzi el, majd szüleinek segít, amíg meg nem házasodik. A látogatók sokszor csodálkoznak a kisgyerekek talpraesettségén, gyakorlati tudásán és önbizalmán, a képen látható kislány nemrég vágott le és tisztított meg egy csirkét, és épp a vizes tűzifával küzd, hogy a család ebédje estére elkészüljön.

A kiszárított kakaó magokat lassú tűzön kell egészen sötét barnára pörkölni. Ezek után a vékony, keserű maghártya kézzel könnyedén ledörzsölhető, ebben esténként az egész család részt vesz. A magok így már készen állnak a darálásra, ahol nincs daráló ott még mindig mozsárban törik porrá a termést. Ezzel készen van a nyers, finomítatlan kakaópor, melyből a helyiek kis tej, cukor és pörkölt kukoricaliszt hozzáadásával sűrű italt készítenek, melynek íze már kezd hasonlítani a csokira.

A hondurasi kormány néhány éve egy igen fontos törvényt hozott, amely kimondja az egyes etnikai népcsoportok anyanyelvi oktatáshoz való jogát. Mivel az ország hivatalos nyelve továbbra is a spanyol, így több tannyelvű rendszerben oktatják a tárgyakat az általános iskola első éveiben. A Bahía-szigeteken angol, a partvidéken garífúna, Olancho és Las Marias vidékén pess, a Patuca-folyó felső részein tawakha, végül La Moskitia egyéb területein a legelterjedtebb miszkitó nyelven is folyik a tanítás. A rendszer neve bilingua, azaz kettős nyelv, és sok népcsoport számára évszázadok óta ez az első hivatalos elismerése kultúrájuk létjogosultságának. Kivételt képeznek a tawakha falvak iskolái, ahol a spanyol és tawakha mellett miszkitó nyelven is tartanak órákat, ugyanis a tawakhák már olyan kevesen maradtak, hogy sokszor már családon belül is inkább a keverék nyelvnek számító miszkitót használják. Ricardo is trilingua, azaz három nyelvet beszél, a fotón épp spanyol házi feladatát írja házuk ajtajában.

A fél évvel ezelőtti árvízre már csak a parti fák koronájában látható hordalék emlékeztet, a vízállás alacsony, a folyó csendes. De a veszély nem szűnt meg – a forrásvidéken továbbra is folytatják a nagyüzemi fakitermelést, ami újabb hirtelen szintemelkedést okozhat az esős évszakban, nem is beszélve a Patuca 3 nevű tervezett vízerőműről, ami aztán végképp felboríthatja az ősi folyó érzékeny ökológiai egyensúlyát.

Tavaly ősszel sosem látott árhullám vonult végig a Patuca folyón, elpusztítva a kakaó, banán és kukoricaföldek nagy részét, teljes erdőket és domboldalakat vitt el a tengerig. A Mitch nevű hurrikán hihetetlen pusztítása után pont tíz évvel az árvíz sok családot tett tönkre, házaikat elmosta és új kanyarokat vágva termőföldjeiket eltüntette. A hajósok utána hónapokig alig ismertek a folyóra, és a képen látható fatörzsek jelentette veszély miatt különösen óvatosan kellett közlekedniük. Ma már nagy részük kiáll a vízből, a mindenütt jelenlévő parti fecskék nagy örömére.

A kakaófa termése látható a képen, a tálban a tisztítatlan magok, rajta a mindennapok legnépszerűbb szerszáma, a machete. A kemény, vastag héjú, félkilós termést feltörik, a benne levő magokat kiszedik. Ezeket egy lédús, fehér hús veszi körül, amelyet a gyerekek előszeretettel rágnak le a magról mielőtt azt a napra raknák száradni. Ezzel véget is ért az első fázis, a szürettől a szárításig.

Sarai, a 17 éves, kétgyermekes családanya nekilát a tunu fa nemrég lehántolt kérgét előkészíteni. Vízzel lemossa, késsel lekaparja, majd egy kagyló héjával a nyálkás réteget ledörzsöli róla. Ezek után jön a rostok puhítása; egy hatalmas, nehéz fa bunkóval órákon át veri ütemesen a nedves kérget, amíg annak rostjai teljesen széttörnek, és a textúrája olyan lesz, mint a kikészített marhabőr. Ezek után következik a szárítás több napon át, végül a festés. Az itteni őslakos tawakha és pech törzsek régen takarókat, ruhát és használati tárgyakat készítettek belőle, persze manapság már mindezt a városokból szerzik be, és a tunu kéregből készített „textil” inkább a szuvenyír szerepét tölti be.

Bár ilyenkor már szólnak a generátorok, a falu nagy részének a nap véget ért. A hazafele siető pipanték zaja elül, és átveszik az uralmat a kabócák, tücskök és bőgőmajmok. A konyhákban a háziasszonyok rizses kását melegítenek vacsorára, és a család a nagyszobában közösen babot héjaz, fát farag vagy ruhát varr. Egy óra múlva elfújják a gyertyákat, és a pár nagyméretű függőágyban aludni tér a 8-10 fős család.

Krausirpi felett egy magaslaton épült a környék kevés beton épületei közül kettő, a katolikus templom és az internet klub. Ez utóbbi falára kötötték fel a harangot, melyet a templomszolga minden vasárnap reggel hétkor szorgalmasan megkongat. Ennél jóval gyakrabban nyit ki az internet, melyet szinte minden nap használhatnak a helyiek, de csak este hattól nyolcig, amikor az áramfejlesztő generátort bekapcsolják a faluban. A műholdas kapcsolódás nem olcsó, de a projektet Európai Uniós pályázatokból támogatják, így az a helyiek számára ingyenes.

A parton jellegzetes látvány az ideiglenes, vesszőkből, levelekből és műanyag fóliából épített viskó, melyet az esős évszakban áradó folyó rendszerint elmos. Az egy nap alatt felépített szerkezet több családnak is otthont nyújt. Ezeket az ideiglenes ”lakásokat” többnyire aranymosók és a friss erdőirtások helyén babot és rizst termesztő családok használják. Júniusban aztán megérkeznek az esők, és hamarosan a családok elhagyják a partot, és magasabb területekre költöznek.

A Rio Patuca mentén élő tawakha és miszkitó gyerekek előbb tanulnak meg úszni, mint járni – állítják a helyiek. Nem is lehet ez másképp, hisz a munka nem állhat meg, az anyák már néhány hónapos korban hátukra kötik a csöppségeket, és viszik magukkal munkába. Tennivaló az van bőven, hisz a főleg gyűjtögetésből, halászat-vadászatból és mezőgazdaságból élő családok minden tagjának meghatározott feladata van. A nők a falu közelében horgásznak, kagylót és rákot gyűjtenek, és hordják haza az érett plantánt, babot és rizst. Az idősebb gyerekek is legtöbbször anyjukkal tartanak, az élelem gyűjtésén kívül besegítenek a mosás és takarítás feladataiban is, A A fotón már nem pipante, hanem cayuco látható, amely többnyire csak méretben tér el a nagyobb testvérétől.

Az egyetlen fatörzsből kivájt, majd a szélein lécekkel magasított pipante a vidék fő közlekedési eszköze. A személyzet általában két fős, a kormányos kezeli a motort hátul, segédje pedig egy hosszú rúddal méri a víz mélységét, illetve besegít egy lapáttal a zúgók környéki szűk fordulókban. Nagyon fontos, hogy pontosan értse egymást a kormányos és az „első tiszt”, ugyanis a motor zúgása és a pipanték gyakran 20 méteres hosszúsága mindenféle szóbeli kommunikációt lehetetlenné tesz. Arckifejezésekkel, kézjelekkel és testmozdulatokkal, szinte észrevétlenül jelzi a segéd a víz alatti sziklákat, fatörzseket és homokpadokat. Amikor ilyen veszély nincsen, gyakran egy régi 22-es puskával figyeli a partot, hátha egy óvatlan leguán későn ugrik a vízbe.

A Patuca-folyó felső folyásának tipikus hangulata. Az eredeti erdőt már évtizedekkel ezelőtt kitermelték, hogy nyugaton bútorokat, hajókat gyártsanak belőle. A másodlagos növedéket a 80-as évektől betelepült mesztic marhapásztorok irtották ki, hogy a marháik legelni tudjanak, ám a talaj itt tápanyagban oly szegény, hogy évente új területet kell megtisztítani, ahol a friss fű eltartja a népes szaporulatot. A túllegeltetés hatására végül a fű is kipusztul, komoly eróziós károkat okozva, melynek hatását a lejjebb fekvő területeken csak most kezdik el igazán érezni az ott lakók. A régi erdőségre csupán a szent fának tartott ceiba emlékeztet, amely március tájékán borul virágba.

A Patuca-folyó az ország egyik legnagyobbika, és jelentős közlekedési folyosó La Mosquitia népei számára. Nuevo Palestina, egy méretes falu a folyótól nem messze a hajózható szakasz legfelsőbb pontja. Innen felfele motorral már csak az esős évszakban lehet menni, amikor a vízállás akár 2 -3 méterrel is magasabb lehet. A helyiek a hosszúkás, egyetlen mahagóni vagy mango larga törzsből vájt csónakokkal, az un. pipantékkal közlekednek a tenger és Palestina között. Nem egyszerű a feladat: a faluból teherautókkal érkezik mindaz, amire az itt élőknek szüksége lehet, majd kézzel, a sáros parton csúszkálva és a pipanték peremén egyensúlyozva rakodják tele a hatalmas kenukat, és kezdetét veszi a többnapos út lefele.