Előző este leszerveztünk hirtelen felindulásból mára egy laza hegymászást, nehogy már a langyos őszi napsütésben dögöljünk a szobánk előtti teraszon egész nap. Három óra alatt érünk autóval a Svety Nos (Szent Orr) félszigetre, mely szinte kettéhasítja a Bajkál-tavat keletről. (tovább…)

A busz Kucsigerből indul minden nap reggel hétkor, ha van vendég aki előző este jelzi elmeneteli szándékát. A jegy fejenként és csomagonként 100 rubel, és három óra múlva már Kurumkanban vagyunk. Ott egy helyi sráccal megegyezünk, hogy elvisz minket 8000 rubelért Ulán-Udéig, sok volt Szibériából, a csoport egy része szállodát és előrehozott hazautazást szeretne. Útközben megbeszéljük, nem kell mindenkinek emiatt hazarohannia, így négyen kiszállunk Ust-Barguzinban, hogy a maradék pár napot a Bajkál-tó felfedezésével töltsük. (tovább…)

Kicsit megnyugszanak a kedélyek, a kénes gőzfürdő és az iszappakolás megteszi a hatását, egymást váltjuk a dagonyában és nem győzzük dicsérni a komfortot és a kényelmet, pedig nem egy ötcsillagos rezortban vagyunk. A lovak sehol, egyikünk a helyi parkőrrel illegális vadászatra indul, párezer rubelért kiviszik egy 0.22-es társaságában őzet cserkelni. Végül megérkezik öt ló, indulhat a csapat egy része, a környék csodaszép, de sajnos a legtöbb helyen kapukat kell nyitogatni, kerítéseket kerülgetni. De végre lehet ész nélkül vágtázni, felszabadultan lovagolni. Este ismét gyógyfürdő, majd az igazgató meghív mindenkit egy helyi burját vacsorára. Nagyon bízik benne, hogy általunk sikerül reklámozni külföldön is a helyet, amivel nincs is gond, a víz tényleg különleges (a lovaglás során feltört körömágyak sokkal hamarabb gyógyulnak), a környék szép és csendes, a kiszolgálás és vendégszeretet átlagon felüli, és ami a legfontosabb, nem érezzük, hogy folyamatosan át akarnának verni. (tovább…)

Már összepakolva állunk a tűz körül, amikor nagy UAZ berregéssel megérkezik Dzsargal, és közli, nincs ló, menjünk a fenébe. Daszvidájnye!, üvölti, valaki felhúzhatta szegény srácot. És mi lesz a maradék négy nappal, kérdezzük. Visszakapunk belőle hármat, nyugtat meg, ugyanis a mai napot is fizessük ki, mert innen már csak teherautóval tud minket elvinni. 10000 rubel egy húszperces teherautózásért, nem rossz, erről még beszélünk. Megegyezünk, hogy elmegyünk hozzá, és elszámolunk. Nemsokára kiderül, mit mondott a sofőrnek burjátul: az nem áll meg a házánál, hanem egyenest továbbhajt, ki a faluból. Nem szólunk, de amikor megáll, hogy vodkát kérjen tőlünk (kifogás: áldoznia kell az útmenti burhánnál) akkor közöljük, vagy visszaadja ő a pénzünk, vagy visszavisz Dzsargalhoz. Ez utóbbit választja egyértelműen, és nemsokára vigyorogva nézzük, ahogy Dzsargal dühöngve jön ki a házából. (tovább…)

A körülmények miatt nem sikerült az élelmiszer szabályos beosztása, így liszten és rizsen kívül kezdünk mindenből kifogyni. A Nemzeti Park bejárata innen alig tíz kilométer, meg kell tennünk egy nap alatt, többeknek lelkileg szüksége van egy kis civilizációra, Szásáéknak pedig ki kell találniuk, hogyan tovább a lovakkal. Mert nem csak, hogy kettőt elvesztettünk, de a maradék többségének is fel van törve a háta. Hiába, a jövőben itt is a megoldás a saját felszerelés. Azokkal a szakadt izzasztókkal, törött, összekötözött nyergekkel csoda, hogy idáig eljutottak a lovak. Délben kiérünk a tajgából, a nap is kisüt, a lovak mind felélénkülnek és a legfáradtabbakat is alig lehet visszatartani, hogy ügessenek, vágtázzanak hazafele. De maradt még egy akadály, a Barguzin folyó. A többnapos esőzések hatására megáradt, és kísérőink röhögve mutatják a derekukon, meddig fog érni ha átkelünk. Azzal nincs is gond, inkább a málhákat féltjük, egy pár percig víz alatt tartott hátizsák, hálózsák még ponyvába burkolva is kellemetlen meglepetést okozhat este. Találunk egy helyet, ahol a folyó két ágra oszlik, és egy traktornyom is bizonyítja, nem reménytelen a helyzet. Nekivágunk. (tovább…)

Jól döntöttünk, hisz ismét esik kitartóan, ez pedig jelentősen befolyásolja a hangulatot. Bár többen foggal-körömmel ragaszkodnak a folytatáshoz, a többség a visszafordulás mellett dönt. Felfedezzük a hátralevő időben Uljunkhan környékét, egyezünk meg, és elindulunk lefelé. Több ló is hatalmasat esik a csúszós sziklákon, egyre fáradtabbak és éhesebbek, nem valószínű, hogy kibírják, de nem tehetünk semmit, nincs tartalék ló. Mondjuk is kísérőinknek, ezért akartunk több lovat, mire csak legyintenek, érdekli is őket az egész… A hangulatuk viszont megváltozott, eddig velünk is, a lovakkal is teli torokból üvöltöztek, parancsolgattak, beszóltak, de a mai nap először szólnak hozzánk emberi hangon. Úgy tűnik, eddig egyszerűen féltek, meg voltak rettenve a vidéktől melyen még sosem jártak, a helyzettől és a társaságtól, de most, hogy hazafele tartunk nincs többé gond. Most már az ösvényt is ismerjük, tudjuk, hogy első táborhelyünkön van csak igazából ennivaló a lovaknak, el kell érjük mindenképpen. Az egyik ló megbotlik, összeesik és nem tud többé felállni. (tovább…)

Éjjel szuszogva jár valami a tábor körül, amitől megvadulnak a lovak, és öt belőlük reggelre eltűnik. Bár ki voltak kötve, elszakítottak mindent, így Szása és Bair nekiállnak megkeresni őket. Jó későn érkeznek vissza, egy lovat nem találnak. Hazamegy innen egyenest, legyintenek, ami valóban örvendetes, mi viszont így csupán 12 lóval maradtunk. Elosztunk egy teljes málhát, és a ritkán előbújó naptól fellelkesülve küzdünk tovább a sziklákon. Itt már az ösvény is elfogy, csak néhol bukkan elő, bizonyítva, erre valaha ember járt. (tovább…)

A reggeli teánál, ahogy az várható volt, felmerül a kérdés: hogyan tovább. Érdemes-e erőltetni a túrát, amikor láthatóan sokan nem élvezik. A fő ok a vizes felszerelés, de azért érezzük, béna kifogás ez olyankor, amikor még csak egy napja esik. Győz a csoportpszicho: bár a legtöbben szívesen visszafordulnának, senki sem meri felvállalni. Átlagválasz: Én szívesen mennék tovább, de nem tudom, a többiek bírják-e/van-e kedvük… (tovább…)

Fejben és égben egyaránt borús napra ébredünk, majdnem dél van, mire sikerül elindulnunk. Kísérőink, a szőke Szása és a burját Bair nem ilyen útra készültek, amikor délután elered az eső órák alatt bőrig áznak. Kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit, hogy tüzet rakjanak és teát melegítsenek, bár ettől még nem száradnak ki, inkább lelki vigasz. Estére találunk egy omladozó faházat, régen prémvadászok menedéke lehetett, és mivel a sűrű erdőben csak errefele van fű a lovaknak, letáborozunk körülötte. Szása és Bair szó nélkül elfoglalja, bár van sátruk, természetesnek veszik, hogy övék a legkényelmesebb hely mindenhol. A társaság akkor akad csak ki, amikor ránk szólnak, ne vigyünk ki száraz fát a saját tüzünkhöz a kunyhóból, mert nem marad nekik reggelre. Még szerencse, hogy jóval többen vagyunk. Ponyvát feszítünk a ház elé, nagy tüzet rakunk és nekilátunk mi is szárítkozni. Hiába az előzetes figyelmeztetés, az expedíciós lista, esőnadrágot most is csak kevesen hoztak, valódi vízálló esőkabát is csak elvétve akad, vízálló cipő amúgy sem létezik ugye, vagyis nem sikerült a megfelelő felkészülés. Késő éjjel még tésztát dagasztunk és áfonyás fánkot sütünk a csepergő esőben.

Reggel mindenki arcán ott a fátyol, amit átéltünk éjjel azt nem kívánnánk egy családnak sem otthon. A nyers erőszak, gyűlölet és alkohol fűtötte következetlenség ezen az elhanyagolt szibériai tanyán, ahonnan már rég elköltöztek a nők, rányomja a hangulatát a csapatra. Sokan hálásak az otthoni körülményekért, egy kicsit más megvilágításba került így életünk. Nem nehéz hajnalban felkelni, hatra összepakolva állunk, és csodák csodája, megvan a 13 ló, az átverés csupán annyi, hogy két kísérőnk lesz, akiknek nincsen extra lova, vagyis heten tizenegy lóval kell gazdálkodjunk. Ne aggódjunk, kísérőink málhás lovakon lovagolnak majd, nyugtatnak meg minket. Mire elindulunk, a mi hátasainkra is kerülnek kisebb málhák, a kísérők pedig semmit sem visznek, de legalább elindulhatunk, van ló, van nyereg, fel vagyunk málházva, el sem hisszük. Keletnek indulunk, apró tanyák és gazdaságok mellett visz az út, kifejezéstelen, merev arcok bámulnak a szénakazlak, traktorok mögül. Pár óra múlva északnak kanyarodunk, és egy murvás úton haladunk fél órát. Megkérdezzük a kísérőinket, hogy is van ez, nem így beszéltük meg az igazgatóval. Kiderül, Dzsargal utasította őket, hogy az északi Balan Tamurhoz menjünk, többnyire murvás földutakon, majd ott csillagtúrázzunk amíg elfogy az idő. Szép próbálkozás volt, fiúk, magyarázzuk, de mi igazából hallgatnánk a direktorra, a Nemzeti Park igazgatójára, így menjünk csak szépen vissza a megbeszélt útvonalhoz. Ezzel megfogtuk őket, káromkodnak, kiabálnak, de kénytelenek visszafordulni. Nemsokára átkelünk a Barguzin folyón, legtöbbünk lába elázik, olyan magas a vízszint. Egy arra haladó kocsival megküldik a hírt Dzsargalnak, aki egyből utánunk jön autóval, hozza a direktor „titkos” térképét is (itt minden, 1:100000-nél nagyobb topo térkép titkos) amit kísérőink persze otthon felejtettek, és már csak legyint, kifejezéséből ítélve győztünk, nem tart már minket hülye turistáknak, hanem bosszantóan kemény tárgyalópartnereknek, menjünk amerre akarunk mondja, és megyünk is. Még néhány tanya, majd a NP bejárata, elfogy a villanyvezeték is, szedünk itt egy zsáknyi mezei csiperkét, néhány vadföld, mező, és bezárul fejünk fölött a fenyőből és nyírfából álló, sűrű tajga. Innentől már csak ösvény van, sűrű bokrosokon törünk magunknak utat, majd egy tisztáson letáborozunk, és „szabadulásunk” örömére előkerülnek az otthonról hozott kisüstik.

Reggel hét lovat számolunk össze az udvaron, Dzsargal pedig a sikerre való tekintettel pénzt kér, hogy kötelet vegyen a helyi boltban. Ugyebár pár lónak kantárt kéne gyártani, mert nincs, neki meg pénze nincs erre, majd levonjuk a végösszegből. Persze kiderül, kötelet itt nem árulnak, nem is árultak soha, Dzsargal csodálkozik, majd a pénzen inkább vodkát és cigit vesz. Hosszú viták, egyezkedések, felszerelés javítások és koccintások közepette megérkezik a csapat: öt hullafáradt lovas esik ki a kisbuszból. Kipakolunk az udvarra, és az összes alkoholt gyorsan eltüntetjük, mert ismét falugyűlés van alakulóban, ami abból áll, hogy tizenhat évestől nyolcvanötig tucatnyi férfi állja körbe a pakoló társaságot, egy mozdulattal nem segítenének senkinek, inkább némán keresik a tekintetünket, melyet ha lokalizálnak akkor egyből mutatják két ujjukkal, hogy „csak” egy ujjnyit, bármiből, ami üt. Az idősebbek bátrabbak, ők megfogják az ember vállát, megfordítják, és egyenesen rákérdeznek: vodku? Ismét csak öt ló áll a udvaron, így jön a blöfftechnika: Dzsargallal közöljük, ma indulnánk, ha nincs ló akkor is. Kiborul, üvöltözve magyarázza, lesz ló, de ma nem tudunk indulni, mert a lovak fáznak. Kezd szétesni az öreg, egyre bénábbak a kifogások, de ez minket nem nyugtat meg. Aludni térünk, de az érkezésünk kiváltotta izgalmak hatalmas ivászatba csapnak át a helyiek körében, még az is berúg a különleges alkalom okán aki még csak nem is látott minket, a faluban szerteszét tántorgó férfiak verekszenek és próbálják autóikat beindítani, miközben nők és gyerekek püfölik őket üvöltözve. Ez kezd lassan ijesztő méreteket ölteni, csak bízni tudunk abban, hogy tudják, mit csinálnak és a szokásos műsor tanúi vagyunk. Láttunk már veszekedő kisebbségieket nyolcadik kerületi kocsmákban, de ez más. Ez vérre megy. Persze mindez még csak a kezdet, este lefekszünk az egyik szobában egymás hegyén-hátán, de nincs alvás, ugyanis a házigazda, aki eddig egy szót sem szólt senkihez, most üvöltözve követel még több piát. Tizennégy éves fia közben kenyeret próbál sütni, és durva szavakkal aludni küldi apját. Ez sem segít, ezért karon fogja, és az ágyra dobja. Egy óra múlva már veri is, lábánál fogva vonszolja át rajtunk be a szomszéd szobába a hömbölgő öreget, ahol halljuk az ütéseket és a jajgatást. Éjfél körül megérkezik az idősebbik fiú is, aki egyből elveszti a fejét, torkaszakadtából üvölt és üti-rúgja földön fekvő apját, hogy az menjen aludni vagy hallgasson el. Persze azt semmi sem érdekli, csak a még több pia. Az udvarra sorban érkeznek a részeg szomszédok, és hol egymás nyakába borulva vallanak szerelmet, hol tántorogva próbálnak egy-egy ütést elhelyezni beszélgetőpartnerük arcán. Ez így megy hajnalig, bemutatkozik a valódi Szibéria.

Reggel Dzsargal villogó szemekkel érkezik, na gyerünk, ki az ágyból, most megmutatom nektek, miről beszéltem eddig. Átmegyünk a szomszédba, ahol az udvaron lánccal megbéklyózott, hatalmas fekete csődör forgatja szemeit. Dzsargal boldogan mutatja, íme, itt az első betöretlen ló, délután érkezik a többi. Négy helyi férfi segítségével felkantározzuk és felnyergeljük, majd a helyiek sorban leguggolnak a ház mellé, rágyújtanak, és izgatottan várják a műsort, amelyben a magyar lovas terveik szerint őket fogja szórakoztatni egész nap. Csalódniuk kell, ugyanis a burját betörési módszereket nem ismerjük, a pánikrohamok alatt reszkető lovat előbb megnyugtatjuk, és elkezdjük az udvaron körbevezetni. Fél óra „parellizés” után a helyiek megunják, és eltűnnek. Így már fel lehet szállni a nyeregbe, melyet a ló viszonylag kevés bakolással és kirúgással nyugtáz, és kezdődhet a szoktatás. Délután már mindketten fáradtak és sebesek vagyunk, és túlságosan nem örülünk, amikor megérkezik Dzsargal három szelíd lóval és közli, nem lesz szükség betöretlen lovakra. Bár sejtettük, hogy ez lesz, hanyag mosollyal közöljük, hogy szívesen betörjük a többi lovát is a jövőre nézve. Most a mi blöffünk jön be, a büszke burját merev és csalódott arccal hajt el Ladájával. Este nyergeket javítunk, hevedereket drótozunk, vezetőszárakat fonunk, vagyis csináljuk mindazt a munkát, amiért elvileg őket fizetjük. Kicsit „Mongólia-fílingünk” van. Besétálunk a faluba, de mire visszaérünk az összes szelíd ló eltűnt. Felmerül bennünk, lesz-e egyáltalán ló az udvaron, mire megérkeznek barátaink, akik azóta feltehetőleg már leszálltak Irkutszkban, és úton vannak idefele. Este megérkezik a közeli Zapovednik Nemzeti Park igazgatója, ez a legrégebbi NP Oroszországban, mindenki tisztelettel gyülekezik a konyhában, ahol a megbeszélést tartjuk. Bár semmi köze a lovakhoz, a faluhoz és a belépési engedélyeket leszámítva az utunkhoz, mégis ő mondja meg, mi legyen. A hegyeken át a Bajkálhoz az útvonal stornó, senki nem ismeri az utat és nem vállalják a felelősséget. Belenyugodva bólintunk. Akkor keleti irányba mennénk, be a tajgába, havasokba, ismeretlen vidékre. A helyiségben levő összes férfi egyből és egyszerre javaslatokkal áll elő, mire az igazgató rájuk dörren: mi ez kérem, szimpózium? Kifelé! A ház tulajdonosával együtt mindenkinek ki kell mennie, csak mi, ő és Dzsargal maradhat. Hiába: hatalomelv, hagyomány, rang, Orosz Föderáció. Kiderül, keletre a havasokban van egy tócsoport, az Ozera Gulonza, oda eddig csak egyetlen halbiológus expedíció jutott el hivatalosan. Egyből lecsapunk, nem akarunk tovább kockáztatni, jó lesz. Miután az igazgató áldását adja a lovak bérleti díjára (100.000 rubel, 13 ló 11 napra teljes felszereléssel) mindenki hullafáradt, és nem erőltetjük a részleteket.

Reggel ezért Jenya visszatérhet Ulán-Udéba, így is elég nagy szenvedés volt városi lelkének az utazás, mi pedig kisétálunk Kurumkan végébe, és a szúnyogokkal folyamatos harcot vívva kitartóan stoppolunk. Szinte mindenki megáll, és kíváncsian kikérdez mindenről, honnan jöttünk, merre megyünk, de elvinni senki nem tud, arrafele nem megy semmi csak napi egy busz este, bizonygatják. De nem adjuk fel, hisz honnét is tudhatnák, két külföldit milyen esélyekkel vesznek fel ezen a vidéken. Számításunk bejön, hamarosan egy vámos áll meg, elvisz a következő kereszteződésig, ahol nem kell tíz percet sem várnunk, egy fehér Lada Niva fékez előttünk, benne három rendőr, mosolyogva intenek, szálljunk be, lelkesen segítenek a zsákokkal, útközben szotyival kínálnak és a főnöküket szidják nagy nevetések közepette, nem egy mindennapi élmény. Maiszik után raknak ki, és biztosítanak minket, ha megoldották az ügyet, amiért ideküldték őket elvisznek utána Uljunkhanig. Nincs rá szükség, a következő kisbusz 200 rubelért elvisz a célig, itt már mindenki ismer mindenkit, nem kell cím, miután megemlítjük, Dzsargalt keressük, a kolhoz elnökét. Uljunkhan, a kis szibériai falucska, mintha csak Kurosawa Dersu Uzala filmjéből lépett volna elő, az utcákon árad a változatlanság, fa és sár mindenütt, elkeseredett férfitekintetek bámulnak a messzeségbe, asszonyok pletykálnak a kerítések előtt. Dzsargal családja kedvesen fogad, kapunk teát, majd megérkezik az elnök úr egy rendszám nélküli Ladával, karakán burját arc, kockás ing, katonai gyakorló, gumicsizma. Egyből a tárgyra tér, tegnap már egyeztetett a kurumkani főnökével, ért mindent, 7 embernek keresünk lovat, mennyit tudunk fizetni? Mondjunk egy végösszeget. Türelmesen elmagyarázzuk, hogy fejenként két lóra lesz szükségünk, és naponta fizetnénk utánuk. Legyint, az nem lesz jó, adjunk neki 100.000 rubelt, a többit megoldja. Kizárt dolog, állunk fel, akkor inkább máshol keresünk lovat. Egyből megenyhül és int, üljünk vissza, szeretné meghallgatni, mire gondolunk pontosan. Neki is az a gondja, mint eddig mindenki másnak, a lovakat ezen a vidéken augusztus végén szénabetakarításhoz használják, és nem tudják őket bérbe adni. Bár idáig egyetlen lovat nem láttunk szénával dolgozni (traktort, teherautót annál többet), bólintunk, akkor hány lovat tud adni? Ötöt legfeljebb. Így beszélgetünk egészen estig, amikor már kilenc lónál tartunk. Vacsorára borscs levest kapunk, majd felpakolnak egy UAZ dzsipre, és elvisznek Szásához, aki állítólag a kísérőnk lesz. Ez már tanyavilág, az udvaron részeg férfiak támolyognak, a kapun egyre több szomszéd és helybéli jön be valamilyen ürüggyel, de igazából csak azért, hogy megnézzen minket. Dzsargal megígéri, reggelre itt lesznek a lovak, de abból csak öt lesz lovagolható, a többi betöretlen. Nem gond, legyintünk, tudjuk, mi a blöff. Amit még nem tudunk, hogy visszatérő álom lesz ez a pár nap ebben a házban.

Reggel a szálló folyosóján büszkén megnyugtatnak, hogy Kurumkan az utolsó város (igazából falu), ahol még van lefedettség. Innen északra már csak több ezer kilométernyi szibériai tajga található, így jól gondoljuk meg, nem akarunk-e mégis inkább Irkutszk környékén befizetni egy kétnapos lovaglásra. Vonzóbbat nem is mondhattak volna, alig várjuk már, hogy végleg elrakhassuk a mobilokat. Reggel már a helyi „administrackij”, vagyis tanács sötét, penészes falú folyosóin bolyongunk és keressük a Pribaikalszki Körzet turisztikai megbízottját. Ő nincs, ezért valami elnökféle fogad, Rincsino, aki roppant kedvesen segít, fontoskodva hívja fel egymás után a falvakat, hol tudnának nekünk lovakat adni. A lovas turizmus rendszerét nem igazán érti ő sem, ezért célunkat „földrajzi felfedezés” és „fotográfiai anyaggyűjtés” címszavakkal írjuk le, amire már mosolyogva bólogat, igen, volt itt egy nemzetközi hegymászócsapat pár éve, egy közeli csúcsot akartak elsőként megmászni, de egyikük meghalt és nem sikerült elérni a célt. Mindenképpen az útvonal érdekli, mint mindenkit, lovakról még szó sem esik, pénzről, emberekről még kevésbé, mindenkinek az első kérdése folyton, hogy merre akarunk menni. Hiába magyarázzuk, hogy arra, amerre lehet lovakat bérelni, számukra ez a céltalanság érthetetlen, sőt mi több, egyenesen gyanús. Így megegyezünk Jenyával, hogy erőltessük a legmesszebbi kis falut, ahová még vezet út, Uljunkhant. Onnan akarunk átjutni a hegyeken a Bajkálhoz, közöljük mosolyogva, mire Rincsino komor arccal felhívja a helyi újság, a Kurumkan Fényei főszerkesztőjét, ugyan jöjjön már át, ezt hallania kell. Ketten később lelkesen magyarázzák, hogy a hegyeken át még gyalog sem ismeri senki az utat, nemhogy lovakkal. Pont ezért expedíció, replikázunk. Vállat vonnak, és felhívják Uljunkhanban a kolhoz elnököt, ahol állítólag 500 lovas ménesek élnek. A főszerkesztő egyből cikket akar írni a lapba rólunk, majd közli, ha sikerül áttörnünk a tóhoz, azzal megnyitjuk a turizmus új dimenzióit a megyében, és a térképeken onnantól „magyarok útja” lesz az ösvény neve. Rá kell jönnünk, a oroszok tényleg imádják a megalomániát, búcsúzáskor meg is kérdezik, akkor jövőre hány magyar és hány nemzetközi csapatra számítsanak. Este a csapat első tagja megérkezik Kurumkanba, egy héttel ezelőtt indult Pestről, a híres transz szibériai vasúttal jutott el Ulán-Udéba. Onnan busszal Barguzin, majd éjjel stoppal Kurumkan. Nőként, egyedül, egy hét alatt gyorstalpalt orosztudással…

Tegnap kifizettünk vagy 30.000 Ft-ot egy embernek, aki a kocsijával elvitt párszáz kilométerre egy állítólagos lovas farmra, ahol ismerősei dolgoznak. A birkahodályokból előballagó, gumicsizmás madárijesztőket igazából semmi más nem érdekelte, mint hogy van-e nálunk vodka. Lovat egyet sem láttunk, a kísérőnk pedig vállat vont, hisz megmondta, nem biztos a dolog. Ma reggelre viszont megérett az elhatározás, többet nem érdemes a városban várni a csodára, el kell utazni vidékre és helyben, személyesen érdeklődni. Ezzel csupán az a gond, hogy minden egy lapra teszünk fel, ugyanis ha pont a kiválasztott vidéken mégsem sikerül lovat szervezni, akkor már nem lesz időnk a csapat érkezése előtt visszatérni Ulán-Udéba és újra kezdeni a kutakodást. Nelia barátnője Zina, akiről közben kiderült, hogy az egyetem rektora, mellénk ad egy angolul jól beszélő hallgatót, Jenyát (itt minden második lány Eugenia, azaz Jenya) akivel délelőtt felszállunk a vasútállomáson egy Kurumkán felé tartó buszra. A díj 500 rubel, a menetidő 8 óra körüli. Az út középső része a Bajkál mellett halad, első pillantások a híres tóra, de a stressz túl sok, nem érdekel a látvány. Félúton egy kifőzdében megebédelünk (krumplipüré és olajos kolbász), Ust-Barguzin után átkelünk a Barguzin folyón komppal (két oldalon végig árusok: áfonya, málna, egres, gomba, füstölt hal, lekvárok, házisajtok és befőttek), este pedig már Kurumkánban magyarázzuk a helyi Gasztanyica (motel) gyanakvó recepciósának, hogy miért vörös a magyar útlevél.

A mongol expedíció egyetlen hölgytagja, Vajda Boglárka eljuttatta hozzánk fergeteges beszámolóját, melyet engedélyével egyből közlünk. Az országot bemutató képeskönyve az írás végén található

Az expeditív nő számára kézenfekvő, hogy cátán-mongol lovastúrát keres magának. Először is úgy szervezi utazását, hogy egyedül képviselje a gyengébbik nemet. Így ha férfitársaiban feltör a lovagiasság, annak szüntelen haszonélvezője lehet. Málházáskor például érdemes egy szabad embert kötözésre kérni, igyekezni bájosan nézni, tudatában lenni szerencsénknek, és elgondolkozni az egyenlő és igazságos feladatkiosztás nehézségein.
Az expeditív nő örömmel konstatálja a reptéren, hogy nem az övé a legnagyobb csomag. Így kellően felkészültnek érezheti magát. Sőt, sikert könyvelhet az első sátorveréskor, mert van, akinek ez nem megy egyedül. Bár van, aki meg saját felszerelésére extra feltételeket szabott akaratlanul is .
Az expeditív, ámde irodista nő számítson arra, hogy gyönge körömágya már a második nap után manikűr után kiált, bár hasztalan. Sőt, mód nyílik az öntisztuló haj tudományos igényű vizsgálatára, szakember bevonásával.
Az expeditív nő expeditív mongol lovakat fog találni, beépített tempomattal és málhás vezetékló üzemmóddal, extra sebességfokozattal (poroszka), felezőváltóval pl. lassú avagy sebes csoszogásra. A varrógépütem kiülése a nőtársaknak csak minőségi sportmelltartó viselése mellett ajánlható. A mongol vezető hajlamos intervallumedzést tartani, öt lépés ügetés, öt lépés lépés, hangsegítség: csu!
Az expeditív nőnek az az illúziója támad majd, hogy az ő lova olyan überállat, hogy haza kéne vinni, de gyanús, hogy a túratársak ugyanígy vélekednek a saját hátasaikról. Hazatérve a magyar lovak gigantikus méretűeknek tűnnek majd.
Az expeditív nő csak mérsékelten esik kétségbe a szedett-vedett felszerelés láttán, majd becslésekbe bocsátkozik arról, egy zabla lószájban tartásához hány darab és milyen rövid gurtnidarab elegendő minimálisan, ill. maximálisan. A gyakorlati kivitelezést bölcsen a helyiekre vagy a már ismertetett módon egy tettrekész túratársra bízhatja. A felszerelés (nyereg) teljes eltűnése esetén a többiek iránymutatását követve megkísérli azt megtalálni a mongol erdőben, vállalva annak következményét, hogy a lelőhely pontos koordinátáit a többiek szűnni nem akaró érdeklődése övezi majd.
Az expeditív, ámde balkezes nő jurtalátogatáskor a kétkezes technikát tartsa szem előtt, úgy nem tud rontani az illemszabályokban, vadkempingezéskor viszont a kanálgép kanálon felüli része is fölösleges luxusnak tűnik, bármely kézzel is használják. Az expeditív nő számára ha a kumisz vagy a fűszertelen főtt birka nem is, de a házi joghurt és a füstölt taimenek visszatérő álmokká válhatnak Magyarországra hazatérve. Mongóliában viszont az ajándékokat a nyeregtáskában ajánlatos lett volna tartani, már egyáltalán az eredményes célbajuttatás reményében is.
Az expeditív nő pihenőnap híján az automata robotpilótára állított lovon kényszerül néhány perc plusz alvásidőt elcsenni, és simán beletörődik a mongol mentalitásba, amely felülmúlja a latin manana-életérzést is, ahol nemcsak a mikor, de a mi is bármikor vadonatúj tárgyalási alap, függetlenül az addig már lezajlott megbeszélés-sorozat eredményétől, és ahol egy mosolygós dzáá egyaránt jelenthet beleegyezést és elutasítást, függetlenül a kapott szószedet használhatóságától. Megéli a kiszolgáltatottságot, hiszen ha elszalad egynéhány ló, csak a mongolok képesek visszahozni a határtalan és alig lakott vidékről.
Az expeditív nőt lenyűgözik a mongol távlatok, a valószínűtlenül mélyen telített színek, a grandiózus természeti formák, a ragadozómadarak lassú lomha röpte, a szürke darvak különös tánca, a havasi gyopárszőnyeg végeláthatatlan folyama, a zöld, a kék, a víz, az ég, a táj, a rét. Sőt, a vonuló csapat egésze szintén plusz esztétikai élményt jelent.
Az expeditív nő felfigyel arra, hogy már az túrakezdet is expeditív, a harminconórás UAZ-út kiváló az indoor csapatépítésre, amely a táborveréssel máris outdoor tapasztalattá válik. Kiaknázatlan lehetőség a hazai szervezetfejlesztő kommunikációs szakértők számára! Prompt problémamegoldás a tükörsík sztyeppén: hogyan váljunk meg vesénk produktumától észrevétlenül expeditív női módra?
Az expeditív nő fájlalja, hogy nem próbálhatja ki a rénszarvaslovaglást cátán módra, már az ott töltött idő rövidsége miatt sem, és hogy nem láthat sámánszertartást, de tisztában van vele, hogy a program nem tervezhető, csak körvonalazható. A legyes-lápos hegyoldalon görcsoldóval leszedálva is értékeli a tajga-tundra határzóna különlegességét, és visszafelé a horse canyoning feltalálását.
Az expeditív nő, minthogy Hatgalba visszatérve a túraszervezésbe is belekóstolhat, később nagyobb mozgástérre számít az ulánbátori piacon, hiszen a zárt alakzatban felvonult csapat kevéssé hatékony a vásárlásban. Kiváltképp örül a váratlan bónusz expedíciónak Pekingben, ahogy a fotómegosztás elvének és gyakorlatának is.
Szívet melengető érzés, hogy egy ilyen remek csapat tagja lehettem.
Édesek voltatok, klassz túra volt, máris hiányoztok!!
Sok puszi,
Bogi

Bár a Bajkál-tóról és Irkutszkról tengernyi információ érhető el még magyarul is a neten, a keleti vidékek, így Ulán-Ude, Barguzin, Szeverobajkálszk és társai méltatlanul háttérbe szorultak. Pedig az igazi Burjátia itt található, a kelet-szibériai tajgán, a Bajkál-tó és a mongol határ közé ékelődve. Annak ellenére, hogy egyes térképeken „Burját Autonóm Területek” néven szerepelnek, erről többet senki nem árul el. Talán léteznek „Csecsen Autonóm Területek” is, ki tudja.
A mongol expedíciós turnuson derül ki számunkra Barguzin magyar vonatkozása, állítólag egy nem-hivatalos verzió szerint itt temették el Petőfi Sándort, aki mégsem halt hősi halált Segesvár alatt. Mit tesz ilyenkor a mai átlagpolgár? Megguglizza Petőfit és Barguzint. Dr. Stelmácz Mihály meghökkentő írását nincs időnk elemezni, hihetetlen dolgokat állít. De utána egyből ott sorakoznak a ellenvélemények, a legkorrektebben talán az Index cikke és egy, Kovács Lászlóval készített interjú foglalja össze a történteket. A mi részünkről csupán annyit tennénk hozzá, hogy ahol az MTA, az Amerikai Védelmi Minisztérium Fegyveres Erőinek Patológiai Intézete, Grespik László celeb-kóros áltudós, Kovács László régészprofesszor, Kiszely István antropológus és magyarságkutató valamint Morvai Ferenc vállalkozó neve egy lapon szerepel, azt a témát jobb nem bolygatni. Mindenesetre tegnap ízelítőt kaptunk a burját vendégszeretetből, mindenki mindent maga akar elintézni, mi csak üljünk le a hotelban és ne izguljunk. Roppant kedvesek, és őszintén aggódnak, nehogy valami történjen velünk. A legtöbbet egy neten megismert srác, Bair édesanyja, Nelia segít. Ő és barátnője a helyi egyetemen nyelvtanárok. Férje kubai, ő pedig német szakos, így hamar rájövünk, az angollal semmire sem megyünk, marad a két másik nyelv. Furcsa érzés Szibéria közepén egy elegáns sétálóutcán hangosan pergő spanyol mondatokat hallgatni, de a bámuló emberek arcából ítélve másoknak még furcsább lehet az élmény. A másik nagy segítség egy moszkvai lány, Jenya két hamarjában beszervezett barátnője, Marina és Ira. Nekik is vannak barguzini, bajkáli kapcsolataik, de konkrétumot, árakat és kézzelfogható lovakat azóta sem tud senki felmutatni. Nehéz eldönteni, ki fél jobban a sikertelenségtől, mi vagy ők, mindenesetre kicsit szégyelljük magunkat, amiért láthatólag ennyi energiát fektetnek ezek a kedves helyiek pár külföldi turista kisegítésébe. Nelia még emlékszik a fent említett expedícióra, állítólag találkozott is a csapattal anno, tud Petőfiről, a barguzini vitáról, és ő sem érti az egészet, miért nem tudja lezárni a vitát egy ország és annak legrangosabb tudományos intézete?
Délután körbejárjuk az utazási irodákat, hátha tudnak valamit ló-ügyben segíteni. A Buryat-Intour és a MorinTur megad pár vidéki számot, hívjuk fel őket, talán tudnak segíteni. A Siberia Tours és a Naran Tour visszahívást ígér, a Firn Travel irodája pedig ismeretlen helyre költözött. Rosszabb a helyzet, mint Mongóliában…

Reggel korán nekivágunk a városnak, felkeresünk néhány utazási irodát, netkávézót, térképboltot és pénzváltót. Az első és legfontosabb feladat lovakat találni a Bajkál-tó körül. Bár a szervezés már tavasszal elkezdődött, írásbeli ígéreteknél több nincs a kezünkben, és ez mégiscsak Ázsia. Kíváncsiak vagyunk az itteni mentalitásra, vajon a jövőt a mongolokhoz hasonlóan kezelik? Ér bármit errefele az ígéret, vagy csak az a biztos, ami már a kezünkben van? Szibéria ezen vidékét az őshonos mongol etnikum, a burjátok lakják. A lakosság nagy része is mongol arccal rendelkezik, viszonylag kevés a nyugat-oroszországban megszokott finom, szőke szláv vonás. Az utazási irodák nem sok jóval kecsegtetnek, esetleg el tudnak intézni 16 lovat két hétre, de ez fejenként 2000 dollár felett jönne ki, plusz egyéb költségek. Az előszervezés során a couchsurfing.com, facebook.com és egyéb közösségi oldalakról begyűjtött segítőkész helyieket felhívjuk, lelkesen és kedvesen keresnek fel egy központi kávézóban, és ígérik, segítenek leszervezni az utat. Két egyetemi tanár is megjelenik, szerintük több száz diákjuk közül többen laknak fent északon, Barguzin és Kurumkan környékén, a legtöbbjük családjának van lova, oda kell menni és egyezkedni, szívesen segítenek. Este néhány egyetemistával beülünk egy sörözőbe, csodálkoznak, mit akarunk mi lóháton, vidéken? Egész életükben azért küzdöttek, hogy Moszkvában tanulhassanak, és bár nyaranta leutaznak a Bajkál-tóhoz nyaralni, minden félretett pénzüket 200 dolláros hotelszobákra és turistás éttermekre költik ilyenkor. Számukra a vidék és a lóval dolgozó paraszt lenézendő, az európai jellegű kalandturizmus itt még nem vetette meg a lábát. Lelkendezve mesélnek rokonokról, akik Brüsszelbe házasodtak, és vágyaikról, hogy egyszer ők is eljussanak egy schengeni országba. Amikor kultúrájukról kérdezzük őket, egyből kiderül az ellentmondás, mert bár roppant büszkék burját-mongol örökségükre és származásukra, kevesebbet tudnak mongolul, mint mi, és zavartan témát váltanak, amikor Mongóliáról faggatjuk őket. Igen, jártak már ott utazási irodával, de többet nem tudnak róla mesélni. Egyikük végül bevallja, hogy valóban, a mai városi fiatalok már nem beszélik őseik nyelvét, az már szinte csak vidéken maradt fent. Lelkes politizálók, többször rákérdeznek a magyarok Oroszországhoz és az USA-hoz fűződő viszonyára, óvatosan evezünk a veszélyes vizeken, főként a nemrég kirobbant grúz-oszét-orosz konfliktus kapcsán. Szerintük a szovjet rendszer és Oroszország elnyomta és máig sem támogatja a burját kultúrát és nyelvet, ebben párhuzamot tudunk vonni a hazai helyzettel, viszont a mostani grúz háborút az USA szítja, Szaakasvili amerikai ügynök, és Oroszországnak kötelessége megvédeni érdekeit. Szerényen hallgatunk.

Ulánbátorból az orosz határ alig párszáz kilométer, de másnap reggel még mindig a mongol oldalon dekkolunk egy mellékvágányon, és ez úgy tűnik, senkit nem izgat különösebben. A kupékban kínai kereskedők, mongol családok, egy-két borostás külföldi turista és csomagok halmai sorakoznak. A folyosók végén található vízforralókból mindenki hordja a forró vizet és teát, kávét készít saját alapanyagból. A peronon néha feltűnik néhány egyenruhás alak, amúgy pedig a kóbor kutyák és lapáttámasztó utcaseprők uralják a tájat. Kilenc körül a mongol határőrök begyűjtik az útleveleket. Hiába a gondos tervezés, a fél napos késés miatt tegnap lejárt a mongol vízumunk, szigorú elégedettséggel parancsolnak le a vonatról, majd a közös mongol-orosz szókinccsel elmagyarázzák, ez bizony új kilépő vízum kiadását teszi szükségessé. Vállat vonunk, hát rajta. Kétszáz dollár lesz, hagyja a végére az ügyintéző a lényeget, és erősen figyeli reakciónkat. Széles mosollyal tesszük tönkre a napját, igaz örömet színlelünk az összeg hallatán. Két óra múlva már az orosz oldalon állunk a folyosón, miközben orosz vámosok felforgatják a kupét. A párnák huzata alatt, a levetett cipőkben, a szellőzőkürtőben és még ki tudja hol keresik a csempészárut, miközben mongol utastársaink ott rajzanak körülöttük, és igyekeznek színlelt segítséggel, valójában figyelemelterelő pakolással megzavarni a munkájukat. Hozzánk már előre bekönyörögtek néhány fehér inget, egy tucat selyem melegítőnadrágot, két lakkozott női táskát és vagy öt kiló gyertyát. Az senkit nem érdekel, egy hátizsákos turista vajon miért vinne át ilyesmit a határon, talán ennyi a fejenként megengedett kvóta, és ez a lényeg. Akit elkapnak, az lógó orral viszi batyuját a peronra, ahol újabb órás egyezkedés után megtörténik a rejtett pénzátadás, kézfogás, ajándék, bármi, és indulhat a vonat, immár orosz földön. Késő este érünk Ulán-Udéba, a vasútállomás után néhány alak ered a nyomunkba, egyből elindulunk feléjük, mire meglepődve visszafordulnak. Hamar felismerik errefele a külföldit, vigyáznunk kell. Gyorsan keresünk egy hotelt, beáztatjuk a ruhákat a reggeli mosáshoz, megesszük a maradék füstölt halat, amit Hatgal óta cipelünk magunkkal, és két hónap óta először ágyba fekszünk.

Nem sikerült végül az ágy, Anaréknál a sörözés után derült ki, az első turnus után nála hagyott cuccaimat (útlevéltől kezdve váltás ruha, stb) édesanyja valami rokonokhoz költöztette, és majd hajnali háromkor megyünk értük. Így nekilátunk éjjel tizenegykor a meglévő felszerelést rendszerezni, átpakolni, listázni. Utána jön a személyes cucc, mi marad, mit viszünk ki holnap Oroszországba. Háromra végzünk a pakolással és nyolc kávéval, elmegyünk az eltűnt cuccokért, fél négyig sikerül leásni a jurtányi szemétdomb aljára, megtaláljuk, irány a Zaya Hostel, útközben a megtalált autós töltővel sikerül a lemerült laptopot három DVD megírására bírni a túra összes képével, apró ajándék a résztvevőknek, négyre ott vagyunk náluk, csak most ébrednek. A logisztikai megoldás: kocsiban DVD-írás indít, hostelben borotválkozás. Második DVD berak, utána tusolás. Az utolsó két lemezt a reptérre menet kiírjuk, és rádöbbenünk, vendégekből, résztvevőkből, kliensekből és ügyfelekből barátok lettek. Valami nagyon hiányzik. Ez most a túra legmélyebb pontja, még szerencse, hogy nincs idő gondolkodni, Anaréknál elkezdődik az orosz út infóinak rendezése, neki is kiírjuk a képeket, elszámolás, kómás fejjel költségvetés lezárás, egy matekszigorlat egyszerűbb feladat. Tegnap Anar az egész csapatot megvendégelte egy csodás ebéddel, ma mi is kapunk bőven felesége finom főztjéből, majd irány a vasútállomás. Két óra van a vonat indulásáig, Mongóliában ez a minimális biztonsági tartalék. A kalauz ránéz a jegyre, és csóválja a fejét, ez nem lesz jó, majd holnap. Felmegy a pumpa, hisz direkt ezért vettük meg egy hónapja a jegyet, hogy ne legyen gond, mégis, miért nem jó? Mutatja, hetedik hó tizenegyedikére szól. Hiába kértük augusztusra, a jegyeladó júli 8-án kiadta a jegyet júli 11-re, és csak most vettük észre. Összeomlik minden. Gyorsan elrohanunk a jegyirodába, és bizony újra meg kell venni a jegyet, szerencsére van egy esti vonat, de az ára már nem 22 ezer többé, hanem negyvenezer tugrig. Mindegy, megvan, innen már nem mozdulunk, beülünk a vasútállomás éttermébe, rendelünk óránként egy kávét és pótoljuk az adminisztratív lemaradásokat a laptopon. Holnap már remélhetőleg a Bajkál-tó partján ülünk majd a burját nap alatt, és a következő expedícióra készülünk fel, ugyancsak lovakkal, a kelet-szibériai tajgán át.