Ez az első nap, hogy kilenc előtt el tudunk indulni. Ehhez persze fél hatos kelésre volt szükség, a kísérőinktől pedig át kellett venni a konyha és egyéb felszerelés málházási feladatainak nagy részét. Persze nem csak az indulás érdekében, hanem a biztonság miatt is, az általunk felkötött málhák közül 1-2 lazult meg tegnap, míg amiket ők pakoltak 2-3 óránként leestek. Szinte automatikus mozdulattá vált, málhás csomag meglazul, magyar lovas visszafordul, átadja a mongolnak a lovat, aki cserébe frissen kötözött lovat ad, leszáll újrakötni, magyar lovas mehet egyből tovább. De még ez sem segít, szenvtelenül kötözik a saját módszerükkel, ami tökéletes egy néhány kilós nyeregtáskához, de a húszkilós báláinkhoz édes kevés. A part gyönyörű, a rétek vadvirágosak, a tó azúrkék, a hegyek fehéren ölelnek körbe. Elérjük Khar Os-t, egy nagyobb patak torkolatát a tó mentén, majd laza három órás lovaglás (ez lassan szállóigévé válik) után elérjük táborhelyünket, egy füves szirt a víz felett közvetlenül, felettünk évszázados vörösfenyő, tövében a rókalyukból később apró vörös gombóc rohan ki. Friss pöfeteget szedünk előételnek, ugyanis ma a mongolok főznek, mint kiderül, nem is rosszul. A vásárolt kenyér ma elfogyott, így expedíciós étkezésre kapcsolunk, Anar barátunk mongol lángost süt nekünk, liszt, víz, só, cukor, és kevés olajban kisüti a lapos tésztát, holnapra ez lesz az ebéd. Kísérőinktől megtudjuk, nem állunk rosszul, a mostani táborhelyet más csoportok 4-5 nap alatt érik el, mi bő két nap alatt lelovagoltuk a távot, bár ez nem vigasz, ha figyelembe vesszük, a napi átlagunk így is 25-30 km között mozog.

Kilencre mindenki készen áll, összepakolva, persze ez csak a magyar lovasokra igaz, a mongolok álmosan álldogálnak a sátruk előtt és beszélgetnek. Az út Toilogt-ig felejthető, úthenger dörömböl a frissen murvázott úton, teherautók hordják a földet, a víztől néhol 20 méterre épülő új, feltehetőleg aszfaltos utat most építik, nesze neked természetvédelem meg nemzeti park prospektus (3000 T/fő). Később szerencsére marad a földút és a keréknyom, de gyakori téma marad sokáig, hogy vajon hány év (hónap) múlva ér el ide is a pusztítás. Egy helyi viskóban halat füstölnek éppen jaktrágyán, veszünk is egyből az ízletes taimenekből vagy tízet, ebédre elfogy. Később friss pisztrángot és pénzes pért árulnak az út mentén, veszünk néhány kilót, majd este hét körül letáborozunk, a halakat kisütjük, végre csend és természet vesz körül, a tűz körül még sokáig ücsörgünk, kicsit úgy érezzük, mintha már régóta túráznánk együtt. Senkinek semmi problémája, örülnek a nyugalomnak, a kiváltságnak, a lovaglásnak, a természetnek, az ételnek és egymásnak.

Reggel korán összepakolunk, és nekilátunk a málhazsákok összeállításának. A Nature’s Door ulánbátori irodájában ígért, és a szerződésbe is beleírt nagy málhazsákok helyett kb. 2×3 literes, apró vászontáskákat kapunk, ami még nyeregtáskának is kicsi. De hát erre számítottunk is, így van nálunk ponyva, jutazsák, kötél, gurtni, nejlonok, vászondarabok, mindenféle csomagolástechnikai kacat. A hátizsákok tartalma az erős műanyag jutazsákokba kerül, átkötjük, összekötjük, és tízre megvagyunk. Közben a lovak sehol, mint kiderül, az előző csapat megsértődött, a szalonnát és a pálinkát még elfogadták, de hajnali kettőkor közölték, ők bizony nem adnak lovakat egy ilyen nem-turistás csapatnak. Fejenként napi húsz dollár az ár, ki kell fizetni a kísérőt és a lovát is (ugyanannyi), a végén többet kapnának tőlünk, mint amennyit egy helyi tanár keres három év alatt. De mégsem, inkább várnak egy csapatot, ahol napi 4 óra lovaglással és teljes kontrollal kapnak ugyanennyit. Tizenegyre Orkhon, a kedves helyi kempingvezető hölgy szerez egy másik családtól 18 lovat, ő az egyetlen errefele, akit egyáltalán érdekel, mit is akarunk valójában. A nyergek is máshonnan vannak ma, szakadt kengyelszíjak, rongyos izzasztók, még mongol sztenderdnek sem mennének el. Nekiállunk őket szétszedni, legalább megtanuljuk a nyeregkészítés alapjait, saját nemezpárna kerül az ülőrészekbe és kicseréljük a hevederek meg kengyelszíjak nagy részét a hozott felszerelésből. A kísérők (akik azóta hárman lettek, de ebből egy csak félútig jön) közben málháznak, délután három után tudunk csak elindulni. Az első fél órában máris leesik néhány málha, de a tó tündöklő kék és az idő is kellemes, lehetne rosszabb is a helyzet. A Nature’s Door következő kempingjéig megyünk, ahol az ígéret szerint egy másik csapat épp most hagyott ott egy csomó új és minőségi nyerget, valamint az angol tulaj is ott tartózkodik. Ebből persze egyik sem igaz, se nyereg, se tulaj, van viszont éjfélig zúgó generátor és erős autóforgalom az éppen épülő part menti úton. A helyi kempingvezető arrogáns és problémás, a lovakat nem akarja beengedni, mert oda piszkítanak a kéthektáros kemping térdmagasságú füvére (nem vicc!), tábortüzet meg nem gyújthatunk, mert felgyullad az erdő. Nem csoda, ha a résztvevők fel vannak háborodva, nem lett volna szabad elhinni semmit, sátorozhattunk volna távolabb a hegyekben.

Reggel hatkor kinézünk a jurtából, ahová a felszereléseket pakoltuk, és látjuk, a kemping területén magyar alakok mászkálnak, beszélgetnek, pakolnak. Ezt azért nem gondoltuk volna ennyi utazás után. Nyolcra útra készen állunk, tízkor megérkeznek a lovak. Itt már kezdjük sejteni, a Nature’s Door sem lesz jobb, mint bármely mongol pásztor. Összesen négy kísérő indul útnak velünk, mind roppant büszke, hogy külföldieket kísérhet, és megnyugtatnak, holnap már csak egy lesz. Nincs mit tenni, elindulunk. Persze egyből levizsgáztatjuk őket, az elején már egy másik völgyet választunk, mint amire mutatnak, amit éktelen kiabálás követ, No!, No!, integetnek, de mi csak mosolygunk és megyünk tovább. Egyszerűen nem bírják elviselni, ha nem ők mondják az útirányt, derül ki hamarosan, ha erdőn akarunk átmenni akkor attól megijednek a lovak, ha patakmedren akarunk átkelni akkor a másik oldalán méteres szakadék lesz. Persze egyik jóslatuk sem válik be, és délután kettőkor már azért kiabálnak, hogy induljunk vissza Hatgalba. Nem így képzeltük az expedíciós bemelegítő utat, megyünk tovább, mire a legfiatalabb, tizenéves lovászfiú magából kikelve ordítja, ez az ő lova, és szálljunk le azonnal. Nem kell ehhez Mongóliába utaznunk, döntjük el, holnapra majd kérünk másik kísérőket. Visszafele a tó partján lepihenünk, jön egy kis békítő birkózás amit nekünk tilos megnyerni, a kilátás eszményi és megnyugodva látjuk, minden résztvevőnek tetszik a vidék és a lovakkal is meg vannak elégedve. Este egy laza magyaros szalonnasütést mutatunk be, nyársakat gyalult deszkából kell faragnunk, de mangalicát is milyen rég nem ettünk, a jóféle kis hazai szilváról nem is beszélve! A mongoloknak persze más az elképzelésük, hiába mutatjuk a parazsat és a kenyeret, betolják a szalonnát a lángba, megeszik közben a kenyeret, majd a feketére pörkölt zsírdarabot is elfogyasztják. Nem tudjuk meg, valójában ízlett-e nekik.

A sofőr valami iszonyat útvonalat választ, négyóránként jön szembe egy autó, ez biztos nem a hivatalos UB-Murun út, de nincs mit tenni, örülhetünk, hogy van egyáltalán négy kerék alattunk. Hajnali kettőkor megállunk enni egy autós csárdában, itt már több autó gyülekezik, északra utazó mongol családok lepik el a műanyag terítős asztalokat, szürcsölik a tejes, sós teát, harákolnak az ablak alatt és kitartóan bámulják az elgyötört társaságot. A sofőrünk közben nekiáll szétszedni a teljes alvázat, valami zörgő hangot hallott nemrég és a fél kocsit át kell kalapálnia, mire megtalálja az okát. Összefutunk egy MTA-kutatóval is, a szőke magyar srác is északra tart, hogy a Tuva népcsoport torokéneklését kutassa, kár, hogy nincs több időnk beszélgetni. Reggel kiderül az útvonal oka, a sofőr egy aprócska falu aprócska faházánál megáll, és kedvesen behív szülei házába. Kapunk teát, főtt birkahúst, tésztás húst, vodkát és kedvességet, de innen is sietnünk kell tovább, lassan húsz órája utazunk folyamatosan. Megérkezünk Murunba, a telefonon leadott rendszám alapján a városhatáron a helyi rendőrfőnök vár, ő kísér el minket a piacra, ahol megvesszük a hiányzó élelmiszereket és pár palack kumiszt, meg egy irodába ahol a visszaútra a repjegyeket is elintézzük a csapat tagjainak, és délután négykor már Hatgal felé zötyögünk tovább. Megérkezünk a Nature’s Door utazási iroda Garage 24 nevű kempingjébe, a lovak persze sehol (szerződésben rögzítettük, hogy érkezésünkkor már ott várnak), nem csodálkozunk, kipakolunk a központi beton placcra, tüzet rakunk a teának, elővesszük az ulánbátori kenyeret és magyar téliszalámival megkarikázzuk. A társaság a „rövid” út alatt teljesen összeszokott, és mi is megnyugodtunk, a hozzáállással és csapatszellemmel nem lesz gond az expedíció során.

Reggel hét óra, a tulaj egyből arrogánsan lehord, mégis hogy képzeljük, miért akarjuk látni az autót, ők egy komoly cég, 14 év utaztatási tapasztalattal, mutogat többször a falon függő A4-es fénymásolt papírra, amin angolul tömjénezik magukat. Ott a bizonyíték, minden rendben lesz, ne ugráljunk, a szolgáltatások között van az autókölcsönzés sofőrrel, és különben is, micsoda dolog, hogy egy mongol hívja fel őket a nevünkben, miért nem mi telefonáltunk, tudnak ők jól angolul. Nyelünk egyet, és megvárjuk, hogy felhívja a sofőrt, mikor tud értünk jönni, hogy kimenjünk a reptérre. Már vesszük elő a pénzt (650 dollár, csak oda), amikor visszahív a sofőr, nem vállalja, fáradt. Ennyi Nassanról.
09:00 Három óra múlva a reptéren fel kéne venni a csapatot, enyhén stresszes hangulatban megnézzük a végső megoldást, a vidéki taxiállomást. Itt munkanélküli sofőrök várakoznak napokig, hogy valaki felbérelje őket. Anar édesanyja segít, talál egy UAZ kisbuszt tetőcsomagtartóval és sofőrrel, aki 100 dolláros napidíjért elvisz minket Hatgalba, és egyből indulhatunk. Persze a benzint mi álljuk oda-vissza (800 km-es táv, 20 l/100 km-es fogyasztás és 1500 T a benzin ára literenként), persze négy napot kell kifizetni. Kényszerhelyzet, belemegyünk. Egy óra mire hazamegy a cuccaiért, majd Anaréknál bepakolunk, és irány a reptér. A reptéren összefutunk Purrevkhuu őrnaggyal, ő a „Mongol Katasztrófavédelmi Hivatal” magas beosztású tisztje, még az első turnus előtt találkoznunk kellett vele, mert a mostani csapatnak egy ismert magyar politikus is tagja, és beindultak a diplomáciai fogaskerekek. Elmondom neki a helyzetet, mire kedvesen leszid, miért nem kértük meg, hogy segítsen. Hát miért? Telefonál egyet, és közli, a határsáv engedélyek megvannak, egyszerűen jelentkezzünk be az ottani őrbódéban, tudnak rólunk és minden rendben lesz. Telefonál kettőt, és közli, visszafele van repjegy Murunból, ha odaértünk meg is vehetjük. Megérkezik a csapat, bepakolunk az UAZ hátuljába, összezsúfolódunk az utastérben és elindulunk. Késő este felhőszakadásban, elmosott utakon a vaksötétben úgy döntünk, mégsem táborozunk le, inkább lenyomjuk a 800 kilométert Hatgalig egy menetben.

Az újabb mongol malőrt nem tudjuk másképp bemutatni, mint távirati stílusban.
Június 2: Anar lefoglal az Aero Mongolia irodájában nyolc jegyet Murunba, retúr.
Június 28: Anar szerint felesleges, de ragaszkodunk hozzá, hívja fel a társaságot, megvan-e még a foglalás. Minden okés, méltatlankodnak.
Június 29: Még mindig várjuk az expedíciós csapat tagjaitól az útlevél másolatokat, hogy a határsáv engedélyt el tudjuk intézni.
Július 9: Bemegyünk személyesen az Aero Mongolia irodájába megvenni a jegyeket. Elektronikus sorszám kiadás, ücsörgünk, várakozunk, Anar olvassa a hirdetményeket, köztük azt a papírt, ami szerint július elsejével a társaság beszüntet minden belföldi járatot, ezentúl csak nemzetközi jelleggel repül. Várunk még egy órát, végül nem bírjuk (a mongolok és a sorban állás, ugyebár) és a saját irodájukból felhívjuk a légitársaságot. A hír igaz, közlik, nincs többé repülő Murunba, a foglalásokat törölték. Érdeklődjünk más társaságnál.
Július 10: Végigjárjuk az összes társaságot, az egyetlen lehetőség a mongol fapados EZ Nis, de ott meg már minden jegy elkelt. Anar végigtelefonálja ismerőseit, többen is jelzik, szívesen elviszik a csapatot kisbusszal, a repjegy árának kb. feléért. A határőrségnél közben leadjuk az expedíciós turnus határsáv engedélyeihez szükséges papírokat, de visszadobják, azt csak hivatalos utazási iroda adhatja így be.
Július 24: Visszatérünk az előző túráról, Anar egész nap telefonál, az összes ismerős lemondja az utat, úgy tűnik, nemhogy repülő nincs, de kisbusz sem lesz. A határengedélyhez sikerül kapcsolatot találni, Anar nagymamájának legjobb barátnője magas rangú katonatiszt volt, a lánya pedig utazási irodánál dolgozik. Estére meglesz az engedély, nyugtatnak meg, persze sikertelenül.
Július 25, 09:00 Elkezdjük járni a várost, kocsit kell szerezni Murunba, de sürgősen. Bár van menetrendszerinti kisbusz, de az előző csapattal szerzett tapasztalatok alapján nem merjük bevállalni, nem ismerjük az expedíciós brancsot, hogyan viselnék a 20 órás utat 18 másik mongollal összezárva, csupán három technikai szünettel megspékelve. Elővesszük a vésztartalék Lonely Planet útikönyvet, és nekilátunk a városi expedíciónak. Tanulságok következnek.
Active Mongolia, Karakorum Expeditions, Nomadic Journeys, Radiant Sky és Tsolmon Travel: csak komplett túrák a Huvsgul-tóhoz, iszonyat árak, kötött program.
Happy Camel, Hovsgol Travel Company, Mongolia Expeditions, Nomadic Expeditions: vagy nem elérhetőek, vagy visszahívást ígérnek, az eredmény ugyanaz.
Khövsgöl Lodge Company: nézzük meg a honlapjukat, nem tudnak semmit sem mondani.
Juulchin: végre egy konkrétum, 836 USD nyolc főre, csak oda.
Tseren Tours: ez eddig a legjobb, 540 USD csak oda, egyből kifizetjük, gondosan elrakjuk a számlát és a szerződést, megnyugszunk.
13:00 Visszahívnak a Tseren Tours irodájából, sajnálják, de a sofőrjük lemondta az utat. Az egyik legnagyobb mongol utazási iroda. Menjünk be, visszaadják a pénzt. Még szerencse. A visszautasító válaszok után megkérdezzük, mégis, hol keressünk tovább. Az összes iroda az ulánbátori vendégházakat javasolja, ez Mongólia, utazással foglalkozó cég nem tud nyolc külföldi turistát elszállítani az egyik legnépszerűbb úti célhoz az országban.
16:00 Hívnak a határengedélyesek, hogy a határőrség ügyintézője két napja továbbképzésen van, és nem sikerült megszerezni az engedélyeket, holnap pedig szombat, bocsi.
21:00 Felhívunk és meglátogatunk vagy tizenöt vendégházat. Érdekességek:
Khongor Guest House: Elvállalja hatszázért, aztán amikor visszamegyünk fizetni, közlik, nekik nem éri meg ennyiért, sajnálják, többért pedig nem vállalják, rendeljük meg náluk valamelyik csoportos lovas programjukat. A honlapjukon olvasható infó ezek szerint valami éktelen hazugság.
Chinggis Guest House: Két terepjáró, összesen valami 1600 dollár lenne.
UB Guest House: Lehet róla szó, menjünk be másnap délután személyesen.
Nassan’s Guest House: Elvállalja, megbeszéljük, hogy holnap reggel hétkor odamegyünk, megnézzük a kisbuszt és kifizetjük előre.

Tegnap délután elbúcsúzott a csapat, a reptéren megtörténtek a szokásos kapcsolattartási ígéretek, a többség megköszönte a túrát, összességében pedig megállapítottuk, nagy élmény volt, nem bántuk meg, lesz miről beszélni az elkövetkező hónapokban, számunkra pedig megkezdődött a tanulságok összegyűjtése. A negatív élmények továbbra is nagyrészt a mongolok eltérő gondolkodásmódjában keresendők. Itt az ígéret csupán egy szó, a jövő sosem biztos, és hiába bármennyi szervezés vagy foglaló, az autó és ló bármikor lemondható, akár indulás előtt fél órával is. A résztvevők „jótanácsa”, miszerint „jobban” meg kell az ilyet máskor szervezni, tökéletesen tükrözi az európai és ázsiai mentalitás közötti különbséget. Magyarként sosem fogjuk megérteni, a másnap reggelre lebeszélt és lefoglalózott taxi miért mondja le az utat indulás előtt fél órával annak ellenére, hogy egy itteni havi átlagfizetés körüli összeget veszít ezzel, és a mongolok sem fogják soha megérteni, ez nekünk miért gond, miért vagyunk ilyenkor mérgesek. Az egyetlen megoldás a még konkrétabb és részletesebb tájékoztatásban rejlik talán, a túra kiírásában sokkal részletesebben kell foglalkoznunk egy ilyen utazás kiszámíthatatlanságával és a program pontosságával (valamint az étkezések jellegének jobb elmagyarázásával, akár napi bontásban). Beláttuk, a kísérő autó egy ilyen jellegű túrán mégsem annyira gáz, hisz megspórolunk több órányi pakolást és málházást minden nap, és a résztvevők is nagyobb biztonságban érzik magukat. A jövőben fel kell készíteni mindenkit lelkileg, hogy ha reggel el akarunk indulni 10 előtt, a sátrakat bizony vizesen kell elpakolni, a reggeli tea nem jelent egy órás beszélgetést és a kísérők akkor kezdenek csak pakolni, ha mi már majdnem készen állunk. Ugyanúgy érdemes lesz tisztázni a térképen mért légvonal és a GPS által mutatott track közötti különbséget, valamint azt, hogy a ló nem egy japán gyorsvonat, azzal akkor érünk oda a táborhelyre, amikor odaérünk, ez függ a sebességtől, a megállások számától, az emberi-állati erőnléttől és természetesen az alkalmas táborhelyek számától. Meg kell adni bizony a lehetőséget a kényelemszerető, nyugisabb, táborozásban tapasztalatlanabb lovasoknak is a részvételhez, és tovább bontani az egyes túrákat, valamint sokkal pontosabb előzetes leírást adni róluk. A mostani lovaglás során a csapat egy része csalódott volt, mert nem tartottuk a hivatalos programot, mivel a többség a magas fűre, legyekre, bizonytalanságra és fáradtságra hivatkozva úgy döntött, az utolsó 5 napot egy 20 kilométeres körzeten belül töltsük. A másik része pedig örömmel üdvözölt volna nyugatiasabb ételeket, közelebbi városokat és GPS-szel pontosan lemért távokat. Mindezt összehozni csak bontással lehet. Másrészről viszont újra és újra élmény megtapasztalni azt, hogy magyar lovasok, egyesek fél éves lovaglótudással, mások a nyugdíjas korhoz közel, ismét mások pedig minimális utazási vagy táborozási tapasztalattal milyen bátran és rugalmasan bevállalnak olyan dolgokat, amik nekünk természetesek és mindennaposak. Vendégeinknél az emberi akaraterő mindennapos megnyilvánulása, az otthoni környezetben esetleg rég nem használt alkalmazkodóképesség, az éhes gyomor megregulázása és természeti szépségek iránt megnyilvánuló lelkesedés az, ami segít nekünk is feledtetni a szervezés körüli stressz-rohamokat, a frusztráció és sikertelenség állandó árnyékát, no meg az otthoniak hiányát.
Egy örömteli pillanat dobja fel este a következő turnus szervezése körül gyülekező depressziót: Ulánbátorban a főtéren piros-fehér-zöldre festett Robur teherautó áll, mellette oldalkocsis, ütött-kopott Pannónia motorkerékpár. Hitetlenkedve megyünk közelebb, és bizony, ott virít mindkettőn az EU-s, magyar rendszám. Senkit nem találunk a közelben, de a matricák között ott az infó: Robur Expedíció, Magyarországról gépjárművel eljutni a pekingi olimpiára. A honlapjukat érdemes megnézni, most épp ott vannak.

A tegnap reggel induló hazaút kora reggeli tűz körül álldogálással kezdődött, „majd összepakolunk ha megérkezik a másik kisbusz”, végül nagy nehezen sikerült összeszedni a csapatot (leggyakoribb kifogások: vizes a sátor, a többiek sincsenek összepakolva, van még tea?), és lóval-kocsival elindultunk Bat-Ölzibe. Délelőtt tízkor találkoztunk Anar édesanyjával, aki a másik kisbuszt lekísérte, elköszöntünk Ercsimtől, aki tizenvalahány lovat összekötve egyedül nekiindult a maratoni hazaútnak, délután Harhorinban leadtunk pár nyerget, és sötétedéskor valahol Ulánbátor előtt jártunk párszáz kilométerrel. Mivel ragaszkodtunk a betervezett Przewalsky-vadlovak megtekintéséhez, tovább erőltettük a menetet. Ma éjfél után megkérdezzük egy út menti vágóhíd dolgozóit, és kiderül, a Hustai Nemzeti Park bejáratát elnéztük vagy nyolcvan kilométerrel. Visszafordulás, megtaláljuk, a csepergő esőben az elmosott utakon többször elakadunk, végül hajnali háromkor úgy döntünk, inkább alszunk pirkadatig, nem szenvedünk a sötétben tovább. Reggel egy óra alatt megtaláljuk a nemzeti park bejáratát, mindenki kómásan elemzi, megéri-e az egészet a vadlovak látványa, jön a parkőr, mindenki megkönnyebbülésére látunk egy ménesnyi takit, vissza a buszba, dél körül már a szállást keressük, ahol két hét táborozás után megy a vita, ki melyik szobát kapja és mikor megy tusolni. A helyszín a tiszta és igényes Zaya Backpacker Hostel, ahol a tulaj előzetes ígérete ellenére elkér fejenként 10 dollárt a meghívólevélért (újabban Mongóliába ilyen is kell a vízumhoz), és amikor kimegyünk az irodájából, hogy pénzt hozzunk, kiabálva közli, hogy őt senki ne hagyja faképnél amíg beszél. Igazi customer service, városi mongol stílusban. A szállás szobánként 30 dollár, és a következő csapatnak is ki kell fizetni a szállását, különben törli, közli szenvtelen arccal. Este kárpótlásként a Chinggis Khan Hotel éttermében eszünk egy hatalmas kínai vacsorát, majd beülünk egy sörre a főtéren mielőtt beájulnánk az ágyakba.

Már nem is nagyon kell szavazni, mi legyen ma, egyesek hasmenéssel küzdenek, mások elfáradtak a tegnapi fürdőzésben, így kétfelé oszlik a csapat, a kisebbik része lovakkal elindul a közeli Totsonegel 3000-es csúcsára, a többiek pedig távolabb költöznek pár kilométerrel egy nyugodtabb, csendesebb helyre. A csúcsról a kilátás eszményi, de az oda vezető utat magunknak kell feltalálni, a sűrű fenyőerdőben mohalepte gödrök és kidőlt, évszázados fatörzsek nehezítik a haladást. Végül elérjük a fahatárt, a havasi rétet vastag vadvirágszőnyeg lepi, még egy fél óra és orkánszerű, hideg szélben tekintünk le az Orkhon völgyére. Visszafele másik utat választunk, de félúton laza palatáblák borítják a hegyoldalt, a lovak hátraülve is csúsznak lefele a mélybe, le kell szállnunk és egy órás gyaloglás következik. Késő délután érünk vissza a táborba. A többiek közben megjárták a város boltjait, kiszabadítottak egy szoptatós, éhhalál szélén álló anya jakot a patak menti bozótosból, és tovább küzdöttek enyhe és súlyosabb gyomorfertőzéses tünetekkel.

Nehéz döntés előtt áll a csapat reggel. Felvetődik a kérdés (ami egyértelműen a pihenőnap hatása, az eddigi években is minél kisebbek voltak a távok és sűrűbbek a pihenőnapok, annál kevésbé volt kedve bárkinek tovább lovagolni), merre menjünk tovább. Egyeseknek nincs kedve tartani a kiírt programot, mások még az eddigieknél is többet lovagolnának a hátralevő napokban. Végül nehéz döntés születik, visszafordulunk, nem megyünk el a Naiman Nuur vidékére, és a cecerlegi hágón sem kelünk át. Indokok: magas a fű a táborozáshoz, nehéz a lovaglás a hegyekben, eső, kényelmetlenség, és így tovább. A lényeg, hogy egyetértés születik, elvégre a túra célja, hogy élvezzük a nyaralást, nem pedig a teljesítmény vagy bizonyítás. Jó ötletnek tűnik a közeli Moglodityn hőforrások meglátogatása, így egy laza 2 órás lovaglás után Bat-Ölziben bevásárolunk (Bat-Ölzi, mint valami vadnyugati forgatás itt maradt díszletvárosa, deszkakerítések, szakadt faházak, a kocsma-bolt előtt korlát a lovak kikötéséhez, mellette parkoló tábla, mindenki megbámul) majd a város feletti hegyoldalban és hőségben megebédelünk és alszunk pár órát. Innen további két óra a hegyekbe fel, a forrásoktól nem messze néhány hangoskodó mongol sátortábor mellett telepszünk le.

Pihenőnapot hirdetünk, alternatív lovastúrával, végül mindenki azt választja, ami jó hír, nincs a végletekig elfáradva a csapat. Felcaplatunk a szomszédos kisebb, 2500 m-es csúcsra, a panoráma gyönyörű, majd a szurdokvölgy mentén haladva átkelőt keresünk. Nem egyszerű a feladat, végül egy helyi lovas segítségével mindenkinek sikerül. Visszafele megnézzük a vízesést, és pihenőnaphoz méltatlanul későn érünk vissza a táborba.

Az Orkhon folyó 15 kilométer széles völgyében nem sok látnivaló akad, egész nap a rekkenő hőségben haladunk, átkelünk egy rendes kőhídon, fürdünk egyet a folyóban, majd estére elérjük az Orhon Khükré nevű vízesés vidékét. Egy félreeső helyen, folyóparton és fák közelében letáborozunk. Este jakokat és lovakat terelnek át a helyiek a folyón, ahol méteres burjánok és rablások jelzik, itt bizony van hal bőven. Most először nincs senkinél horgászfelszerelés.

Reggel felnézünk a kolostorhoz, itt is évente egyre nagyobb a tömeg, légyfelhők lepik el az ittas helyiek bérlovait, mindenhol panamakalapos, vörösre égett külföldiek kattogtatnak, hamar visszaindulunk. Pár óra alatt lent vagyunk ismét a folyóvölgyben, és egy meredek partfal alatt egy ligetes részen letáborozunk. A esti program nyeregjavítás, ostorfonás, pihenés.

Egy ráérős indulás után kora délután átkelünk az Orkhon folyón, a kocsi nem tud követni, az esőzések miatt árad minden, évek óta nem látott sinten hömpölyög a víz. Széles, forró és legyekkel bélelt völgyekben haladunk felfele, még ma el szeretnénk érni a Tuvkhum kolostort. A számítások nem jönnek be, nagyon elfáradunk, mire késő délután odaérünk a kolostor alatt mezőkhöz. A kocsival is sikerül találkozni, ők lejjebb, egy sekélyebb gázlón jöttek át traktor segítségével. Felverjük a sátrakat, félig kész a vacsora amikor kismotoron két vadőr látogat meg minket, és közlik, itt nem lehet táborozni, pakoljunk össze és tűnjünk el. Hiába érvelünk, lassan sötétedik, látszik, hogy élvezik a kabátjukon virító jelvény hatalmát, és agresszíven kiabálnak Anarral. Nem mozdulunk, várjuk a sötétet, hátha megússzuk. A vacsora már majdnem kész, amikor visszajönnek, és fenyegetőzni kezdenek, ha nem tűnünk el rendőrt hívnak. Minket még ez sem zavarna, de Anar és a kocsivezetőnk nagy bajba kerülhet, így összepakolunk a sötétben és visszamegyünk egy közeli jurtatáborba. Egyértelmű a cél: külföldi turista fizessen hotelszobát. A nemzeti park szabályzatára hivatkoznak, persze a bejáratnál se mongolul, se más nyelven nincs kiírva semmi. Kibérelünk egy jurtát, és éjfélre kész a vacsora. Úgy tűnik, a jövőben át kell gondolni az útvonalat, már Mongólia sem a régi.

Gyenge alkupozíciónkban azért sikerült mégis elérni, hogy kísérő nélkül lovagolhassunk, tehát Ercsim a kisbuszban ül, mi pedig kanyargunk le délre, nyolc magyar a nagy mongol puszta közepén. Délután zuhogó eső, majd jégeső tör a tájra, egyik tartalék lovunk megijed, eltépi a vezetőszárat és vágtatva elindul visszafele. Persze mi egyből utána teljes lelkesedéssel, de nem sokáig, egyikünk hevedere elszakad, és a lovas pattog pár métert a földön. Gyors javítás, majd ismét üldözőbe vesszük a lovat. Szerencsére az eléggé éhes, így óvatos sétálgatással és kúszással sikerül befogni a legelésző hátast. Elázva és fázva haladunk tovább, kísérőkocsi sehol, végül elérünk egy jurtatáborhoz. Mivel nincsenek nálunk sátraink, megkérdezzük, tudnak-e segíteni, ha nem kerülne elő a kocsi. Christopher és Enkhe, egy német-mongol házaspár több éve él itt, és az ország talán egyetlen lovaspóló klubját működtetik. Már tavaly is szétnéztünk náluk, de most sikerül személyesen is találkozni. Behívnak a vendégjurtába, és megrökönyödésünkre forró teát, kagylósalátát, pácolt heringet és lekváros kenyeret tesznek elénk, és hihetetlen kedvességgel biztosítanak, nyugodjunk meg, bármiben segítenek. Úgy tűnik, ezen a vidéken már csak itt nem halt ki az eredeti vendégszeretet. Christopher fogja a egyik beosztottját, és közli vele, elvisz egyikünket vissza az úton egy terepjáróval megkeresni a kisbuszunkat. Egy óráig keressük és kérdezősködünk, de semmi. Visszatérve kiderül, további megható kedvességgel három palack Kaliforniai bort is kaptunk ajándékba, és egy jurtát átadtak nekünk, hogy ott töltsük az éjszakát. Nem igazán jutunk szóhoz. Késő este előkerül a buszunk is, állítólag elakadt, másik utat keresett, eldőlt, elromlott, de legalább megvan. Vacsorára hihetetlen finom, magyaros tarhonyát főznek a résztvevők, micsoda egy nap.

Ercsiméknél reggel az egész rokonság kiül a fő jurta elé, és elkezdik a szokásos beszélgetést mongolul. Csak sejtjük, miről van szó, végül közlik a feltételeket. Ló van, de málháink méretét látva, nem tudnak málhás lovat adni. Féltik őket, és hiába ajánlunk kétszeres árat, csak csóválják a fejüket, ez itt nem pénzről szól. Nesze neked februári szervezés, meg ígéretek, egyezségek. Ők legalább fél nap alatt előállítanak nyolc hátast, igaz, öt nyerget már nekünk kell vennünk, hogy fel is tudjunk ülni. A csomagokat az egyik kisbusz (a leszakadt lökhárítós) viszi majd mindig az aktuális táborhelyre. Vendégeink rugalmasak, belemennek, így elvileg többet tudunk majd lovagolni, nem kell zörgő málhás lovakat rángatni magunk mögött. El is indulunk, Harhorin egy óra, utolsó bevásárlás, majd át a hágón, és az Orkhon folyó kiszélesedő völgyében tábort verünk.

Délelőtt mindenki a maga idejében kényelmesen felébred, és lassan tudatjuk a csapattal, amit Anarral reggel óta tudunk, hogy a pásztor, akitől a lovakat béreljük, bizony nem érkezett még meg. Azt már nem részletezzük, hogy a mobil segítségével kiderült a késés oka: a srác alig tudott beszélni reggel nyolckor, annyira részeg volt. A családtól veszünk egy kecskét, és megegyezünk, hogy elkészítik nekünk belőle a híres mongol nemzeti ételt, a horhogot. Köveket izzítanak, a teljes feldarabolt állatot pár liter vízzel és kis sóval beledobálják egy kuktába, rá a köveket, majd tűzre vele. Fél óra, és kész a gőzölt-pörkölt-főzött zsíros egyveleg, amit legtöbben csak kuriózum szinten kóstolnak meg. Semmi gond, közlik, bármennyi lovat bármilyen időre szívesen bérbe adnak. Egy óra múlva közlik, sajnos mégsincs annyi lovuk. Paff. Meglátogatjuk az Erdene kolostort, majd délután jön a meglepetés: három évvel ezelőtti régi ismerős, Ercsim ül a kocsi előtt és egyezkedik Anarral. Felismerjük egymást, és nagy visszaemlékezés kezdődik, anno egy Tsetserleg – Harhorin kéthetes expedíción volt kísérőnk, az ő lovaival szerveztük első hivatalos lovas kalandunkat. Ígéri, holnap reggelre itt lesz 16 lóval, persze ennél jobban emlékszünk még a régi „félreértésekre”, így inkább úgy döntünk, mi megyünk hozzá. A Fallikus Szikla nevű népszerű helyi kultusz szobrot megtekintjük, beülünk egy elfüggönyözött délutáni diszkóba, és megkönnyebbült nótázás közben késő este megérkezünk Ercsimékhez, ahol a jurtájukban alszunk mind a nyolcan.

Vendégeink érkezés után egyből kőkemény ízelítőt kapnak a mongol mentalitásból, a reptéri parkolóban éjfél van, mire a csomagokkal összegyűlünk a kisbusz körül, és várjuk, hogy Anar szervezzen egy második kisbuszt, mivel ezen nincs tetőcsomagtartó, és kilenc ember felszereléssel és kétheti élelemmel nem fér el benne. Egy körül megérkezik a második Hyundai mikrobusz, a sofőr vidáman kipattan, és a mongol viszonyokhoz edzetlen szemek előtt leszereli a bal első kereket és nekilát féktárcsát cserélni. Végül három körül elindulunk. Hajnalban többször tengelyig merülünk az „országos főút” kátyúiban, de sofőrünk más autósok segítségével mindig megoldja a helyzetet. Reggel egy út menti kifőzdében bevárjuk a málhás kocsit, mivel, mint kiderült, annak volt egy pár órás műtétje az út során. Furcsa érzés, ahogy a sofőrök, Anar és a kísérő „személyzet” mind hangosan mobiltelefonál a sztyeppe közepén, ugyebár fél éve a teljes Ulánbátor – Harhorin úton van lefedettség, lehet tartani a kapcsolatot. Érdekes, az élet ettől nem lett sem egyszerűbb, sem hatékonyabb. Pár órával később egy kisebb tankcsapda pereme leszedi a hátsó lökhárítónkat, a sofőr megvonja a vállát és bedobja a málhás kocsiba. Félúton vagyunk már, amikor megállnak tanácskozni, és közlik, a Harhorin felé vezető út nagyon rossz, tudnak egy jobbat. Az eddigi viszonyokat látva ezt elhisszük, és belemegyünk, hogy Dalangarshiri felé kerüljenek. Persze csak utólag derül ki, hogy ott ismerősök laknak, akiktől vesznek egy komplett váltót. Na kinek a pénzén? Természetesen tőlünk kérnek, hisz nekik nincs, és anélkül nem hajlandóak továbbmenni. Elkezdődik a váltócsere, a főtengely meg ezer más olajos tárcsa szanaszét hever a porban, nekünk meg fő a fejünk. Otthagyjuk a beteg kocsit, oldják meg, mi indulunk tovább. Harhorinban késő délután lokális mélypontot emleget a csapat, a repülőúttal együtt már vagy két napja folyamatosan úton vannak, hihetetlen, hogy eddig bírták. Betérünk egy guanzba vacsorázni, hosúr (olajban kisütött birkahúsos pite) a menü, majd megtaláljuk az étterem WC-jét két sarokkal odébb egy üres parkoló közepén, a bejáratot nyolc fekete kutya őrzi. Kissé abszurd a helyzet, de mindenki veszi az akadályt. A család, akivel egy hete Anar lebeszélte a találkozót már nincs a helyén, a nomád szónak itt megélik a jelentését, egyszerűen új legelőkre költöztek. Az ismerőseik viszont a közelben vannak, őket egy órás kereséssel megleljük, ők elirányítanak minket rokonaikhoz, majd utolsó csepp erőnkkel az Orkhon folyótól nem messze felverjük a sátrakat és mély álomba zuhanunk.

Míg tavaly Ulánbátor egy rohamosan fejlődő, élhetetlen város képét mutatta, mostanra elszabadult a pokol. Nem elég, hogy az alig pár napja kitört választási zavargások nyomai ott feketéllnek a kommunista párt és a nemzeti szépművészeti galéria kitört ablakai felett, élénk emlékeket ébresztve mindenkiben, aki tavalyelőtt dobált vagy nézelődött a kora őszi pesti utcákon, az egészet tetézi a táj elsorvadása. Míg néhány éve még a belvárosból is itt-ott látni lehetett a környező, hullámzó hegyek zöldjét, mostanra mindent belepett az ember és a lakhelye. Torz amőbaként terjeszkedik a város, és a hangulatra igen jellemző, hogy mindenki ingatlanról és földtulajdonról beszél itt, Mongóliában, a világ utolsó valódi nomád országában. Anar, egy régi ismerős Magyarországról az idei kapcsolat, négy éve visszaköltözött hazájába, ő segít a szervezéssel és tolmácsolással. Egyből otthon érezzük magunkat a főváros egyik külső kerületében meghúzódó szerény, de kedves otthonában, feleségét és néhány hónapos fiát hagyja itt, hogy velünk tartson lovas kalandozásaink során.
Húst szárítunk, felszerelést vásárolunk, és várjuk az első csapatot, akik ma éjfél előtt érkeznek majd a városba. Este tízkor Anar rokona, aki saját buszával vitt volna minket egyből le vidékre, lemondja az utat, mondván, a kocsi elromlott. Ezt már sokszor hallottuk. Pánikszerű telefonálás, végül sikerül valakit összeszedni, és a csapat érkezése előtt pár perccel kiérünk a Chinggis Khan nemzetközi reptérre.