Bár megfogadtuk, hogy ilyet soha többet, nem sikerült a blogot életben tartani. Brazíliából Guatemalába jutni nehezebb, mint Győrből eljutni Szolnokra Tokión keresztül. A közép-amerikai időjárás a klímaváltozással párosulva aztán megtette hatását, többnapos áramszünetek, internetszünetek vagy csak szünetek, miközben készülünk Közép-Ázsia sztyeppéire ahol több csapatnyi lovast és természetjárót kalauzolunk majd a jól ismert dombok között. Holnap indul a maratoni menet, Guatemala – Columbia – Madrid – Bécs – Peking – Ulánbátor. Még leírni is rossz.

Utolsó napunkon érdekes és szomorú élménnyel egyaránt megajándékozott minket Brazília. A BR262-es úton kényelmes tempóban haladva nem lehet nem észrevenni az út mentén heverő elütött állatokat. Egy olyan területen, mint a Pantanal és olyan vezetőkkel, mint a brazil kamionsofőrök bizony naponta több tucat emlős, madár és hüllő esik áldozatul a kerekeknek. Élőben nem láthattuk, de a leállósávban bizony ott feküdt az óriás hangyász (Myrmecophaga tridactyla) és a rákevő róka (Cerdocyon thous), de hevertek a 300 km-es szakaszon olyan ismerős fajok is, mint az óriás folyami vidra (Pteronura brasiliensis), öves tatu (Tolypeutes matacus), brazil nyúl (Sylvilagus brasiliensis) és dél-amerikai coati (Nasua nasua). Az egyik mellékúton ritka macskaféle futott át az úton, egy jaguarondi (Felis yagouaroundi), a puma közeli rokona. A végtelen horizontba nyilalló aszfalton végre találkoztunk a turistalovaglásokból hiányzó marhapásztorokkal, itt már nem pantanal-módra, mezítláb és szőrén ülik a munkások a lovakat, hanem teljes brazil cowboy felszerelésben, csepsszel, lasszóval és láncos korbáccsal terelték át a több száz marhát az úton. Este Campo Grandéban a híres helyi rodízóval zárjuk a túrát, fejenként 15 reálért kapsz egy üveg sört és egy tányért, majd a teremnyi saláta- és tésztabárban annyit is annyiszor pakolsz rá, amennyit csak kívánsz. Persze nem szabad sokat, hisz hamarosan érkezik a konyhából a főszakács, kezében sercegő, frissen grillezett húsok sorakoznak méteres nyárson, és azt a részt vágja le nekünk, amelyikre csak rámutatunk. Nincs határ, addig jár az asztalhoz a különböző húsokkal, amíg mindenki egyértelműen, elkínzott arccal int nemet.

     A brazil természetfotós túránk során egyetlen állat volt, melyet nem sikerült megpillantani, de neve naponta felmerült valamilyen formában: a jaguár. Egyesek szerint a brazil esőerdők nagymacskáját körbelengő misztérium a jaguár ritkaságának köszönhető (de vajon miért nem foglalkozunk a még ritkább arany tamarinnal?), mások szerint veszélyessége okozza az izgalmat (az ezerszer veszélyesebb veszettség vírust sosem említette senki), de volt olyan vélemény is, hogy a vonzódás egyszerűen esztétikai, de hogyan tarthatunk valamit szépnek, ha még sosem láttuk a vadonban?

     Az eszmecserék során persze kiderült, hogy mindenki ismeretei hiányosak; nemcsak a jaguárt, de a többi nagymacskát sem ismerjük eléggé, hogy tippeknél és találgatásoknál többet mondjunk róluk. A szakmai oldalakat végignézve sok ellentmondásos véleménnyel találkozni, így nekiláttunk, és egy kicsit körbejártuk a témát.

     A kutatás során kiderült, a téma sokkal bonyolultabb, mint képzeltük, ezért szépen lassan az elkövetkező hetekben végigvesszük a jaguár, a leopárd, a párduc, a fekete párduc, a puma és rokonaik pontos meghatározásait és a leggyakoribb tévhiteket. De mielőtt belemegyünk a részletekbe, foglaljuk össze, miről is van szó. Aki az ötödik elemi környezetismeret óráit nem az emeleti WC-ben töltötte, feltehetőleg tudja, hogy nincs tigris Afrikában, az oroszlán nem a dzsungelben él, a jaguár egy dél-amerikai macskaféle és a rózsaszín párduc nem rokona a hópárducnak.

     De azt vajon tudjuk-e, hogy van fekete és fehér (melanózisos és albínó) változata a leopárdnak és a jaguárnak egyaránt, a ködfoltos párduc a régen kihalt kardfogú tigris legközelebbi rokona, és hogy a leopárd nem csak Afrika fáin él, hanem megtalálható a távol-keleti országokban is? De ne szaladjunk a dolgok elébe.
Nézzünk először egy általános összefoglalót. A leggyakrabban összekevert fajok a jaguár (jaguar) és a leopárd (leopard), valamint a mindkettőre használatos párduc (panther) kifejezés.

Jaguár (Panthera onca)
• Elterjedés: Közép- és Dél-Amerika
• Alkat: erőteljesebb álkapocs, erősebb izomzat, zömökebb testalkat
• Kinézet: foltjai többnyire teljes vagy részleges körök, ezeken belül pöttyök találhatók, hasa fehér
• Életmód: Jó úszó, kedveli és keresi a vizet és a sűrű erdőket
• Zsákmányszerzés: áldozata koponyáját egyetlen harapással roppantja szét
• Ritkán mutat agressziót emberek felé

Leopárd (Panthera pardus)
• Elterjedés: Afrika és Ázsia
• Alkat: kisebb fej, kecsesebb testfelépítés
• Kinézet: foltjai inkább néhány különálló pöttyből állnak, a foltokon belül nincsenek pöttyök, füle mögött fekete
• Életmód: Jó mászó, kedveli a nyílt, fás területeket, sokszor támad fentről, lesből
• Zsákmányszerzés: áldozata nyakát ragadja meg és fojtással öl
• Előfordul, hogy sebzetten vagy zsákmányszerzés céljából emberre támad

Párduc (Pantherinae)
     Csak részben igaz, hogy a párduc szót az ázsiai nagymacskafélékre használjuk. A párduc önmagában nem jelöl külön fajt, hanem általában a jaguár, ill. a leopárd fekete változataira használják (fekete párduc).

     A fekete színváltozat neve egy recesszíven öröklődő tulajdonság, a melanizmus, és ugyanúgy, mint az albínó egyedek, nagyon ritkán fordul elő. A színért felelős Melanocytis sejtek pigment túltermelése a szőrszálakra is kihat, így azok az átlagosnál jóval sötétebbek lesznek. A sejtek kétféle változata létezik: az Eumelanin, ami barnára vagy feketére festéket termel, ill. a Phaeomelanin, ami a vörös színért felelős. A melanisztikus leopárd ill. jaguár egyedeknek ugyanúgy megvannak a foltjai, de azok csak megfelelő megvilágításban láthatók jól.

     A párduc körüli félreértésekért két külön ázsiai faj magyar neve, a hópárduc (Panthera uncia) és a ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa) a felelős, róluk a későbbiekben bővebben írunk.

Bonito turisztikailag tagadhatatlanul professzionális szinten kiépített terület, ami sajnos a független utazónak megnehezíti a dolgát. Itt nem lehet kis utánajárással olcsóbb jegyet szerezni egy vízesés látogatásához, hiába maradunk több napot egy szálláson, nincs kedvezmény, és egy pizza ára könnyen a közeli Campo Grande svédasztalos vacsorájának négy-ötszöröse is lehet. Viszont ne legyünk igazságtalanok, a turistairodákból több kilónyi ingyenes, színes és roppant igényes prospektust vihetünk haza, a szállások tiszták, sugárban ömlik a zuhanyzóból a meleg víz és adnak a környezetvédelemre is, egyes helyek központi szabályozás alapján naponta csak adott számú látogatót fogadhatnak. Minden ár egységes, a legdrágább hotel recepcióján a Rio Prata folyóban a búvárkodás ugyanúgy 83 reál, mint a helyszínen. És látszik, erre van igazán igény, itt a legtöbb a turista, pedig a Pantanal vidéke sokkal vadregényesebb és eredetibb. Magyarul nem sok információ érhető el a vidékről, ezen nem is tudunk sokat változtatni, de mivel támogatjuk a független utazást, itt egy kis linkgyűjtemény a legnépszerűbb szállásokról, programokról és további kutakodási lehetőségekről. Ja, és hogy ne legyen ilyen száraz, néhány kimaradt tucatkép is felkerült.

Szállás

Hotel Santa Esmeralda
Tapera Hotel
Hotel Fazenda Cachoeira
Hotel Fazenda Cabana do Pescador
Hotel Pousada Arizona
Jandiá Hotel
Pousada Olho d’ Agua
Pousada Canto do Bambu
Fazenda Santa Inés
Pousada Carandá
Gira Sol Bonito
Aguas de Bonito
Marrua Hotel
Bonito Hostel
Pousada do Peralta
Pousada Moinho de Vento
Wetiga Hotel
Chalé Apart Hotel
Pousada Remanso
Hotel Bonsai

Turista információ

Brazil Búvárszövetség
Bonito Utazási Irodák Szövetsége
Abrasel
Atratur
Konferenciaközpontok Irodája
Bonito Konferenciaközpont (1500 fo)
Brazil Bonito
Bonito Online
Agencia Ar
Tucano Tour
Bonito Adventure
Bonitour
Vanzella Transportes
Integrar

Programok, látnivalók

Bonito Aventura
Rio Formoso úszás, búvárkodás, tájételek

Dive Bonito
Búvárkodás

Buraco das Araras
Piros-zöld arapapagáj (Arara vermelha) fészektelep egy hatalmas dolinában

Balneario do Sol
Strand, étterem, csónak- és quad kölcsönzés, játszótér, sportpálya

Reserva Ecológica Baía Bonita
Úszás, búvárkodás

Barra do Sucuri
Csónakázás, úszás, búvárkodás

Praia da Figueira
Búvárkodás, étterem

Circuito Arvorismo
Canopy tour, rappeling

Rio Sucuri
Csónakázás, úszás, búvárkodás, kerékpár és lovaglás

Projeto Jibóia
Városi kígyó show és bemutató

Anhumas Abismo
Búvárkodás. úszás, rapelling

Reserva das Figueiras
Búvárkodás. úszás, rapelling

Boca da Onca
Rapelling, vízesés, gyalogtúrák, kerékpár

Szállásunkon, a Pousada Peraltában már nem is szólnak hozzánk, nem náluk vesszük a borsos árú programokat és ez nem kóser. Ma egy újabb különlegességet, vizes-napfényes cseppkőbarlangot megyünk felfedezni, neve Gruta do Lago Azul, no a felfedezés túlzás, a bejáratnál már kilométerekről fehérlenek a turistabuszok, állítólag ide főszezonban hetekkel előre nem lehet jegyet kapni, a helyszínen most sem adnak, vissza kell mennünk Bonitóba, és a rémes hangzású vouchert ott vesszük meg. Fejenként 25 reál a beugró, a barlang érdekes, hazafelé élvezzük a végtelen pampák felett húzódó kék eget és bodros felhőket, kis pihenő, lassan véget ér utunk…

Ma ismét elmegyünk egészen Rio da Pratáig, majd onnan tíz perces autóút visz a Buraco das Araras nevű helyre. A szokásos bejárat fogad, pólók meg kólás hűtő a recepció mögött, 20 reál a belépő és a kísérő elvisz egy hatalmas, 100×70 méteres és 130 m mély, szabályos gödörhöz. A hatalmas mélyedés nem más, mint egy ősi dolina (beomlott barlang), melynek alján kis tavacska zöldell, benne egy szem kajmán csobog. Alig érünk oda, máris éktelen rikácsolás fogad, kb. száz zöld-piros arapapagáj él ezen a helyen, eszik az ásványokban gazdag vörös agyagot a falról, fiókákat nevelnek az üregekben, és elviselik a napi tucatnyi látogatót, akik két kiépített teraszról figyelik a produkciót. Ezek az arák kétévente költenek, egyetlen fiókát nevelnek, 10 évesen válnak ivaréretté, egy életre választanak párt és ha egyikük elpusztul, a másik többé nem eszik és követi párját. Természetes ellenségük néhány ragadozómadár valamint az ocelot macska (Felis pardalis) és általában 70-80 évig élnek, tudtuk meg kedves kísérőnktől, aki mindent megtett, hogy minél közelebb kerüljünk hozzájuk, és még a többi helyi állatról is tudott mesélni ezt-azt. Délután meglátogatjuk a Balneário Assisi nevű kempinget, az eredeti terv szerint itt táboroztunk volna (10 reál), de a csapat másképp döntött. A kempingtől egy perc séta és 5 reál a folyó, türkiz zöld kanyarok, sűrű erdő, a vízben pedig annyi hal, mint a 83 reálos Rio da Pratában. Csak itt éppen nincs DVD, meg neoprén ruha meg szemüveg. Úszunk, ebédelünk, pihenünk, majd visszatérünk Bonitóba egy kis esti városnézésre. Nem sokkal különb, mint egy augusztusi Siófok.

Reggel indulunk az első turistaprogramra, Bonitóból Jardim felé át kell haladni a központon, utazási irodák szuvenyírshopok hátán ömlenek ki az útra, muskátlis faházak verandáin európai söröket csapolnak, a Pantanal után kicsit rossz szájíz nézni ezt a turistakertet, de nincs mit tenni, az ígért látnivalók kihagyhatatlanok. Két óra múlva elérünk egy főutat, itt balra fordulva 2 km a Rio da Prata melletti fazenda bejárata. Szintre nyírt gyep, rusztikus korlátok, egy DVD-n megnézzük mit kínál a hely, majd háromszor visszautasítjuk a felkínált ebédet (fejenként 16 reál, az átlagos helyi ebéd háromszorosa) és amikor kiderül, hogy meglesz a minimum hat fő más csoportokból, végre befizethetjük a folyami búvárkodás árát (83 reál). Egy rövid erdei séta során elénk kerül néhány agouti (Dasyprocta agouti), kapucinus majom (Cebus apella), coati (Nasua nasua), chacalaca (Ortalis canicollis), csupaszfejű curassow (Crax fasciolata), majd rövid eligazítás után vízbe ereszkedünk, hatalmas dourádo (Salminus maxillosus), pacu (Piaractus mesopotamicus) és pintado (Pseudoplatystoma corruscans) fajok között lebegünk lefele a kristálytiszta vízben. Az út több, mint két kilométer, három óra múlva érünk vissza a telepre, ahol ismét ebédeltetni akarnak, majd az ajándékbolt kínálatát ajánlgatják. A visszafele látott madarak: üregi bagoly (Athene cunicularia), nandu (Rhea americana), pulykakeselyű (Cathartes aura), toco tukán (Ramphastos toco), kemencemadár (Furnarius rufus), kabasólyom, (Falco rufigularis) és sárga küllő (Colaptes campestris).

A halas fotókat egyik kedves túratársunktól kaptuk, aki helyben kölcsönzött víz alatti tokot.

Jó későn ébredünk, és csatlakozunk a helyi vendégek csapatához, akik lovagolni indulnak. A sok pozitív tapasztalat után két helyen kissé elcsúsztak a santa clarások: a kempingezők nem használhatják a medencét, az egyik kisfőnök folyton azt figyeli, ki közelíti meg a vizet. Ez azért mégis csak gáz, ráadásul mekkora extra költség lehet néhány további ember fürdése? A másik a lovasok száma, vagy tízen indulunk ki terepre lépésben, van, aki egyből sikoltozik, ha lova kirúg társára, másoknak pedig lassú a végig lépés, nekik a vezető megengedi, hogy előre ügessenek egyszer az elején. Nem lehet egy időben ennyi emberrel kilovagolni. Az ára ennek is 25 reál per fő, két óra mászkálás a homokos ösvényeken, állatot nem látunk, de jót beszélgetünk a többi utazóval. Dél körül indulunk tovább, hamarosan feltűnnek a út mentén az első ültetvények, egyre sivárabb a táj, villanyvezetékek és autók, majd Buranco das Piranhas jön, és ismét aszfalton autózunk tovább Campo Grande felé. Miranda előtt ki van írva Bonito felé a letérő, a következő város Bodoquena, majd egy hosszú földút következik Bonitóig. Már jócskán sötét van, mire végre megérkezünk, keresünk egy kempinget (Pousada Peralta), ahol egész turistás környezetben, fejenként 15 reálért sátrazhatunk. A tusolók tiszták, van meleg víz és tűzhely, és bár a recepciós egyből programcsomagokat ajánl holnapra, inkább gyorsan aludni térünk.

Reggel lesétálunk a tábor mögé a folyóhoz, a Cuiabában vett damillal és horgokkal nekilátunk pecázni. Állítólag roppant könnyű itt bármit fogni, ha van hozzá jó csali. Ezt mintha már hallottuk volna otthon is. Egy gilisztával sikerül egy páncélos törpeharcsát (Liposarcus anisitsi) fogni, majd az abból vágott szeletekkel hamarosan a vödörben egy piraputanga (Brycon microlepis) és az első piránja (Pygocentrus nattereri). Borsos lisztben kisütjük és csak a gasztronómiai élmény, nem a jóllakottság érdekében esszük a vékonyka szeleteket. Ráérősen elindulunk, és néhány kilométer után lefordulunk a Pousada Santa Clara irányába, megnézzük mi van arra. Vagy húsz vendég lézeng a tágas udvaron, a recepcióról pedig elénk jön (fut) egy csupamosoly hölgy, miben segíthet. Előbb irányokat kérdezünk, kiváló módszer ez a pénzéhség felmérésére, ha egyből le akar beszélni bármiről, ami nem hoz hasznot, az eleve gyanús. De nem ez történik, segítőkészek, elmagyarázzák merre vannak a többi szálláshelyek, lehet helyben kempingezni, a programok ára egységesen 25 reál, a bérautónk elhajlott olajteknő-védőlemezét a helyi szerelő egyből leszereli és kikalapálja, nem kér érte pénzt, ez így már korrekt. Egyértelmű a döntés, maradunk egy éjszakát. A sátrazás díja 20 reál fejenként, a pousadától tíz perc gyalog a folyó partján a kemping, cölöpökön álló, szúnyoghálós tömegszálláson is lehet aludni, igényes függőágyak várnak, tisztaság és konnektorok mindenhol. Befizetünk egy folyami csónaktúrára, ez is 25 per fő, motorral másfél órán át haladunk fel az Abobral folyón, miközben Lobo, a kísérőnk türelmesen megáll minden napozó kajmán és capibara mellett, hogy fotózhassunk. Hamarosan rájön, hogy ezek már annyira nem hoznak minket lázba, így már csak a jégmadarak és egyéb vízi szárnyasok mellett lassítunk. Visszafelé előkerülnek a nádbotok, hatvanas damil, fémelőke, véres marhalép-kocka a csali, alig dobjuk be máris cincálják a folyó lakói. Hamarosan a csónakba kerül az első közönséges piránja (Pygocentrus nattereri), majd néhány kisebb piranbeba (Serrasalmus marginatus) ugyanakkora fogakkal, végül már indulnánk haza, amikor egy nagyobbacska dourado (Salminus maxillosus) is horogra kerül. Ennek méretes változata az egyik legjelentősebb sporthorgász zsákmány Dél-Amerikában. Lobo közben kiemel egy tenyérnyi pacut (Piaractus mesopotamicus), összepakolunk, és hazafelé még egy óriás folyami vidra (Pteronura brasiliensis) családot is sikerül vadászat közben megfigyelni. Este a pousada társalgójában a többi vendéggel sörözünk, biliárdozunk, pingpongozunk és csocsózunk. Egy kis lazítás.

A 262-es útról leágazó Estrada Parque mélyen bevisz a déli Pantanal területeire, majd visszacsatlakozik Buraco das Piranhasnál a főúthoz. A Campo Grandéból látogató turisták népszerű célpontjai az út mentén sorakozó pousadák (vendégház) sorai. Bár Corumba és Porto di Manga között nincs sok turistának való kényelem, a kompos átkelés és néhány további alkalmi vízfolyás legyőzése után feltűnnek az első táblák. Curva do Leque (egy jól felszerelt mindenes bolt és az árnyékban söröző tucatnyi helyi erő) mögött az út vesz egy éles jobbost, majd vízijácint-mezőkön és ligetes erdőkön át halad egyenesen délnek. Mivel eddig az északi részeken sehol nem találtunk lovaglási lehetőséget (kifogások: sok a víz, nincs helyi vezető, fáradtak a lovak, megdöbbenés), letérünk az első, turistásnak tűnő táblánál. A Pousada Arara Azul első ránézésre takaros, rendezett tanya, a tulajdonosnő kicsit kedvetlenül közli, hogy a lovaglás ára 35 reál per fő per óra, és nem engedi, hogy a területen sátrazzunk. Az árlistát elnézve teljesen érthető a pozicionálás, 550 reál egy személyre egy éjszaka, igaz, abban benne van az étkezés és feltehetőleg az egyéb programok is. Bár későre jár, barátaink bevállalnak egy kört, a helyi lovász füttyel és kukoricával gyűjti be a távolból a lovakat, a főnökasszony pedig kurta nemmel utasítja el egyik hölgy utasunk kérését, hogy használhassa a WC-t. Úgy tűnik, az nincs benne a lovaglás árában. A kísérő viszont pótol mindenért, a több mint két órás túra során látnak piros-zöld arát (Ara chloroptera), tatut (Tolypeutes matacus), sok pekarit (Tayassu pecari – itteni vaddisznó faj) és számos ismeretlen állatfajt, a srác kedves, segítőkész és rengeteget tud a vidékről. Már alkonyodik, amikor visszaérnek, a tulaj aggódva járkál fel-alá a bejárat előtt, majd amikor fizetünk eltűnik. Talán nem meglepő, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek.
Tovább indulunk, majd egy kis kérdezősködés után a Rio Abobralt átszelő fahíd után egyből jobbra letérve egy két kilométeres kanyargós földúton egyszerű helyre érünk, egy nagy, szúnyoghálós tető alatt aludhatunk függőágyakban, vagy a beton padlón sátrainkban. Az árat nem hajlandók előre megmondani, de biztosítanak, „mutto-mutto barato, amigo”, vagyis ne aggódjunk, roppant olcsó lesz, majd amikor eszükbe jut az összeg. Az ilyet az utazó elvből elutasítja, de mivel vendégekkel vagyunk a döntés nem a miénk, így belemegyünk. Hamarosan közlik, húsz reál lesz fejenként, ami a porto da manga-i szállással összehasonlítva hihetetlenül drága, és visszajárót sem tudnak adni. Áram nincs, folyóvíz az van, a szúnyoghálón ezer lyuk, de használhatjuk a „konyhát”, csak fát kell hozzá gyűjteni. A srácok akik „kitalálták” az árat az Ecological Expeditions nevű cégnek dolgoznak, a Campo Grandéban befizetett csoportos túrákra ide hozzák a turistákat. Este a tábortűznél elbeszélgetünk velük, mutatják a fényképezőjüket, fogtak a minap egy anakondát, és kérik, másnap 11 óra előtt hagyjuk el a szállást, mert jön egy nagy csoport és még takarítaniuk is kell.

Első vendég fotósunk, Emese képeit ezentúl rendszeresen közöljük a Brazil útról, ahol tudjuk jelezzük a szerzőt.

Bár az aranyláz és a gyarmatok fénykorában Corumba a világ egyik legnagyobb folyami kikötője volt, mostanság még az utazási irodák is bezárnak vasárnap. A hajdani dicsőséget csupán néhány omladozó koloniális épület meg a part mentén húzódó hatalmas kikötő jelzi, és hol van Brazíliában még egy olyan nagyváros, ahol a központi sétányon minden bezár szombat este tízkor? A kikötőtől nem messze a Hotel Salette lepukkant szobái mellett döntünk, az egész elfogadható, a külső zuhanyzós, ventillátoros szoba fejenként 20 reál, a dupla 35 és a tripla 50. Úgy döntünk, autót bérlünk, és úgy tesszük meg a maradék utat Bonitóig, ez lelkileg és anyagilag is mindenképp jobb választás. Tehát autóbérlés, annyit már tegnap kiderítettünk, hogy az egyetlen ügynökség a Localiza, melynek az irodája zárva volt délután négykor, a portás ígérete szerint viszont ma reggel nyolckor már lesz valaki. Az oda-vissza taxizással elmegy vagy 50 reál (mototaxi 4, rendes taxi 15, félórás várakozások a drosztnál) végül a reptéri biztonsági őr és a helyi tűzoltóság segítségével felhívjuk az otthoni számán a felelős hölgyet, aki fél tíz tájban már kedvesen mutatja a prospektust a választható autókról. Persze hiába, mert közülük csak egyetlen egy bérelhető jelenleg, egy VW Gol (nem elírás, itt a Golf neve Gol). A szokásos hitelkártyás kavarás és letét után ellátogatunk a helyi kínai piacra, csak itt épp nem kínaiak, hanem bolíviaiak árulnak kvarcórákat, lejárt konzerveket, Sany DVD-lejátszókat és ezerféle más mütyürt a ponyvák alatt. A város mögötti hegyen magasodó Krisztus-szobrot (a riói szobor másolata) rendes turistaként még megnézzük, majd egy 8 BRL/fő önkiszolgáló étteremben eszünk egy nagyot és irány vissza a Pantanalba. Félórás út után tábla jelzi a lehajtást az Estrada Parque Matto Grosso do Sul nevű útra, a Transpantaneíra mellett ez a másik út, mely mélyen bevisz a mocsárvilágba. Eleinte dombos, kanyargós, sziklás vidéken visz a két vörös keréknyom, majd kiér a síkságra, ahol összefüggő víztükör borít mindent. Árad a Paraguay, ezt eddig is tudtuk, de azt nem, hogy az úton helyenként félméteres víz hömpölyög keresztül. Rövid tanakodás után nekivágunk, egyikünk a motorháztetőn ülve nézi a sekélyebb részeket, a többiek az utastérből merik a vizet. Minden elismerés a kis személyautóé, egyszer sem fullad le, igaz, a víz alatti szakaszok rövidek, egyesben, nagy fordulatszámon hasítunk át rajtuk. Már sötétedik, amikor Porto da Manga fényei feltűnnek. Az út itt keresztezi a Paraguay folyót, nincs híd csak egy szakadt komp, a 15 rozsdás viskóból álló falucska víz alatt áll, mindenki csónakkal közlekedik a házak között. Eszünkbe jut a néhány évvel ezelőtti hazai zöldár, pánikban az egész ország, itt úgy tűnik, senkit nem zavar különösebben, hogy az ajtaján ömlik be a folyó, vidáman kiabálnak söreik társaságában az egyetlen szárazon maradt területen, a helyi kocsma udvarán. Egyből barátságosan fogadnak, és igaz, hogy 2,50 reál egy kis dobozos sör, de a kocsmáros/boltos úgy kezel, mintha régi barátok lennénk. Leülünk a társasághoz, és a helyi asszonyok hosszas vihogás és tanácskozás után még táncolni is felkérnek. A Pousada Sonetur is vízben áll, és holtszezonhoz illő árakat ajánl egy négyágyas szobáért (20 reál per fő), így egyből elfogadjuk az egyik emeleti, tágas és roppant tiszta szobát, mivel a földszinten víz borít mindent. Ez eddigi legjobb ár-érték arányú szállásunk, a tulaj kedvesen fogad, ide érdemes lesz visszatérni.

Hihetetlen mennyiségű képanyag készül nap, mint nap, és a kéréseiteknek megfelelően innentől kevésbé szigorúan válogatunk, így fotográfiailag kifogásolható madárportrék is felkerülnek, ha arról a fajról még nincs kép. A magyar nevet portugálból vagy angolból fordítottuk, aki ismeri a hivatalosat segítsen. A latin nevek remélhetőleg pontosak.