Ücsörgünk, beszélgetünk, nézzük a két oldalt változó tájat, ismerkedünk a helyiekkel, fel-le mászkálunk, fotózunk, pakolunk, felszerelést javítunk, alszunk, eszünk, múlatjuk az időt. A kikötők, ahol megállunk, többnyire apró tisztások a sűrű erdőben, néhány viskóval, itt mindenki mindenkit ismer, sokan csak csomagokat küldenek be a városba, vagy segítenek a városiak által küldött liszt, só vagy egyéb alapok lerakodásában. Kicsit olyan, mint az Amazonason leutazni, csak a borzasztó hideg ne lenne, a helyiek is szenvednek, a parton mindenhol tüzek körül melegszenek, mindenki minden ruháját felveszi, és melegedünk. 26 óra múlva feltűnik Corumba, a folyó jobb partján látszik Bolívia, balra hegyek, a nap kisüt egy cseppet, megérkeztünk.

A hajnali sötétben ott világít a vízen egy hajó lámpája, kapkodva pakolunk, rohanunk fel-alá, mintha itt bármi is számítana, aztán reggel kilenckor ott ülünk a parton és nézzük, ahogy a legénység és a hirtelen mindenhonnan megjelent helyiek ráérősen csevegnek, és néha felpakolnak egy-egy üres üzemanyaghordót, traktor féltengelyt, és lepakolják a városból küldött élelmiszereket és a marháknak való sót. Mert itt nem egyszerű semmi, Elioso munkahelyén a Pantanal szívében az áramhoz generátor kell, ahhoz pedig gázolaj. Tehát hetente több hordónyi dízel érkezik a hajóval, azt kézzel lerakodják, felráncigálják egy traktor utánfutóra, és egy nap alatt eldöcögnek vele a 75 km-re levő tanyára, át a mocsáron. Lassan mi is felpakolunk, elfoglaljuk helyünket a felső fedélzeten, roppant izgatott mindenki, valahol azért ott volt a bizonytalanságtól való félelem a várakozás során, most mintha fogságból szabadultunk volna. A hajó is végre elindul, de alig tesz meg pár métert, már fordul is vissza, kiabálás hallatszik a partról, a fák közül pedig kalapok tűnnek fel, újabb két csónak érkezik hátulról a lápvilágból, csomagok, gyerekek, állatok, újabb egy órás pakolás. Dél körül végre elindulunk, A parton apró lakóhajók, halásztanyák, gázlómadarak és a végtelen, összefüggő fala a zöld dzsungelnek. Hamarosan gőzölgő rizses húst nyomnak a kezünkbe, a hatvan reálos jeggyel jár a teljes ellátás, ilyet sem gyakran él át az ember, a kapitány maga szolgálja fel, és kedvesen bátorít, annyiszor repetázunk, ahányszor csak akarunk. Melegebb időben a fedélzeten húznánk ki a függőágyainkat, így viszont bemenekülünk a kabinokba, emeletes priccsekre. A gépház egy élmény, tiszta olaj, szerszám és átláthatatlan zaj, a közlekedőkön kikötött birkák ijedeznek, az emberek sorban jönnek fel hozzánk beszélgetni, vagy csak megnézni a gringókat a Pantanal közepén, ahol eddig nem sokan láttak külföldit.

Tegnap egész éjjel a kikötő körül lebzselő kutya és néhány macska próbált betörni a váróba, valamitől nagyon félhettek, de reggelre minden nyugodt, az eget is vastag, szürke felhők borítják. Végre megtudjuk az elméleti menetrendet, ide személyszállító hajó minden vasárnap (Dez de Mayo nevű) és szerdán (Á Vitória nevű) indul Corumbából fel a Paraguay folyón, két nap alatt jut el ide, Porto zé Viana állomásra. Pénteken és kedden indul vissza, és folyásirányban már egy nap alatt teszi meg az utat. Az idő tovább romlik, feltámad egy erős, hideg szél, minden ruhánkat felvesszük, kötött sapkában, viharkabátban, hálózsákba burkolva didergünk a trópusi Pantanal közepén. Elisio átvisz a tanyára, megpróbáljuk a laptopunkat feltölteni (a blog, ugye, hogy minél hamarabb felkerüljön), egy traktor akkumulátorával próbálkozunk, de reménytelen, semmi életjel. A váróban főzőcskézünk, beszélgetünk, várjuk a holnapot. Elisio elmegy, és elhozza az egyik traktor komplett akksiját, néhány drót segítségével végre sikerül beindítani a gépet, nem tölti de legalább alaphangon működik, igaz, negyed óránként magától kikapcsol. Hamar megtanulunk gyakran menteni. Tésztát dagasztunk és pizzát sütünk a kis kályhában, Peruból hozott kakaóalapból forró csokit készítünk, melegszünk ahol tudunk.

Reggel lelkesen felkelünk, és jó nyugati szokás szerint egyből tudni akarjuk, hány óra, mikor indul a következő hajó, mennyit kell várni, lesz-e elég kajánk, és úgy egyáltalán, mi itt a rendszer. De ezen a vidéken nem lehet sietni, és adott információ csupán a kimondás pillanatában érvényes. Elisio és Luigi lassan, megfontoltan beszélnek, sok mindent ők sem tudnak, javasolják, várjuk meg a kikötőmestert, aki nem messze lakik egy tanyán. Hát várunk egészen délig, amikor megérkezik egy fél szemére vak, markáns idős ember. Egyből lerohanjuk, mikor indul hajó, hogy jutunk le Corumbába, van-e áram a tanyáján? Alig értjük a tájszólását, de amit sikerül kihámozni: a hajó pénteken indul, plusz mínusz 1-2 nap (mivel szerda van, ez semmit nem jelent), közvetlen lemegy Corumbába, és a tanyáján csak traktor akkuik vannak. Kölcsön kérjük a csónakját inkább, és egy fél napra elveszünk négyen a Pantanal lápvilágában. Hol térdig gázolva a hínárosban, hol hófehér homokon gyalogolva, hol a csónakot tolva egy hosszú rúddal, de bejárjuk a szomszédságot és meglátogatjuk élővilágát. A horgászhajó szerencsére eltűnik, csak mi maradunk és a folyó meg az állatok. Visszatérve bemenekülünk a sűrű rovarfelhő elől a váró tágas, szúnyoghálós falai közé, és hallgatjuk Elisiot. Ő Corumbából érkezett pár napja, és azóta egy traktorra vár, hogy bevigye őt 75 kilométerre a vadon mélyére, ahol egy tanyán dolgozik, mint munkafelügyelő és logisztikai szakember. A családjától 2-3 havonta 1-1 hónapra távol van, ez függ a vízszinttől és az időjárástól. Szereti a Pantanalt, amikor csak teheti, ott tölti szabadidejét is, kis kompakt gépén büszkén mutatja madárfotóit. Meséli, alig pár hónapja a helyi jaguár bejött éjjel a váróba, és gyakran látják, amint úszik át a folyón. Múlt héten itt hajtottak fel 600 marhát egy hajóra, mesél tovább a szürkületben, miközben kint lappantyúk és denevérek cikáznak, és egész éjjel villámlik és fúj a szél.

Felmerülhet olvasóink körében a kérdés, miért foglalkozunk ennyit negatív tapasztalatainkkal. Az ok egyszerű: más olvasóink pont a blog gyakorlati információhiányát kifogásolták, vagyis azt, hogy egy ország szépségeinek felsorolása nem túl nagy segítség annak, aki oda szeretne látogatni. Ezért konkrét árakat, helyeket és ötleteket igyekszünk leírni, valamint negatív tapasztalatokat, hogy segítségükkel az utánunk látogatók elkerüljék ezeket a feltehetőleg gyakori csapdákat. Természetesen le kell szögeznünk, hogy a fentiek csupán tények, megfigyelések és vélemények, és semmiképpen sem ítéletek a helyiekkel szemben. Elio hozzáállása teljesen érthető, életében nem találkozott még olyan turistával errefele, aki nem frissen húzott ágyban akart volna aludni egy egész napos poros autózás után, aki maga szeretné megsütni a tábortűznél a vacsorát, akinek a generátor zaja és az este hangosan söröző nyugati turistacsoport igencsak zavaró, és akinek a két hetes túrára nincs négyezer-hatszáz elköltenivaló eurója. Számára a Pantanal egy munkahely, és legyünk őszinték, melyikünk szereti szívből a munkahelyét? Ahogy bevallotta az elején, nagy álma, hogy egyszer eljusson az Egyesült Államokba, és ott sok pénzt keressen. Valószínűleg nem hitte el az elején, hogy valóban a természetbe akarunk mélyen behatolni (elvégre természetfotózás a cél), és amikor rájött, hogy nem számíthat jutalékra az út során a hotelektől és éttermektől, akikhez visz majd minket, ráadásul nem kap majd automatikus borravalót sem, mint eddig mindenkitől, elment a kedve, hogy csupán párszáz reált keressen egy csoporton. Tiszta sor.
Reggel a szállásunk körül megcsodáljuk az egyik fán lógó afrikai vándorméhrajt, egy másikon épülő darázsfészket, valamint a romos házban lakó denevéreket, majd délre ismét Porto Joffre egyik halász családjának udvarán lustálkodunk, igyekszünk felvidítani lelki beteg sofőrünket, a helyiek által felkínált sült piranját pedig jóízűen elfogyasztjuk. Bepakolunk az egyik kis alu ladikba (a pereme 5 centire a vízfelszíntől) és az ígéret szerint elindulunk az egy órás hajóútra összesen 75 reálért. Az út maga egy élmény, nemcsak a víz közelsége és a közlekedés helyi jellege, hanem a folyó két oldalán vízbe omló dzsungel és változatos állatvilág miatt is, csak ritkán találkozunk felfele pöfögő teherhajóval vagy gazdag brazil horgászokat repítő motorcsónakkal. A folyó ezen szakaszán nincs menetrendszerinti személyszállítás, ezért kell eljutnunk a Rio Cuiabá legfelső állomására, egy Porto Zé Viana nevű helyre. Három óra múlva megérkezünk, kipakolunk és a kedves csónakos közli, ez bizony 250 reál lesz. Már fel sem háborodunk, és még azt sem tudjuk, hogy mondják portugálul, hogy fejőstehén. A 75 és 250 között adunk valamilyen összeget, majd felcipeljük a hátizsákokat, a több napi élelmet és vizet a közeli közösségi váróterembe. A váró fantasztikus. Hatalmas, tornateremnyi belső tér, keresztbe vasrudak a függőágyak felfüggesztéséhez. Hátul külön fürdő és WC (OK, nincs víz:), meg egy konyha, helyes fatüzelésű kályhával, lábosokkal, és mindez ingyen. El sem hisszük elsőre. Két kedves, barátságos helyi férfi fogad, egyből kávéval kínálnak, eleinte óvatosan visszautasítjuk, ki tudja, hány reálba fog ez még nekünk kerülni, de aztán megnyugszunk, ők még nem romlottak el, igazi Pantaneirók. Egyből meleget főzünk, felfüggesztjük a függőágyakat, felverjük a sátrakat, és mivel errefele fél hatkor már sötét van, aludni térünk. A közelben hatalmas lakóhajó köt ki, generátora egész éjjel zúg, tele van fizetős horgászokkal (100.000 Ft/3 napos csomagok)…

A szokásos hajnali kelés és fotós túra után ismét a földúton zörög a kisbusz, késő délelőtt elérjük Porto Joffre települést, igazából nem nevezhető településnek, egyetlen elzárt, nyírt gyepes hotel komplexum az egész, saját reptérrel és kikötővel a Sao Lorenzo folyón. A hírét onnan kapta, hogy itt ér véget a Transpantaneíra. Nincs tovább. A hetvenes években, amikor még az egész Pantanalt átszelő, modern autópályának indult, nem gondolták volna, hogy a természet erősebb, mint a 20. sz. technológiája. De az évente ismétlődő áradások, az építés nehézségei és a hihetetlen költségek láttán átgondolta az akkori kormány az ötletet, és feladta a folytatást. Az út egyszerűen belefut a folyóba. Jobbra a hotel barátságtalan kerítése, balra kis földút néhány helyi halász viskójához. Elindulunk arra, bár Elio saját bevallása szerint még nem jutott soha ilyen messzire Cuiabától. Ahhoz képest, hogy itt nőtt fel…node hagyjuk. A helyiek mind kint ülnek a házaik előtt, dohányoznak és ökörszarvból teát szürcsölnek. Brazil módra, a tealevelet a szarvba tömködik, ráöntenek forró vizet, majd egy szűrős szipkával szívják ki a tealevet. Amint az egyik végez, újratölti vízzel és továbbadja. Elio sokáig egyezkedik velük, majd a következő javaslattal áll elő. Minket itthagy, holnap az egyik helyi csónakos elvisz egy kikötőbe a folyón, ahol folytathatjuk utunkat Corumba felé, ő pedig két helyivel visszatér Cuiabába. Nem igazán értjük az egészet, előre kifizettünk négy napot, és itt akar hagyni már a harmadik elején? Az érvei: Joel Souza, aki a munkát szerezte neki, az 1000 reálból hatszázat kapott (ki hallott már ilyen jutalékról?), így ő semmit sem keres az egész úton, alig maradt pénze, és hát nekünk is sokkal jobb, ha itt maradunk, mert holnap korán indul a hajó Corumbába és utána hetekig nem lesz, stb. Erre mondják, hogy láttunk már karón varjút. Egyszerűen csak még nagyobbat akar szakítani a visszfuvarral, és órákon át jön újabb és újabb érvekkel (köztük szűkölködő családja és nehéz gyerekkora is szerepel), hogy megússza az egészet. De mivel előre fizettünk, ragaszkodunk a negyedik naphoz, kénytelen visszavinni minket egy korábban kinézett, elhagyatott házhoz az út mentén. Tiszta depresszió a srác, végig hallgat és világfájdalma csak úgy süt belőle. A romos ház mellett letáborozunk, és rávesszük, hogy vigyen el még egy utolsó gesztusként éjjeli vadlesre. A fekete mocsárban rubintszemek: kajmánok, a lámpa fényében csapongó szürke madarak: lappantyúk (Podager nacunda), békák és csak éjjel nyíló tavirózsák adják a néznivalót. Visszafele tarka macskaféle ugrik ki az útra, egy ocelot (Felis pardalis) siet be a bozótba, tisztára, mint egy mini jaguár. Nagyobb rokonával sajnos nem találkozunk, de Elio többször a lelkünkre köti, hogy egész éjjel tartsuk életben a tüzet, mert roppant veszélyes állat az onca, ahogy ők hívják. Mivel afrikai rokonával ellentétben sehol nem találtunk utalást, hogy embert támadott volna meg, ezt is elkönyveljük turistacsalogató legendának.

A Pousada Rio Claro nem túl eredeti, késő éjjel teherautó érkezett és órákon át rakodnak szörnyű zaj közepette, bár később ezt feledtette a veranda melletti fán kuvikoló kisbagoly meg a mocsár felől érkező bőgőmajmok és békák hangja. A tulajdonosok kedvesek, beengednek a társalgóba is a hajnali ébredés után, még sötét van amikor dideregve elindulunk Elio vezetésével egy ösvényen lefelé, ahol csónakba szállunk és bejárjuk a vidéket a folyó hátán. Kevesebb az állat, mint a főúton, de az élmény természetesebb, a fém csónakot hangtalanul hajtja vezetőnk egy hosszú rúddal, néhol kiszállunk a közelben harsogó bőgőmajmokat (Alouatta caraya) meglesni, a part menti sűrűben bujkáló gémeket és kócsagokat igyekszünk lencsevégre kapni, a szállásra visszatérve az udvaron tukánt (Pteroglossus castanotis), erdei gólyát (Mycteria americana) és jabirut (Jabiru mycteria) cserkelünk, majd egy gyors reggeli után bepakolunk a VW kisbuszba és elindulunk vissza a Transpantaneíra vörös keréknyomai felé. Ma már nem állunk meg minden egyes kajmán, ölyv vagy jégmadár láttán, késő délután a Puma Lodge után lekanyarodunk jobbra, és a Gloria Ranch előtt állunk meg. Elio gyorsan kioktat a Puma Lodge történetéről, francia bankigazgató lányát vette el egy helyi brazil fiú, a papa vett a gyerekeknek néhány ezer hektár mocsarat, bungalókat és uszodát építettek az út mellé közvetlenül, és mindenki csalódik a szolgáltatások ár-érték arányában. Persze ez csak Elio véleménye (bár szerinte mindenki így tudja), az igazságot talán sosem tudjuk meg, sejtésünk szerint közre játszhatott azért a helyiek védekező mechanizmusa, Joel is durván szidott egy Puma nevű helyet, nem lehet könnyű osztozni a látogatók pénzén. A Gloria Ranch nem egy hivatalos szállás, csupán egy magán tanya ahol Elio szerint augusztus-szeptemberben turisták százai kempingeznek. Nem tudni, ezt kedvcsinálónak mondja, mindenesetre látszik, nagyon akarja, hogy ott maradjunk, a gazda és felesége pedig roppant kedvesen és őszintén invitál befelé, nem lehet rossz. A lenyugvó nap fényében körbesétálunk, lovak és zebumarhák legelnek mindenütt, igazi, eredeti tanya a Pantanalban. A hűtőládánkban hegyekben áll a hús, fel kell használni, így tüzet rakunk és nekilátunk sütni. Bár Elio mondta még nappal, hogy itt kapunk ingyen kész ételt, elmagyarázzuk neki, van nekünk is, és ha nem esszük meg, megromlik. Később azzal próbálkozik, hogy adjuk oda a gazdának a készleteinket, és majd ők főznek nekünk. Nem egyszerű megértetni vele elképzeléseinket. A hús átsül, de nem ellenőriztük, és a fóliázott szeletek áznak a sóban, ehetetlen az egész adag. Közben elkészül vagy tíz főre bent is az étel, elfogadjuk, bár az ilyen erőltetett menet mindig gyanús. És valóban, nem néz a szemünkbe, amikor közli, ő 30 reált „adna” a gazdának a helyünkben. Este hamisítatlan brazil TV-showt nézünk a konyhában házigazdáinkkal, nesze neked expedíció a lápvilágban.

Az utóbbi 48 órára inkább nem emlékszünk. Buszról taxiba, városvégi pályaudvarokból hajnali gyaloglás a központba, falvak határában kerékcsere és várakozás, Santa Cruzban mozgó vonatra felugrás, magunkra kötözött értékek és ruhák, szúnyogfelhő a fülkében, valahol Puerto Suárez (bolíviai-brazil határ) környékén szamárkordéval a buszpályaudvarra, érkezés Corumbába, onnan egyből expressz járat Campo Grandéba, majd Cuiabába, hogy elérjük hamarosan érkező barátainkat, persze előtte még bevásárlás, autó és helyi vezető bérlés, fülledt hőség és három napi alvatlanság, vizsgaidőszak ehhez képest luxusnyaralás.
Bár Cuiabá hatalmas város, nem volt egyszerű leszervezni az út első szakaszát. Van ugye a Lonely Planet, ami egyre inkább a hátizsákos úriturizmus nagykönyve, régen még írtak bele rendesen igazi utazókat, felfedezőket és kalandorokat érdeklő lehetőségekről, a mostani kiadások fele a városok menőbb éttermeiről és 100 dollár feletti hotelszobáiról zeng inkább ódákat. Ráadásul hiába vettük meg év elején a legfrissebb kiadást, rá 3 hónapra megjelent a 2008-as változat, melyet nem sikerült azóta sem beszerezni. A mi változatunkban legolcsóbb szállásnak feltüntetett Pousada Ecoverde zárva volt, a többi ára kb. négyszerese volt a könyvben írtaknak (az eltelt idő és a dollár durva leértékelődése miatt), és egyetlen étterem sincs nyitva, ez mondjuk nem az LP hibája, épp Corpus Christi a pihenés ürügye. De mindez még semmi. A könyv két irodát említ, akik a végtelen mocsárba szakértelemmel és tapasztalattal rendelkező helyi kísérőket adnak (a kevés résztvevő miatt a tavaly kötött szerződéseket felbontották). Az Ecoverde Wildlife Safari Tours tulajdonosával, Joel Souzával a reptéren futunk össze, kedvesen megmutatja merre van a városba induló busz megállója, persze mint kiderül, ez is a roppant kifinomult helyi turistavadászat része, bevallja, ha a külföldi „arcoknak” egyből hotelt és túrát ajánl, azok automatikusan lerázzák. Így inkább előbb segít, majd beszélgetésbe kezd, és már hívja is a parkolóból társát a kocsival, megvan a fogás. Mivel eleve őt kerestük, jót nevetünk, és elmegyünk vele irodájába. Az LP-ben írtakból semmi nem igaz, Joel többé nem vezet túrákat a Pantanalba, inkább jutalékért kiadja az érdeklődőket magán túravezetőknek. A másik cég, Munir Nasr szóba sem áll velünk, miután megtudja, csak négyen vagyunk. Nem adjuk fel, bejárjuk a várost, van még cég bőven, de mindenki szállodás, uszodás, terepjárós, napi 175 dollár/fő csomagot akar ránksózni, sátrazásról hallani sem akarnak, többen esküsznek, hogy az szigorúan tilos arrafele. Na persze, magánterületen, ha fizetünk a kempinghelyért, miért lenne tilos? Csak a pénz érdekel mindenkit, semmi más. Végül visszatérünk Joelhez, ő tűnt még a legkorrektebbnek, egyenesen megmondta, nem vállal túrákat, de segít, ha kell. Az ötödik üveg sörét bontja és a tizenötödik hívást fejezi be a mobilján, amikor boldogan közli, megvan a kisbusz, egy Pantanalban felnőtt, szakértő vezetővel, csupán 250 BRL per nap, mindenestül, nekünk csak a vezető ellátását kell állnunk. A többi (benzin, kocsi, vezetés) benne van az árban. Nem olcsó, de kényszerhelyzetben vagyunk. A srác, Elio, kedves, szűkszavú, egyenesnek tűnő típus, bepakolunk és irány Cuiabá, reptér, persze a barátaink gépe késik, de végül találkozunk, egyből irány egy churrascaria, helyi brazil specialitás, hatalmas salátabár, a húsokat az asztalok közt sütik és annyit vesz ki mindenki a szakács kezei közül, amennyi jólesik. 15 BRL a részvétel, brazil reál, brazilul reales, másfélszer gyengébb, mint a dollár. A felszerelés maradék részét pár óra alatt összevadásszuk, ivóvíz, függőágyak, és egyből indulunk Poconé felé, az már a Pantanal északi bejárata. Ha eddig nem írtuk volna, a következő két és fél hetet a világ legnagyobb összefüggő árterén töltjük majd, a három Magyarországnyi lapos területen Paraguay, Bolívia és Brazília osztozik, akit érdekel az angol Wikipedián mindent megtalál erről a vidékről. Természetfotós expedíciót szerveztünk ide még tavaly, mely mostanra jött össze. Késő délután már a Transpantaneíra nevű, világhírű földúton döcögünk, az út menti árokban vízidisznók, kajmánok, és gémek figyelnek, végül késő este, sötétben érjük el a Rio Claro fazendát (tanya, farm), ahol fejenként 20 reálért felverhetjük a sátrat és letusolhatunk a kerti zuhanyzók alatt.

Reggel ötkor derül ki, hogy a járat közel sem közvetlen, Puno városában ki kell szállni, és két óráig várni a csatlakozásra. Ha nem közvetlen jegyet veszünk, akkor megússzuk 15+20 solból La Pazig, és ugyanazokkal a buszokkal utazunk úgyis. Ráadásul Puno után a busz egy két órás kitérőt tesz Copacabana felé, majd a bolíviai határon ismét át kell szállni. A határátkelés komoly műsor, hat különböző helyre kell bemenni, van, ahol csak azt nézik, van-e kilépő pecsét, és továbbküldenek száz métert, hogy a belépő pecsétet megkaphassuk. A személyes holmikat átvizsgálják, és bár kedvesek és barátságosak, vagy másfél óra itt is elmegy. Az út végig a híres Titicaca-tó mellett halad, a háttérben hófehér hegyláncok, a tó kobaltkék, a táj kiégett, száraz. Mindenfelé vörös agyagból tapasztott házak, az udvarokon szamár, birka és tehén, az asszonyok több rétegű, színes ruhákban, pörgekalappal fejükön terelik őket, a gyerekek mezítláb rohangásznak körülöttük. La Paz megrendítő látványt nyújt, egy hatalmas, hófehér, hatezres csúcsokkal körbevett völgyet képzeljünk el, melyet feltöltöttek szabályos alakú, félkész téglaházakkal. A busz természetesen a turista negyed közepén rak ki, de nincs időnk semmire, irány egyből Santa Cruz, holnaputánra Brazíliába kell érnünk.

Korán talpon vagyunk, a nap még csak a legmagasabb csúcsokat festi rózsaszínre, amikor beállunk a kígyózó sorba, és tízre már lent vagyunk Mawayaniban. A burgonyás láma pörköltet nem tudjuk kihagyni, mivel mást ilyen korán még nem kapni. A buszok tízpercenként indulnak, megrakodva a hazatérő zarándokokkal, az egyikre feltolakodunk, és délután már Cusco tégladzsungelében araszolunk. A délutáni piacon megeszünk egy tál perui ceviche-t, ez amolyan apróra vágott, nyers tengeri mindenféle hagymával és csípős paprikával. Egy zeneboltban végigpróbáljuk a hagyományos perui hangszereket, később a Plaza de las Armas nevű térre tévedünk, ahol a csillogó pizzéria előtt kisbusz áll meg, két fegyveres őr kipattan, majd a német nyugdíjas csoport bemenekül az étterem nyugati biztonságába. Nincs sok okunk maradni, így az esti busszal elindulunk Bolívia fővárosa, La Paz felé. Mivel sietünk, inkább megvesszük a „közvetlen” járatra 120 solért a jegyet.

Úgy döntünk, kicsit eltávolodunk a központi tömegtől, és délután összepakolunk, majd áttelepülünk egy szomszédos völgybe. A sziklás, kopár hegyoldalban apró házak húzódnak meg, tipikus tanya az Andok csúcsai között. A házak falát egyszerű kövekből és keményre száradt, tömött fűkockákból építik, ebből készül az állatok karámja is. A zsúptetős otthonokból az ablakokon át távozik a füst, a konyhakertben rozst termesztenek, az udvaron tengerimalacok szaladgálnak, az alpakka és láma nyájakat hatalmas, bozontos, kaukázusi jellegű kutyák őrzik. A kerítésen túlról köszönünk hangosan, a gyerekek ijedten szaladnak be a házba, és elnémul a környék teljesen. Nem sok idegen járhat errefelé. Végül egy ráncos, pergamenbőrű bácsi jön ki félénken, udvariasan megkérdezzük, felverhetjük-e a sátrat a ház mellett, csak némán bólogat, látszik, nem ért spanyolul. Mosolyogva megköszönjük, a házigazda pedig teljes zavarban vigyorog, majd visszasántikál a házba. Éjjel megint erősen fagy, sötétedéskor a lámák a ház körül gyülekeznek, gyapjukon a dér vastagon fehérlik. Egész éjszaka hallani a szomszédos völgyben haladó zarándokokat, a hold fehéren beragyogja a kopár sziklákat és a távoli, havas csúcsokat. Mennyire más világ ez így…

Bár Qoyllurrit’y ünnepének első pár napja még a legedzettebb utazónak is felkavaró élmény, tíz napon át részt venni benne feltehetőleg csak etnográfusok és a hithű kecsuák számára jelent átszellemülést. A 24 órás monoton, mindig kissé aláintonált dallamok, az állandó petárdadurrogás és embertömeg még simán belefér, de a nyugati termékek és a természet ütközése már nem fekszik annyira. Hulladéktárolók természetesen nincsenek, a szemetet mindenki maga körül dobálja el. A völgy közepén elhelyezett ponyvás WC-k tartalmát egyből a kristálytiszta gleccserpatakba engedik, amiben aztán ruháikat mossák lejjebb, ez azért tízezer ember esetén nem kis természeti katasztrófát okoz a vízrendszerben. A helyben vágott állatok maradékai ott száradnak a sátrak körül, és a nagyobb sziklák mögött rétegekben hever a WC-papír. Mindehhez jön az utóbbi években megjelent külföldiek negyede, egy lekordonozott, biztonsági őrös placc, ahol minden második sátor mögött dízelgenerátor dübörög és szöszi tinédzserlányoknak szolgálnak fel fagyasztott és újramelegített hamburgereket. De hát ez a világ rendje, pár éven belül ugyanúgy kétszázhúsz dolláros csomagban árulják majd az utazási irodák Peru legautentikusabb kulturális fesztiválján a részvételt. Nem sok esélye marad így az eredeti kultúrának.

A program keveset változik a nap során, az egész völgyben folyamatosan haladnak körbe a díszes menetek, mindegyiknek külön zenekara van, általában egy nagy dob és néhány rezes meg egy alumínium csőből fabrikált furulya, a dallam pedig sosem változik, trillázó, pentaton, elnyújtott hangsorok ismétlődnek, a második nap már kicsit kopik a hatás. A legnagyobb tömeg a kápolna körül van, bent Krisztus testének állítólagos lenyomata látható. Ez is latin amerikai jelleg, a szokások, az eredeti vallás és a kultúra keveréke. Olyasmi, mint Cusco egyik templomában az Utolsó Vacsora festménye, ahol az ételek között egy egészben sült tengerimalac látható, égnek meredő, pörkölt lábakkal. A katolicizmus sikerének alapja mindig is az a rugalmasság volt, ahogy az eredeti hitvilágot egybeolvasztották a meglévő dogmákkal. A szentek körül ugráló jaguármaszkos alak, a fakereszt előtt bemutatott láma áldozat (a maja népcsoportok esetében csirke), az ősi istenségek neveinek megtartása mind az egyház taglétszámának, ezáltal befolyásának növelését szolgálták. De nem ez volt a világon az első ilyen kezdeményezés, a görögöktől kezdve a rómaiakon át a mongol hódításokig a siker mindig azon múlt, hogy a leigázott népeknek meghagyták a kiskapukat, így azok megtarthatták eredeti vallásuk, kultúrájuk elemeit vagy akár alapjait.

Táncos ismerőseink elvisznek a majordomo (fesztiválfőnök) sátrához, aki elmeséli az ünnep történetét. A 1700-as évek vége felé az Andok völgyeiben lakó indiánoknak megjelent a gyermek Jézus egy báránnyal, majd látták őt a kereszten is. A jelenéseket spanyol papok is megerősítették, és mindenki beszámolt egy szent fényről, amit kecsua nyelven (az inkák ősi nyelve) Qoyllurrit’y-nek hívtak, jelentése: a hó csillogása, hócsillag. A látomás tiszteletére hozták létre az ünnepet, hivatalos neve: Señor de Qoyllurrit’y. Eredetileg a sámánnak készülő fiatal legények és lányok felmásztak este a gleccser tetejére, az éjszakát ott töltötték, majd reggel jégdarabokat vágtak ki és cipeltek le. Ezek a jégdarabok a felkelő nap fényében csillogtak és fénylettek, és jelképezték a szent „csillagfényt”. Feltehetőleg az Inka Birodalom idején emberi áldozatokat mutattak be ezen a helyen. A hatvanas években kezdett igazán népszerűvé válni a zarándoklat, ekkor alakultak ki a mai szokások, és csupán az utóbbi pár évben jutottak el külföldiek erre az ünnepre. Manapság, az információ korában nem kellenek hosszú évtizedek ahhoz, hogy egy ünnepet felkapjon a nemzetközi utazóközönség, a tízezres helyi tömegben ritkán, de feltűnik egy-egy gringó, és egy magántévé meg a BBC Travel csatorna stábja is ott szervezkedik naphosszat a fullkomfortos lakósátrukban. Nade elkanyarodtunk. A fesztivál hagyományos résztvevői a táncosok, ilyen nevekkel, mint Chunchos, Q´apaq Qollas, Japos vagy Pabluchas. Az ukukok külön kaszt, ők a polgári védelem képviselői, ostorral és síppal próbálnak rendet tartani, és elvileg megostorozzák a rendbontókat, bár ilyet nem láttunk, csak azt, hogy egymás lábát játékból verik.

Nem aludtunk sokat, a fáradtság ellenére a völgy dübörgő élete korán felkelt minket. Hajnali egykor megindul az első csoport a gleccserhez, mi egy pár órával későbbi menethez csatlakozunk. Bár a szintkülönbség alig párszáz méter, két óra keserves lépegetés árán jutunk fel a jégárhoz. Innen további egy óra a kemény hóban és jégben a gleccser teteje, amely közel hatezer méter magasan emelkedik ki a környező hegyekből. A szomszédos Apu Ausangate hatalmas fehér tömbje uralja a keleti határt, a nap fényei lilára festik a horizontot. Elgémberedve, fejfájással, szédüléssel és hányingerrel küzdve elindulunk lefelé. Egy felelősségteljes hegyi vezető sem indulna neki ennek az útnak mászóvas, jégcsákány és kötélbiztosítás nélkül, a helyiek viszont népviseletben, lehetetlen fejdíszekkel, hosszú köntösökben esnek-kelnek a jégen, csoda, hogy egyikük sem csúszik le a mélybe. A gleccser aljához visszaérve az ukukok és a jelmezes táncosok szánkóversenyt rendeznek, majd hatalmas hócsata kezdődik, itt fent az öregek jelenléte nélkül kicsit felszabadultabb mindenki. Lefelé menet megismerkedünk a San Salvador faluból érkező, Virgen del Rosario nevű csapattal, akik teljes tolldíszben, hosszú, fekete hajjal táncolnak le a völgybe. Meghívnak az októberi ünnepségükre falujukban, és biztosítanak, az sokkal eredetibb és nagyobb, mint a mostani fesztivál. Visszaérve a völgybe ismét összefutunk az egyik majordomóval, akivel kellemesen elbeszélgetünk az európai kommunizmus, a kubai szocializmus és a nemzetközi baloldali mozgalmak összefüggéseiről. Érthető, hisz ő a Titicaca-tó vidékéről jött, közel a bolíviai határhoz, ahol tudvalevőleg Evo Morales a venezuelai Chavéz nagy haverja. Óvatosan válogatjuk szavainkat, amit kedves meghívással viszonoz, chichét (különböző növények és kukoricasör erjesztett keveréke) meg valami száraz sajtszerűséget kínál, és kitalálja, dokumentálni kéne a jelenlevő összes törzs népviseletét. Be is rángatja az első önkénteseket, elkezdünk fotózni. Nemsokára ránk talál egy külföldi csoport, kissé felháborodva kérdezik kitűzős tolmácsuk segítségével, hol vettük az engedélyt ehhez. Az utolsót vettük meg, válaszoljuk jóleső gúnnyal. A majordomo közben elmegy, és ezzel a szervezés is, mindenki csak a saját képét akarja visszanézni, majd azt megmutatni a völgyben élő összes ismerősének. Feladjuk, majd máskor néprajzolunk. Inkább csatlakozunk a tömeghez, akik az ukukok férfias játékát nézik: a kiszemelt alanynak végig kell szaladnia egy korbácsokat lengető sorfal előtt úgy, hogy lehetőleg ne essen el.

A helyszínre tartó zarándokok a teherautókból és buszokból az út mentén várakozó, sovány és piszkos gyerekeknek cukrot, hajasbabát és játékautókat dobálnak ki, erősen érezni a latin amerikai „ladino” és „indígena” különbséget, a gazdag és tehetős városi polgár vallási ünnepek alkalmával alamizsnát szór a pórnépnek. A kemény nyalókák ripityára törnek az út menti köveken, a csöppségek pedig visítva rohannak, hogy a szilánkokat összeszedjék. A házak errefelé már vályogból készülnek, ősi inka teraszokon rozs, búza és csicseriborsó nő, az egyetlen fa meglepő módon a behurcolt eukaliptusz, ültetvényes formában. Mawayaniban hatalmas dugó fogad, lovak, teherautók, gyalogosok, mindenki egyszerre kavar a porban, miközben árusok tömött sorfala között igyekszünk a hegy felé. A magasság igen erős, négyezer méterrel vagyunk tengerszint felett, a legkisebb kapaszkodó is erős lihegésbe és izomfájdalomba kerül. Az úton meglepő módon ugyanannyian tartanak visszafele, mint felfele, nincs egységes rendszer, sokan csak egy napra jönnek. A hivatalos plakát szerint az ünnep május 14-24-ig tart, de többet nem sikerül kideríteni. Kemény, négy órás kapaszkodó után érünk a helyszínre, de útközben kilométerenként kálvária stációkat, sátortáborokat, árusok tömegét és pihenő zarándokokat kell kerülgetni. A völgyet ellepik a sátrak, ponyvák, emberek és állatok. Jövendőmondó papagájok és makákók, hamis pénz árusok, kifőzdék és vegyesboltok sorakoznak mindenütt, így egy további órába kerül, mire felküzdjük magunkat a túloldalon magasodó Chinaq´ara oldalára, ahol már kevesebb az ember. Egy barátságos család mellett felverjük a sátrat, és csak ülünk, lihegünk és nézünk. Ötezer méter felett vagyunk bőven, a levegő metszően hideg, a nap perzselve süt. Tűzijátékok durrognak, zenekarok tucatjai ontják a kissé hamis dallamokat, és ezerféle népviseletben továbbra is áramlik a tömeg fel a völgyből, néhányan táncolva, mások énekelve, imádkozva, mindenki hátán kis batyu, benne pokróc, élelmiszer, vagy épp egy szent képe otthonról. Rántott alpakka bordát veszünk krumplival (ki tudta vajon, hogy a burgonya Peruból származik, és még most is közel 4000 fajtát termesztenek az országban?), és ledőlünk kicsit aludni. A helyiek többsége túl szegény, hogy sátrat vegyen, ők kövekből kis félkörös falat építenek, arra kerül a kék nejlon ponyva, és csoportosan alákucorodnak melegedni. A legtöbben alig alszanak, inkább rágják a kokacserje leveleit és újabb és újabb köröket rónak a völgyben táncolva és énekelve. Itt nincs éjjel és nincs nappal, utcai lámpák világítanak egész éjjel és egy percre sem szűnik a zene és a tánc.

A tánccsoport vezetője szerint nem kell semmilyen belépő az ünnepségre, aki maga szeretne eljutni oda, annak a taxi 2 sol, elvisz egészen a Coliseo Cevrado nevű állomásig, onnan pedig modern buszok szállítják a városi tömegeket 15 sol fejében Mawayani faluba, az út 3 óra. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Lonely Planet 2004-es perui kiadása sok pontatlanságot tartalmaz az ünnepséggel kapcsolatban. Coliseo Cerrado az állomás, június eleje az ünnep időpontja, Ausangate a helyszín, Tinqui az induló állomás, és öszvérekkel viszik fel a csomagokat a hegyre. Ehhez képest az ünnep időpontja változó, az Ausangate helyett Chinaq´ara a gleccser neve, Tinqui után félórányi buszozás az indulópontja a zarándokútnak, és öszvérből egyet sem láttunk. Hacsak nem hazudtak nekünk biológiaórán, és az öszvéreknek mégis lehet utódjuk. Ezek bizony lovak, így aki írta az útikönyvet, vagy roppant felületes volt, vagy sosem látogatott még a fesztiválra. Sajnos Cuscóban sok utazási iroda innen meríti információit, konkrét adatot nyolcból kettő tudott mondani, de ők is csak a Coliseo Cevrado-t ismerték, az ünnepről már semmi egyéb infójuk nem volt.

Tegnap kicsit hosszúra sikerült az utazás, hajnalban San Pedróból a hírhedt csirkebusszal útnak indultunk a fővárosba, egyből reptér, irány Costa Rica, csupán átszállás, a váró modernebb, mint sokfele Európában, csillog-villog minden, a boltokban osztrák ajándékszalonokat megszégyenítő kínálat, az éttermek árait nem is merjük forintosítani, nézelődtünk pár órát és ismét a tenger felé kerülünk, hamarosan alattunk Lima, Peru fővárosa. Itt úgy írják: Perú. Costa Rica igényes giccshangulata után valami egyszerű, poros kis váróra számítottunk, ehelyett itt is üveg és króm, ingyen WiFi mindenhol, a reptér teljes területén dohányzást tiltó táblák (Dél-Amerika, hűha), a kinti levegő párás, fülledt, langyos, semmilyen. Utazási transzban vesszük a buszjegyet Cusco felé, észre sem vesszük és máris háromezer méter felett kapkodunk levegő után. Cusco első ránézésre nem túl szép, legalábbis a külső kerületek akármilyen ázsiai vagy észak-afrikai városban lehetnének, ha nem hallanánk mindenhonnan tiszta, éles spanyol szavakat. Gyors pénzváltás, a valuta itt a Nuevo Sol, darabja ötven forint körül mozog. Fél sol a városi busz bárhova, egész könnyedén eljutunk a San Pedro templomig. A neten megismert helyi erőket keressük, akik állítólag már két napja a város utcáin táncolnak, és készülnek a vidék legnagyobb ünnepére, a Qoyllurrit’y zarándoklatra és fesztiválra. A templom mellett a Hospedaje El Paraísoban találunk szállást (5 sol per fő), majd szétnézünk a városban. Most lehet, hogy ismét kövezés lesz a vélemény sorsa, de Cusco belvárosa nem túl különleges. Mintha Madrid belvárosában vagy Sevilla sétálóutcáin járnánk, tiszta macskaköves járdák, hatalmas, vörösesbarna templomok és katedrálisok, a gringó negyednek csúfolt belvárosban pedig mozdulni sem lehet a sok, Machu Pichu túrát ajánló utcai erőszakoskodótól és az európai menüt és hangulatot ontó méregdrága éttermektől. Nem is merészkedünk tovább, inkább elnézünk a nagypiac felé, itt 2 solért teljes menüt eszünk egy kifőzdében: gazdag zöldségleves, tengerimalac-pörkölt (igen, nem tévedés, az inkák ősi eledele ez a kis rágcsáló, íze talán a nyúlra hasonlít leginkább). A terítékhez jár egy kancsó édeskés lé, valamint néhány aprósütemény. Meg sem bírjuk enni mind. A piacon pedig lehet kapni mindent, egész szamárfejet, láma belsőséget és kokacserje levelet. Az utcákon az emberek barátságosabbak, mint Közép-Amerikában, kéretlenül megszólítanak, érdeklődnek, honnan jöttünk, és kivétel nélkül figyelmeztetnek, vigyázzunk értékeinkre, itt hamar kirabolnak, ha nem figyelsz. Veszünk néhány zöldséget, gyümölcsöt, szárazsüteményt, és meglepődve tapasztaljuk, hogy az árusok nem akarnak átverni. Ha elfelejtjük megvárni a visszajárót, utánunk kiabálnak, a mérlegen pedig rendre többet mérnek ki egy kicsivel. A turista negyeden kívül pedig senki nem akar erőszakosan ránk sózni semmit, egyszer megkérdezik, aztán odébb állnak. Sötétedéskor már mi sem merünk mászkálni, a szálláson a dupla takarók alatt is fázunk az éjjeli hidegben.

Hamarosan Peru felé vesszük az irányt, egy ismeretlen hegyi fesztiválra látogatunk, majd átnézünk Bolíviába és Brazíliába, itt kezdődik az esős évszak, ott a száraz. Addig is pár kép a tavaszi Guatemalából.

Majd’ fél éve, hogy minden reggel árnyékában kávézunk, így ma nekiindulunk, és megmásszuk a San Pedro tűzhányót. A szó erős, mert csupán egy kialudt vulkánról van szó, tölcsérjének alján állítólag víz található. Bár a sokkal magasabb és látványosabb Fuego vagy Tajamulco látogatása ingyenes, itt a külföldi segélyből felépített kutatóháznál Q100 a beugró. Kemény, négyórás kapaszkodó után érünk fel, útközben a Pavo de Cacho (Oreophasis derbianus) néhány példányát látjuk a sűrű ködben, egy netes fórum szerint ez a madár az angol ornitológusok listáján a harmadik legértékesebb, nem tudni pontosan milyen mértékegységben. Egy páva és vadpulyka keveréke ez az érdekes madár, piros taréjjal, és nagyon védett. A kalderát sűrű erdő borítja, csak a Santiago felőli oldalon van néhány szikla, ahol jó a kilátás. Felhőbe burkolódzik a hegy, csak néhány percre tisztul ki késő este. De inkább beszéljenek a képek San Pedro állatvilágáról.