Táncos ismerőseink elvisznek a majordomo (fesztiválfőnök) sátrához, aki elmeséli az ünnep történetét. A 1700-as évek vége felé az Andok völgyeiben lakó indiánoknak megjelent a gyermek Jézus egy báránnyal, majd látták őt a kereszten is. A jelenéseket spanyol papok is megerősítették, és mindenki beszámolt egy szent fényről, amit kecsua nyelven (az inkák ősi nyelve) Qoyllurrit’y-nek hívtak, jelentése: a hó csillogása, hócsillag. A látomás tiszteletére hozták létre az ünnepet, hivatalos neve: Señor de Qoyllurrit’y. Eredetileg a sámánnak készülő fiatal legények és lányok felmásztak este a gleccser tetejére, az éjszakát ott töltötték, majd reggel jégdarabokat vágtak ki és cipeltek le. Ezek a jégdarabok a felkelő nap fényében csillogtak és fénylettek, és jelképezték a szent „csillagfényt”. Feltehetőleg az Inka Birodalom idején emberi áldozatokat mutattak be ezen a helyen. A hatvanas években kezdett igazán népszerűvé válni a zarándoklat, ekkor alakultak ki a mai szokások, és csupán az utóbbi pár évben jutottak el külföldiek erre az ünnepre. Manapság, az információ korában nem kellenek hosszú évtizedek ahhoz, hogy egy ünnepet felkapjon a nemzetközi utazóközönség, a tízezres helyi tömegben ritkán, de feltűnik egy-egy gringó, és egy magántévé meg a BBC Travel csatorna stábja is ott szervezkedik naphosszat a fullkomfortos lakósátrukban. Nade elkanyarodtunk. A fesztivál hagyományos résztvevői a táncosok, ilyen nevekkel, mint Chunchos, Q´apaq Qollas, Japos vagy Pabluchas. Az ukukok külön kaszt, ők a polgári védelem képviselői, ostorral és síppal próbálnak rendet tartani, és elvileg megostorozzák a rendbontókat, bár ilyet nem láttunk, csak azt, hogy egymás lábát játékból verik.