Az ország fővárosának nem túl fantáziadús a neve, de nem is illene rá szebb. Bevásárlási céllal látogattunk el arra ismét. A szárított húsokhoz és gyümölcsökhöz fóliázó, a kolbászhoz húsdaráló, a katamaránhoz szerszámok, búvárpalack, képkeret, kézműves agyag, stb. Csupa hasznos apróság. De nem is ez a lényeg, hanem a város maga. Westend Media Markt jellegű plázáktól a fekélyes, tetves gyerekekig van itt minden, ami Közép-Amerikát „azzá” teszi. A bevásárló centrumok telistele nyugati áruval, a legmodernebb számítástechnikától kezdve az import francia sajtokig sorakoznak a vásárlásra csábító akciók, a hangosbeszélőn egyfolytában leárazásokról vonyítanak, és még élelmiszerre is fel lehet venni gyorshitelt a pénztárnál. Mintha csak a Fahrenheit 451-be csöppentünk volna, minden irányított, apró maja robotok tolják a kocsit és húzzák a gyereket és pakolják a kólát meg a csokit. A brit konzulátuson is volt kis elintéznivaló, az oda vezető út a dugó miatt külvárosi részeken át vezetett. Nem mertünk még kocsiból sem fényképezni. Leíró szavak: nyomor, zaj, igénytelenség, szegénység, boldogság, mocsok, betegség, nevetés, koldulás, nagycsalád, utcaélet, élet.

Teljesen igaza van a kritikának, hogy a múltkori posztból nem sok gyakorlati dolgot tudott meg. Mi tehát a megoldás? Az egész csupán szervezés és pszichológia kérdése. A legénység kérdéseire adott unott, kurta válaszokban ne felejtsük megemlíteni, hogy itt lakunk. Ha nem tágítanak, el kell fordulni és csöndben maradni. Ez a helyiek szokása is, ha úgy érzik, számító szándékkal beszél hozzájuk bárki. Készítsünk elő pontosan annyit, amennyit költeni szándékozunk. Esetleg kérdezzünk meg egy külföldit, majd a csónak elejében foglaljunk helyet. Kikötéskor mindig másodikak legyünk, lehetőleg egy maja után, és figyeljük feltűnően, mennyit fizet. Így a csónakos is látni fogja, képben vagyunk, és bár sosem lesz elég az összeg, amit adtunk, kevésbé fog felháborodni, hogy nem akarjuk a nevére írni összes vagyonunkat. Számlára, bizonylatra, panaszirodára és garanciára nem számítsunk, valószínűleg megígérik, hogy holnapra lesz aztán jót mulatnak a naiv utazón. Éjszaka lehetőleg ne utazzunk, pár hónapja két csónak teljes sebességgel ütközött, kisebb sérülésekkel mindenki megúszta, de megfenyegették a panaszkodókat, hogy ne merjenek hivatalos bejelentést tenni. A csónakok hivatalosan húsz embert szállíthatnak, ehhez képest nem ritkán közel ötvenen ömlenek ki a mólóra. A 3-4 db mentőmellény pedig inkább irónia, mint biztonság. De talán kevésbé veszélyes, mint a nagy műanyagkannákba öntött benzin, amit menet közben cserélnek (üzemanyagtank is egyben a kanna), és amiből hullámos időben pár liter mindig kiömlik. A kapitány meg legalább ilyenkor ne gyújtson rá.

A tó körül élők életében a vízi közlekedés az alap, fél óra alatt bármelyik faluba el lehet jutni bárhonnan, és igen olcsó. Legalábbis nekik. Ha nem vagy Tz’utujil maja, akkor már jóval drágább a jegy. Panajachelből egy turista átlagosan Q40-et (800 Ft) fizet Santiago de Atitlánig. San Pedróba Q30, San Marcosba Q20. Ugyanezt egy külföldi, de helyben élő személy Q30, Q20 és Q15-ért kapja. A helyiek Q8, Q5 és Q2-t fizetnek. Ami rendben van, a helyi ne fizessen annyit, mint egy turista, de azért ez nem kis különbség. Ráadásul világos, hogy nem a helyiek kapnak utazási támogatást, hanem a turisták fizetnek nagyságrendekkel többet. A legjobb fej a nemrég érkezett turista, aki nem ritkán Q100, Q150-et fizet egy útért, ami egy svájci gleccsertavon még elmegy, de itt durva. A japánok, koreaiak és az amerikaiak gyakran esnek áldozatul jóhiszeműségüknek. Ugyanis a kapitány segédje egyből beszélgetni kezd a külföldiekkel, megtudja, ismerik-e az árakat, milyen az anyagi helyzetük, családjukról kérdez, kiépíti a bizalmat stb., és ez alapján mondanak összeget a végén. Ilyenkor már minden jóérzésű nyugati fizet, és nem vitázik. Most azzal az emberrel akarunk filléreskedni, akinek fél órája családunkról, életünkről meséltünk? Ki van ez találva. Elvileg a csónakosoknak van egy szervezetük, ami csupán a hivatalosság látszatát keltő fedőszerv, létezésének egyetlen látható jele a csónakosok pólóján virító logó. A csónakmaffia, ahogy emlegetik, egy külön rendszer a rendszerben. Nagyon befolyásosak, egyik községi önkormányzat sem tudja őket felelősségre vonni, és ez látszik a hozzáállásukon is. Ha gyámoltalan turista vagy, akin ott virít a dollár, senki nem veri őket kedvességben, előzékenységben. Ha ismered az árakat, akkor is megpróbálnak pár quetzállal átverni, és ha visszakérdezel bármit, agresszív sértés a válasz, majd a saját nyelvükön, hangos röhögés közepette jól kigúnyolnak egymás közt.

Egy 150 ezer éve kezdődött vulkanikus tevékenység alakította ki a guatemalai felföldet, köztük az akkoriban még létező San Marcos, Tecolote és Paquisís vulkánokat. 85 ezer éve nem ismertünk volna rá Guatemala ezen részére. A Los Chocoyo vulkán hatalmas tömbje uralta a vidéket, tetejéről tiszta időben egyaránt látható volt a Csendes- ill. Atlanti-óceán. Az erők, melyek a csendes-óceáni és kontinentális kőzetlemezek ütközésekor a Los Chocoyo vulkánt felemelték oly irdatlan magasra, egyre sűrűbben okoztak földrengést, a vulkán pedig elkezdett füstölni. Aztán egy szép napon az egész hegy felrobbant. 30 kilométeres magasságba lövellte a 250 km3-nyi hamut és lávát a kitörés, és utána két hétig ontotta magából a köveket. Feltehetőleg a mostani Guatemala teljes területét beborította a por és hamu, a robbanásból származó kőzeteket Mexikó és Costa Rica területén is megtalálták. A vulkán kiadott magából mindent, amit tudott, és a kirobbant kőzet, láva és hamu helyén nem maradt más, mint egy hatalmas, üres tér. Amolyan lyukas hegy. Persze nem sokáig bírta a szerkezet a nyomást, és egy kisebb utórengést követően az egész vulkán beomlott. Hatalmas, kör alakú mélyedés maradt a helyén, amit a Panajachel és Quiscab folyók évszázadok alatt feltöltöttek. Ez volt az eredeti, 900 méter mély és 250 km2 felületű Caldera de Atitlán, de ez sem hasonlított a mostani állapotra. Múltak az évezredek, és az óceáni és szárazföldi kőzetlemezek közeledése nem állt meg, tehát ismét nyomás keletkezett a kaldera alatti magma kamrában. Ez idővel a felszínre tört, és ebből alakult ki az Atitlán, Tolimán és a San Pedro vulkán. Ha megnézzük a tó formáját magasból, láthatjuk, ahogy a partján kinőtt három hatalmas hegy teljesen átformálta a kör alakot, és „beleharaptak” a tóba. Bár a tó és a hegyek erősen szent helynek számítottak amióta csak ember él ezen a vidéken, a tudományos leírás csak jóval később született meg. 1868-ban Dolfus és Montserrat publikálták az első feltevéseket az Atitlán-tó eredetéről. Christopher Newhall és Wiliam Rose vulkanológusok 1987-ben megerősítették, hogy az Atitlán-tó valóban egy robbanásnak köszönheti létét, és a környező hegyek sokkal fiatalabbak, mint maga a tó.

Mindezek után felkerestük a helyi múzeum kurátorát, hátha ő többet tud a tudományos háttérről. Egy népviseletbe öltözött fiatalasszony, a Museo Tz’unun Ya’ igazgatója reggel kilenckor a várócsarnok közepén térdel, előtte sziklákból és fenyőtűkből álló oltár, rajta kukorica, tömjén és gyertya. Megvárjuk, amíg végez az imádsággal, majd egyből felajánlja, hogy személyesen vezet körbe. Meglepő az épület és a tárlat igényes kivitelezése. Az első állomás egy kis mozi terem, ahol egy húszperces film mutatja be a tó és a vulkánok keletkezésének körülményeit, angolul vagy spanyolul. Utána egy fotókiállítás labirintusában veszünk el, 1941-es fotók szépia színei mesélnek az akkori életről, a templom, ahol most több ezer ember forog piacnapokon, egy poros tér közepén árválkodik a képeken. A szemek sokat mesélnek, látszik, a legtöbb alany sosem látott még kamerát. Eddigi hitünk, miszerint egy hagyományos maja faluban élünk megrendült, hisz a hatvan éves képeken egy teljesen más világ tárul elénk. Az utolsó teremben a tóból felhozott cserépedényeket és különböző kézimunkákat állítottak ki, valamint két teljes alakos viaszbábun mutatják be a Tz’utujil maják tradicionális öltözködését. Minden egyes textilmintának, elvarratlan cérnának vagy színnek saját jelentése van, ahogyan a kiállított tűzhely köveinek alakja és száma is sok mindent elárul a családról. A belépő Q35, de megéri, nem vagyunk múzeumpártiak de San Pedróban sikerült egy valóban informatív és hasznos tárlatot összehozni, ami nagyrészt a személyes kíséretnek, és nem a kiállított anyagok mennyiségének köszönhető. Közben ráakadtunk egy igényes magyar fotós honlapja, melynek a témája szintén a utazás, nézzetek rá Sánta István képeire.

Nagy örömöt okozott, hogy legutóbbi témáinkra sok reakció érkezett. Bár a „megjegyzés” funkciót senki nem szereti, értékes információkhoz jutottunk leveleitekből. Amit elfelejtettünk megemlíteni, hogy az Atitlán-tónak nincs ismert lefolyása. Két patak is táplálja, de senki nem tudja, a víz merre és hogyan távozik. A tó vízszintje ráadásul ötvenévente rejtélyesen változik, az egyik ciklusban emelkedik, utána meg csökken. Most éppen csökkenésben vagyunk, az idős emberek még meg tudják mutatni, a mostani házak helyén hol húzódott 20-30 éve a vízszint. Még furább, hogy a délkeleti Izabál-tó vízszintje is hasonlóan ingadozik, csak éppen fordított előjellel. Egy újabb legendáról értesültünk a helyi öregektől, ebben is a szél és a tó játssza a főszerepet. A tóra ráfeszülő szél neve Xocomil*, amely a Káksiquel nyelv jocom (gyűjteni) és il (bűnök) szavaiból született, és a tó környékén lakók bűneit söpri tisztára. Ha sokáig nem fúj a szél, akkor túlságosan felszaporodnak a bűnök, és ilyenkor jön elő a tóból egy félig holt és félig élő lovas (Tolkien is járt vajon erre?), aki amúgy egy hatalmas piramisban lakik a víz alatt. Na ő az aktuális halászokból és mosóasszonyokból válogatja össze áldozatait, hogy a partvidék ismét megtisztuljon. Egész jók ezek a legendák:)

* ejtsd: sokomil

Semmit sem látunk a maga valóságában, mindent a saját valóságunkon át látunk.
(Talmud)

A pontos megfigyelés képességét cinizmusnak hívják azok, akik ilyesmire képtelenek.
(Bernard Shaw)

A maja naptár szerint a következő világvége (kb. 500 évenként ismétlődő ciklusok) 2012 december 12-én lesz. Ez elmenne legendának, ha nem lett volna igazuk az előző két évfordulóval (a klasszikus maja birodalom összeomlása isz. 1000 körül, valamint a 16. századi spanyol gyarmatosítás-népirtás). Anno a spanyolok a legfontosabb csatájukat is állítólag azért nyerték meg, mert a maja seregek a világvégét várva alig mutattak ellenállást, sőt, a katolikus hadvezért egyfajta pusztító istenségnek tartották, aki ellen kár is harcolni. De kanyarodjunk vissza az Atitlán-tóhoz, itt is van épp elég mese. Réges régen, a maja civilizáció csúcspontján Tecpanatitlan (ma Sololá megye) vidékén két királyság létezett. A Kisé-Káksiquel és a Tz’utujil törzsek, akik jó emberi szokás szerint háborúban álltak egymással. Innentől klasszikus Shakespeare a sztori: az egyik királyságból egy herceg beleszeretett a másik király lányába, a románcot persze egyből betiltották. A szerelmeseket ez nem zavarta, továbbra is találkoztak a tó közepén, csónakkal, míg egy nap rájuk tört a vihar, és a vízbe fulladtak. Azóta a legenda szerint minden nap feljönnek a felszínre ölelkezni és táncolni, a délutánonként feltámadó, örvénylő parti szél emiatt van.
Egy másik legenda szerint a Tz’utujil maják uralták az egész tavat, mígnem a Káksiquel maják királya, Gagavitz fogta magát és beugrott a tóba. Egyből átváltozott tollas kígyóvá, az égbolt elsötétedett és Gagavitz forgószelet támasztott, ami a tó felszínét hatalmas tölcsérré formálta. Látván ezt a Tz’utujil maják, a tó felét átadták ellenségeiknek, és innen kezdődött a máig tartó ellentét a két törzs között.