Tóparti túráink során az egyik hotel kertjében felfigyeltünk egy katamarán csónaktestre, melyet barbár módon össze fémpántoztak, feltehetőleg fürdőzőknek készült tutaj volt a cél. Egy jelképes összegért megvettük, a cél pedig egy bambuszvitorlás építése, kínai dzsunka stílusban. Hogy aztán ebből mi fog megvalósulni, még nem tudjuk, mindenesetre napok óta keressük a helyi szakembert, aki levágja majd a fémpántokat. Közben Lieu, angol barátunk nem tétlenkedett, kitalálta, hogy sokkal egyszerűbb pillepalackból kajakot építeni, és nekilátott. Akármilyen hihetetlen, a szerkezet működik! Az alapcél persze a műanyaghulladék újrafelhasználása volt, hiába, ezek a nyugatiak csak ilyesmiben tudnak gondolkodni:)
Közben kiállítás nyílt a San Pedro Spanish School falai között, helyi művészek munkáit mutatják be, ez önmagában még nem lenne hír, ha a színvonal nem lenne meglepő. Ősi maja rajzmotívumok és arányok a festett égbolton, eltorzult arcú falusiak csoportja áll egy fekete gödör körül, a szabadság madara népviseletbe öltözött kislányt ragad magával, felfedezhető itt Dalí és Monet stílusa ugyanúgy, mint a piaci szövőasszonyok motívumai. Az egészben a legmegkapóbb az őslakosok és a modern világ kapcsolatának ábrázolása, sok halálfejjel, vörös festékkel és sötét madarakkal. Hatásosabb, mint egy Interpress rövidhír.

Február végén, pont amikor arrafele jártunk, az Izabal-tó környékén helyi földművesek 29 rendőrtisztet ejtettek túszul. Csak most tudtuk meg a részleteket, a központban a ladino uralkodó osztály és a kizsákmányolt őslakosság termőföld-vitája áll, a helyi földművesek egyszerűen nem hagyják, hogy a kormány fejlesztési tervek égisze alatt eltulajdonítson tőlük földeket, családjaikat pedig terméketlen, erdős-mocsaras területre költöztesse. A rendőrök hamar kiszabadultak, nem is volt igazi túszejtés csupán színjáték, de az éjszakai razziák és a falu lakóinak bántalmazása nem szűnt meg. Az elégedetlenkedők csoportja ezért a Húsvét előtti napokban négy belga turistát ejtett túszul kísérőstül, mire követeléseikre egyből felfigyelt az egész világ. Bár otthon az ilyesmi nyomába sem ér egy vizitdíj-vitának, néhány lap beszámolt róla. A különböző csoportok reakciója roppant jellemző: a kormány terrorizmust emlegetett és a békés megoldást szajkózta, miközben több száz rohamcsapatot és kommandóst vezényelt a vidékre, a túszejtők családtagjait letartóztatta és állítólag közölte, ha bármi bajuk esik a külföldieknek, a családtagoknak végük. A túszejtők nem bántották a belgákat, enni adtak nekik és megpróbálták elmagyarázni, miért kénytelenek részt venni ebben a harcban. A nemzetközi közösség hozta a szokásos álszent hozzáállást, a belga, német és osztrák külügyminisztériumok honlapjain sorra jelentek meg a felhívások, hogy Guatemala a világ egyik legveszélyesebb országa, külföldieket ejtenek túszul és a fővárosban naponta alakulnak ki tűzharcok bűnöző csoportok között. Ugyanezen kormányok nyilatkozataikban elítélték az erőszakot és az őslakosok jogainak kivizsgálását követelték a guatemalai kormánytól. A felkelők egyik vezérének holttestét nemrég találták meg, a rendőrség tagad, a helyiek gyászolnak. A nemzetközi turizmus pánikol, mi pedig rázzuk a fejünket, az egészről napok múlva, újságokból értesültünk, fel sem merült, hogy Guatemala bármennyire is veszélyesebb lenne, mint volt.

A virágszőnyegek látszólag értelmetlen pusztulásán sajnálkozó belga turistákkal elegyedünk szóba, tegnap vissza kellett fordulniuk Antigua előtt, ilyenkor a közlekedés lehetetlen az országban. Amúgy a virágszőnyeget nem egyszer használják, ugyanis csütörtöktől vasárnapig naponta több menet végigvonul rajta. Késő éjjel kezdik építeni a másnap reggeli útvonalat, majd amint reggel nyolckor az elhaladt, összesöpörnek mindent és indulhat a következő szőnyeg építése, ezt majd kora délután tapossák szét. Az esti menethez a talpalávalót délután készítik elő, közben folyamatosan locsolják, takarják, védik. A első fakoporsót cipelő gyerekhad lép először a szőnyegre, és mire a kígyózó sort lezáró asszonykórus is elhaladt, nem marad más, mint egy foltos, színes massza, melyet egyből kisgyerekek támadnak meg, és percek alatt összegyűjtik a virágokat, fűrészport, díszítést.

Akármilyen furcsának tűnik számunkra, hogy egész falvak felvonulással és szoborcipeléssel töltik a Húsvétot, meggondolandó az egészet összefogó szociális háló. Hatalmas rokonságok, szerteágazó családfák összetartásának ez az egyetlen módja. Míg a nyugati világban ott vannak az e célra létrehozott családfakutató honlapok, addig a guatemalaiak egyszerűen összegyűlnek ünnepnapokon. A virágszőnyegeket együtt építik, a szobrokat és koporsókat együtt cipelik, majd vasárnap csapatostul kivonulnak a vízpartra, hegyekbe, ahol késő estig piknikeznek, beszélgetnek. Gyakran nem is látjuk, a helyiek konok összetartása mögött mennyi idő és energia áll. Ma reggel sem hagynák ki a körmenetet, elképesztő lelkesedéssel vesznek részt benne.

Aki azt hitte, ezzel vége, nagyot tévedett. Igaz, hazamehetnének az emberek a családdal ünnepelni, de valami rejtélyes latin-amerikai hangulat mindenkit az utcára vonz, szoptatós anyákat, járókeretes öregeket, helyit és külföldit, mindenki ott tolong a templom körül. Az esti körmenetben a legérdekesebbek a vallási szertartások és jelképek modernkori változatai voltak. Kezdődött az egész azzal, hogy míg a tömeg bent estimisézett a templomban, a bejárat elé toltak egy böhömnagy dízelgenerátort, amit egy focicsapatnyi ittas polgárnak sikerült beindítania. Eddig mi sem értettük a dolgot, csak azután kezdtük kapisgálni, miután egy másik teherautó megérkezett kéthegynyi villamos vezetékkel.
A módszer a következő: generátor beindít (ugye itt a zaj senkit nem zavar, sőt), templom elé odatol. Ajtó kinyílik, kiesik az első csoport. Ők egy nagy fakeresztet visznek, na ehhez egyből odakapcsolják a pólust, mire a kereszt oldalára erősített izzók felgyulladnak. Az első csapat elindul, vezeték göngyölődik, kijön az ajtón a második csapat. Ők egy fakoporsót cipelnek, rajta műsziklák, egy kempingszék bábuval, bőségesen megszórva művirággal és 60 wattos izzókkal. Nem sikerült megállapítani a módszert, hogyan kapcsolják rá a vezetéket egy lépésben haladó, kétméteres fakoporsóra, de villan a bicska, megy az okoskodás, és lám, máris fényárban pompázik a koporsó. Őket követi egy aránytalanul nagy Mária-szobor, majd jön Jézus szobra, kereszttel a vállán, hosszú kék bársonyköntösben, arany díszekkel, totál autentikus az egész. Ezek az egységek a kábeltömegnek még csak a felét vitték el, most jön a plepsz, akik „csak úgy” kísérik a teherhordókat, ők is kapnak egy-egy kósza izzót, botra erősített égőt, és beállnak a sorba. Mindezt egyetlen áramforrással, egyetlen vezetékkel. Amint kiürül a templom, a dízelgenerátor körül ügyködő személyzet kézikocsira dobja a dübörgő gépet, és elindul a körmenet után. Egyetlen további eleme van a rendszernek: egy öreg bácsi, aki a Jézus-szobor mellett halad egy ötméteres, vékony póznával, amellyel sorba megemeli a kereszt útjába lógó utcai villamos vezetékeket, hogy elférjen alattuk a csilivili alkotás. Mindehhez tudni kell, hogy az országban csupán 110 V-os áramot használnak.

Reggel egy helyi asszony megnyugtatott, nem kell félni itt San Pedróban az ünnepek alatt, minden biztonságos, nincs tele a város zsebtolvajjal, mint máshol. A fővárosban amúgy az ünneplő tömeg maga veszi kezébe az igazságszolgáltatást, és a lila csuklyákban az utcákon zsebpénzt gyűjtő egyetemisták bizony sokszor megverik, majd a főtéren egy oszlophoz kötözik a rajtakapott zsebtolvajokat.
Kora hajnalban már zsibong a város, a családok a házaik előtt a virágszőnyegeket építik, a templomban most kezdődik az első mise, az állami rendőrség is megjelent, lelkesen integetnek a nemtörődöm autósoknak. A templomban reggel nyolckor véget ér a mise, az összes szent szobrát és képét megszentelték, megvoltak a termékenységi és megújulási rítusok, és az első csapat fehérfátylas kislány már indul is a virágszőnyegen, őket követik a különböző színekben és zászlókkal vonuló testvérközösségek, akik egymást váltják Jézus, Szűz Mária és a város védőszentjének ember nagyságú koporsói és szobrai alatt. A tömeget fúvószenekar kíséri (a hallásuk nem javult azóta), majd a város előjárósága, a javasasszonyok csapata meg még feltehetőleg sok-sok hagyományos felállás, amiről nem tudunk. Az egyes stációk (ez tulajdonképpen egy városkerülő kálvária, annak mind a 12 stációjával, megállójával) az utcák sarkain állnak, többnyire egy idős asszony felügyeli a gyertyákkal és virágokkal dúsan megrakott asztalt, ahol a tömeg megáll, énekel, imádkozik és adakozik.

Az idei év különleges, hisz Húsvét pont a tavaszi napéjegyenlőség napjára esik. Ez számunkra talán nem jelent sokat, de a maja vallások kiemelt szerepet tulajdonítottak a csillagászati dátumoknak. Az őszi és téli napéjegyenlőségek, bolygó együttállások és egyéb kerek dátumok általában egy csirke életébe kerülnek ilyenkor, per család. A mostani jeles napról nem sok mindent tudtunk meg, a helyiek mintha szégyellnék: itt a hivatalos Húsvét a virágszőnyeggel és zenével, aztán ez a külföldi meg állatáldozatokat szeretne nézni a hegyekben. Annyit sikerült megtudni, hogy jónéhány száz évvel ezelőtt a tónak ezen része a Tz’utujil maják uralma alatt állt, akik a folytonos háborúskodás miatt komoly erődítményeket építettek a San Pedro vulkán körül. Az egyik ilyen erőd egy szigeten állt, ez a sziget a vízszint jelentős csökkenése miatt már nem létezik, csupán egy kiszögellés a hegyoldalban. A legenda szerint ennek az erődítménynek a lábánál mászott ki minden évben a tóból az Élőholtak Hadserege, hogy éjfélkor emberi áldozatokat vigyen vissza magával a tóba. Ha ilyet nem találtak, a faluból elvittek, akit láttak. Azóta minden évben a helyiek a fulladásos baleseteket az Élőholtak számlájára írják, megemlítve fű alatt, hogy lám-lám, nincs többé emberáldozat, tessék. Az őseik balesetmegelőző áldozatainak bizonyítékát pár éve találták meg, amikor egy nemzetközi búvármagazin technikai csapata különlegesen mély merülést hajtott végre a hegy lábánál. A merülés során csak a feljövetel tartott közel hat órán át, és találtak mindent: ékszereket, áldozati edényeket, fegyvereket. Nem meglepő módon egy helyit sem találtunk, aki ma este kijönne velünk egy kis éjszakai túrára, így csak húsvéti képekkel szolgálhatunk.

A város teljesen felbolydult, a külföldiek mind elutaztak Antiguába (most mondta valaki, hogy tavaly 125 ezren szállták meg a várost a húsvéti időszakban, idén ennél többet várnak), a fővárosiak pedig lerohanták San Pedrót. Hajnali háromkor egy kis petárdadurrogás figyelmeztetett arra, hogy a java még csak most jön. A guatemalai Húsvét nem kis ügy, ezzel foglalkozik most az egész ország.
Pénzt és időt nem kímélve készülnek az ünneplésre. Mi is készülődünk, igyekszünk művelődni a helyi szokásokból, össze is írtunk pár szakkifejezést.
La alfombra: fűrészporból, homokból, virágokból és egyéb anyagokból épített „szőnyeg”, ezen halad az ünnepi menet.
La velación: szent virrasztás
La hermandad: testvérszövetség
El anda: fátyol, zászló
Los cucuruchos: ünnepi menet beöltözött résztvevői
El aserrin tenido: színes fűrészpor
La imagen: szentek szobrai
La procesion: ünnepi menet

Ha felmértük a venni kívánt termékek hozzávetőleges árát, kiválasztottuk a legszimpatikusabb árust (minderről persze ők ne vegyenek észre semmit), akkor a legjobb módszer, ha összeválogatjuk az árut, majd egy lefelé kerekített összeget bemondunk, és egyből nyújtjuk is át a pénzt. Ezzel kizökken egyensúlyából az eladó, és egyből azt kezdi számolni, megéri-e neki ennyiért, és nem azt, vajon mennyire lehet lenyúlni az aktuális turistát. Mivel a legtöbb falusi fél a hamis pénztől, gyakran akkor sem hajlandó visszaadni nagyobb értékű bankjegyből, ha amúgy tudna, ezért készüljünk fel sok kis címlettel. Ha megtaláltuk az árust, aki tisztességesen adja el portékáját (nagyon sok ilyen van, ne gyanakodjunk alapból mindenkire), akkor igyekezzünk egyszerre mindent tőle venni, a végén többnyire ő ajánl fel egy jobb árat az egész csomagra.
Törekedjünk az igazságos árszintre, és ne arra, hogy minél olcsóbban vásároljunk, ugyanolyan ciki félórákat vitatkozni egy kiló paradicsom árán, mint teszkó-jelleggel bepakolni mindent és várni, hogy kitalálják az összeget. Legyünk érzékenyek a helyiek számtantudását illetően, sok idős ember nem járt iskolába, és gyakran a szomszédját vagy a gyermekét kérdezi meg egy egyszerű összeadásról. Jusson eszünkbe, milyen szerencsések vagyunk és igyekezzünk nem észrevenni a hiányosságot, inkább segítsünk barátságosan a pontos összeg előkészítésével. Ha pedig ügyesebbek voltak és többet fizettünk, ne mutassuk ki, mosolyogjunk és álljunk tovább.

A húsvéti készülődésnek fókuszpontja a főtér és a piac, vadonatúj standok és ponyvás asztalok sora bukkan elő a semmiből San Pedro utcáin, a falusiak tanácsára mi is bekészletezünk. A helyi GVH, APEH és Fogyasztóvédelem teljes impotenciáját jelzi a hétvégére két-háromszorosára emelkedő árszint, a rossz minőségű termékek és csaló árusok tömege. Csütörtöktől már csak a turisták vásárolnak San Pedróban, így ejtettünk egy hétfői beszerzést egy kis előzetes közép-amerikai piaci tapasztalat birtokában. Mire is kell figyelni, ha valaha ilyen helyzetbe kerülünk?
A piac külső peremén állítják fel asztalaikat azok, akik távolról érkeznek, nem fizetnek helypénzt és csak ritkán fordulnak meg errefele. Az ő céljuk a minél gyorsabb pénzszerzés, nem számolnak visszatérő vásárlókkal, keményen kínálják az árut és gyakran csalnak a mérleggel és a visszajáróval egyaránt, arról nem is beszélve, hogy külföldinek alapból kétszeres árat mondanak. Kerüljünk hát beljebb, a helyi árusok asztalaihoz, ahol előbb sétáljunk végig, és hallgatódzunk. Bár egymás közt Tz’utujil nyelven beszélnek, a számnevek és mennyiségek gyakran spanyolul hangzanak el, így képet kaphatunk a valós árszintről. Itt se álljunk le azoknál a standoknál, ahol egyből hangosan kínálják nekünk az árut (ez elsősorban fehér bőrszínűnknek szól), inkább álljunk odébb, és figyeljük meg, mások mit vesznek, hogyan és mennyiért. A valódi ár kiderítésének legbiztosabb módja, ha a népviseletbe öltözött maja háziasszony mögé állunk, amikor fizet, és meglessük a pontos összeget. A mérlegelésnél gyakran spárgára kötözött lécet használnak apró kavicsokkal, de sok gyümölcsöt, zöldséget darabra adnak, itt kevésbé valószínű a túlárazás.

Könnyű elfelejteni, hogy San Pedro La Laguna eredetileg egy mélyen katolikus falu. A helyiek nyerészkedése és a turisták pénzszórása mögött viszont ott lüktetnek a maja mindennapok, az ősi civilizációjukat és vallásuk maradványait a katolicizmussal zseniálisan ötvöző helyi ünnepek, melyek közül a legnagyobb a Húsvét. A régi indián világban ezidőtájt ért véget a termény betakarítása, és kezdődtek a szertartások és áldozatok, melyek leginkább az esős évszak eljövetelét és a bőséges termés reményét szolgálták. A spanyol szerzetesek néhol maguk is segédkeztek a szertartások és ünnepek összehangolásával, szemet hunytak a régi szobrok és ceremóniák használata felett, mindebből végül kialakult a mai, Latin-Amerikára jellemző húsvéti ünnepsorozat, amely a maga módján eredeti, meghökkentő és különleges. Nagypéntek előtt egy hónappal megkezdődik az ünneplés, minden hétvégén felvonulások, szertartások városszerte, a látogatók száma is meredeken emelkedik. Antigua utcáin a húsvéti körmenet világhírű, eddig úgy terveztük, hogy ott töltjük a következő hétvégét, de kiderült, a tó körüli falvakban is ugyanolyan ünneplés várható, csupán nyolcvan ezerrel kevesebb turistával. Antigua amúgy is roppant mesterséges és klausztrofób jellegével nem nagy élmény.

“…ahogy a távközlésben, a külső zavarok torzítják az üzenetet, ugyanígy állunk az emberi kapcsolatokban: amit közölni akarunk a másikkal, azt ezernyi háttérzaj torzítja el – a bizalom hiánya, előítéletek, rossz szándék, lebecsülés – de amíg a híradástechnikában egy optimális operátor segítségével legtöbbször sikerül rekonstruálni az eredeti üzenetet, addig az emberek kapcsolatában nagyon nehéz vagy talán lehetetlen is megtalálni az optimális operátort, így lassan beletörődünk abba, hogy úgyis torzított üzeneteket kapunk, és később már el is feledkezünk róla, hogy valahogy mégiscsak ki kellene szűrni ezeket a torzulásokat szavakból, gesztusokból, mosolyokból.

Szilvási Lajos, 1967

Nemzetközi zenei fesztivált reklámoznak már napok óta a tó körül, a Szigetet elképzelve egész érdekesnek tűnik, Santiago de Atitlánig motorcsónakkal megyünk, onnan kis nemzetközi tanácstalanság után elindulunk egy ösvényen, fel a hegynek. Alig van kitáblázva, egy idő után pedig a főúton kell gyalogolni a kis, parkszerű ligethez, ahol már szól a zene. Néhány száz ember kempingszékeken és pokrócokon beszélget, miközben a színpadon valami latin együttes próbál bossanovát játszani. A tömeg mögött félkörben az elmaradhatatlan bizsu- és gyorsételárusok, hátrébb hatalmas sziklák és bozótos mélyén néhány sátor delíriumos lakói keresik a világra a megoldást, egyelőre nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, így leülünk mi is. A következő zenekar brit, a srácok józanul biztos jól játszanak, de most nem ez a helyzet, ledarálnak pár country meg rock számot sípoló mikrofonok kíséretében. A zenéjük így is üdítő változatosság az eddigiekhez képest, jól bizonyítja ezt az a néhány LSD-mama, akik karikás szemekkel nekiállnak pogózni a tömeg előtt. Később kiderül, a Bad Company néhány tagját láttuk az imént. Megkeressük a főszervezőt, legyünk igazságosak, hadd mondja el, mi is akar lenni mindez. Roberto Luz profi zenész, az ő ötlete volt hét éve az első Music Festival a tó környékén, azóta más helyszínekkel és programmal, de minden évben megrendezték. Az eddigi helyszínek nem váltak be, földcsuszamlás-veszély, lopások és rablások miatt idén ezt a kis városi parkot választották. Elmondása szerint az ötszáz látogató többsége külföldi (ezt gondoltuk, amikor láttuk a Q100 belépőt szó nélkül kifizető gringókat és a kerítés mögül bámuló koszos utcagyerekeket), a 12 zenekarból pedig hat helyi banda. Ami miatt mégis kap néhány jó pontot a kezdeményezés: a hasznot teljes egészében a pár éve egy hurrikánban elpusztult városi kórház újjáépítésére adományozzák. Kicsit üröm az örömben, hogy a kórházat már jó néhány éve építik újjá, de sem felelős szervezetet, sem az újjáépítés helyszínét nem tudták megmutatni a helyiek. Guatemalában nem kis feladat ilyesmit szervezni, ne legyünk beképzeltek európai zenei fesztiváljainkkal, azok is így nézhettek ki az első pár évükben. De talán a belépő mégsem volt arányban a színvonallal. Persze nem mindenkinek ez a véleménye.

Barátaink nem kevés szervezés, izgalom és bizonytalanság közepette szerencsésen elhagyták az ország légterét, saját bevallásuk szerint ezentúl értékelni fogják a magyar pontosságot, szavahihetőséget és szervezettséget. Két magyar csapat is járt a faluban, tudtuk meg a helyiektől, emilben is sokan kérdeztek a tó környéki látnivalókról, lássuk hát mit írtunk erről a XelaWho lapjain.
Ha Panajachel irányából érkezünk hajóval, a kikötőből felvezető úton a helyiek megpróbálnak majd mindenfélét ránk sózni, és csodálkozva látjuk majd a járdán és a padkán ücsörgő színes népséget, akik sörösüveget szorongatva pletykálnak álló délután. De egyre több olyan látogató érkezik a városba, akik nem a partidrogok, olcsó sör vagy a híres DJ miatt látogat a tóhoz, hanem sportolni, kikapcsolódni, pihenni. Nincs könnyű dolguk, nehéz kideríteni a lehetőségeket, és a legtöbben úgyis csak a pénzt látják a vendégben. A partmenti sétányon a Buddha Bar és a San Pedro spanyol nyelviskola között található az Atitlan Adventures irodája, segítségükkel lehet horgászni, csónakázni, búvárkodni, kajakozni, kerékpározni, lovagolni és túrázni, de emellett Antiguába és máshova is árulnak buszjegyeket. Népszerűek havonta az ingyenes búvár- és Indián Orr-túrák, ahol a részvétel feltétele a szemétszedés és takarítás. Ha jóga és meditáció az, ami lázba hoz, akkor a Zoola étterem utáni Casa Dharma vagy a Santi-Shanti étterem felé található Mysticoteca a legkellemesebb helyek errefele. A Casa Dharma mellett található San Pedro egyetlen használható könyvkereskedése, míg friss filmeket és híres mozikat hetente vetítenek az összes nagyobb bárban és étteremben. A már említett heti félprofi pókerbajnokságot az El Barrio nevű hírhedt tequilázóban rendezik, míg a Buddhában biliárdverseny és hétfő esti improvizatív örömjátékra hívnak bárkit, aki tud hangszeren játszani vagy énekelni. San Pedro ráadásul saját uszodával is büszkélkedhet, egy itt ragadt kanadai által épített medence és strand a Santiago kikötő felé található. Ha nem bírjuk a hideg vizet, ott a Los Thermales szaunája és forró vizes medencéi, vagy ha klórmentes fürdésre vágyunk, akkor gyalog induljunk el a Finca felé, és amikor elfogytak a házak közel leszünk a Playa Dorada nevű, kellemesen magányos strandhoz a tó partján.

Puerto Barriost és a fővárost összekötő gyorsforgalmin csak nyomni kell a gázt és előzni a versenyző buszokat, kora délután már a fővárosban araszolunk, estére pedig ismét San Pedróban vagyunk. Barátaink sajnos hamarosan indulnak haza, még pár nap készülődés és ajándékvásárlás, aztán ismét lehet elővenni a spanyolt és az angolt. A faluban nem sok változott amióta elmentünk, ráadásul Nagyböjt van és vasárnap, hosszú, színes körmenetektől áll a forgalom mindenhol. Akárhogy igyekszünk megérteni, a zene még mindig csalódás. Kubában sokkal szerényebbek a lehetőségek, nincs pénz hangszerre, valahogy mégis eredeti a helyi zenészek játéka. Itt a rezesbanda elkeserítően hamis, a klarinétok néhány hang lemaradással követik a trombitákat, a darab, amit játszanak pedig akár egy mexikói marimba zenekar repertoárjából is lehetne. Újra és újra ismétlik a félperces szólót, miközben a dobkíséret teljes erőből püföli az üstöket, itt mindenki hangerőre gyúr, nem egységes zenélésre. Estefelé felüdülés hallani, ahogy Tzununa felől a víztükrön utazva tisztán hallható egy idős asszony hangja, ahogy magányos, jajgató, rekedt hangon ősi maja imádságot énekel. Jobban hasonlít a régi népdalainkra, mint a mai latin zenei kínálatra.

Tegnap vacsorára a zátonyokon fogott halat sütöttük meg, ma reggel pedig pakolás és a hideg esőben indulás vissza Guatemalába. A határon megússzuk a tizenöt dolláros fertőtlenítő mosást, délnek fordulunk és estére már az Izabal-tó partján vagyunk. Livingston, Puerto Barrios, Río Dulce, az ország másik fele, a drogcsempészek, földkerülő magánvitorlások és rövidnadrágos fiatalok világa, lekanyarodunk a híd után és kaucsuk ültetvények között hamarosan Mariscos utcáin keresünk olcsó szállást. Bár olyan itt nincs, de az utolsó házak után rálelünk egy csendes fogadóra. Sajnos időhiány miatt nem tudjuk felfedezni a tavat és környékét, másnap indulnunk kell haza. Livingstonba pedig csak komppal lehet átkelni, azt is kénytelenek vagyunk kihagyni. Sebaj, nem lakunk messze, még visszatérünk.