Kivándorolt európaiak, a mindenütt felbukkanó nyugdíjas amerikai telepesek, guatemalai menekültek és ausztrál búvároktatók élnek a part mentén és a szigeteken békésen egymás mellett. A hivatalos nyelv az angol, de élnek még itt maják a maguk ősi nyelveivel, a garífúna nyelv is egyedi, nem beszélve a kreolról, melynek önállóságát az angollal szemben nemrég állapították meg. Senki nem beszél tiszta angolt errefele, a legtöbb turista is kénytelen leegyszerűsíteni a ragozását, hogy megértsék. Az időjárás végre felenged egy kicsit, reggel napsütésre ébredünk, gyorsan leszervezzük a csónakot, búvárfelszerelést, ételt-italt és mire kiérünk a kikötőbe, ismét ömlik az eső. Sebaj, most már menjünk, nem tudunk tovább várni. A 10-15 kilométerre fekvő korallzátony végighúzódik szinte a teljes belízi partvidéken, és a világ legszebb merülési pontjai között szerepel. Mire kiérünk a Southwestern Caye nevű apró homokcsíkhoz, a nap is kisüt. Milliónyi apró zátony, pár négyzetméteres sziklakupac, széles homokhát és magántulajdonban levő sziget tarkítja a tengert amerre a szem ellát. Fogjuk a maszkokat, és lemerülünk az egyik sziget menti hínáros, sekély vízben. Óriás cetrája úszik el a messzi kékségben, a felszín közelében apró barrakudák ezüst nyilai cikáznak. Egy óra múlva odébb motorozunk, az igazi korallzátony közepébe. Itt már méteres korallok, csipkés mészkőszirtek, halak, puhatestűek, rákok, csalánozók és egyéb tengeri szörnyecskék világába csöppentünk, az egyik hatalmas szikla árnyékában kétméteres dajkacápa foltjai világítanak, hátrébb tonhalraj kékje húzódik a csónakunk sziluettje alatt. Sajnos nem volt nálunk vízhatlan kameratok:)

Damilt és horgokat veszünk a helyi vaskereskedésben, és az egyetlen mólóról próbálunk szerencsét, a haldarabkára és fagyasztott garnélára félkilós, kősüllő-szerű halak kapnak, órák alatt összegyűlik egy tucat, ma halvacsora lesz. A szél közben megerősödik, a tegnapi futó záporok kitartó csepergéssé szelídülnek, a tenger ólmos tömege már nem olyan vonzó. A utat a korallzátonyra elhalasztjuk, elvégre mit ér egy karibi hajókirándulás napsütés nélkül? Este a falu másik végéből dobszólók szűrődnek át, kis keresés után ráakadunk a helyi bandára, öregek és gyerekek ülnek egy fűtető alatt félkörben, és ontják magukból az afrikai ritmusokat.
Belíz sokkal később nyerte el függetlenségét, mint a legtöbb újkori gyarmat, ráadásul a tenger közelsége miatt itt irtották ki a spanyol hódítók leghamarabb az őslakos majákat. A forró, mocsaras területek, a korallzátonyok kiismerhetetlensége és az arany ígéretének hiánya miatt nem tartották értékesnek Amerika ezen részét az első telepesek, így azokon néhány ültetvényesen és a zátonyok mögött menedéket kereső kalózflottákon kívül nem sok ember élt. Az angolok a szokásos megosztó uralkodási stílusukkal akkora befolyást szereztek később, hogy Belíz a koronagyarmatok része lett annak minden előnyével és hátrányával. A cukornád és egyéb ültetvényekre Afrikából hoztak rabszolgákat, akiknek a leszármazottai azóta is Belíz lakosságának nagy részét képezik. A St. Vincent szigetéről Közép-Amerika karibi partvidékére települt felszabadult rabszolgák és őslakos karibi népek leszármazottai alapították meg végül a garífúna kultúrát, saját nyelvvel, zenével, hangszerekkel és szokásokkal. A hagyományos garífúna zenekar három dobból, egy makara nevű csörgőből, kagylóból készített kürtből és zsinegre fűzött, üreges teknőspáncélokból készített kongából áll. A zene maga teljesen improvizatív, a tagok egymásra tekintve adják át a vezetést, míg a jobb hangú zenészek vagy nézők pársoros, kántáló szólókkal mesélnek a tengeri élet nehézségeiről és szépségeiről. Szerencsére akad közöttünk képzett dobos, így nemzetközivé avanzsáló zenekarunk a késő éjszakába nyújtja műsorát. Ritka eredeti élmény részesei lehettünk, amit csak részben tompított az időnként bezavaró részeg külföldiek kötözködése és a végén elmaradhatatlan “borravaló” kérés.

Tegnap nemcsak, hogy átléptük a határt, de az aprócska ország tengerpartjáig is eljutottunk. Itt most a kevésbé ismert déli partot választottuk, nem a turisták által javasolt északi szigeteket. Hopkinsban a Seagull’s Nest nevű kellemes partmenti bungalót vettük ki, és pár zöld kókuszdió levéből készült koktéllal néztük a naplementét.
Reggel a tenger sós párájától nehezen ébredünk, a kék égen fregattmadarak és csérek kergetik egymást, a falucska két poros utcája kilométereken át párhuzamosan fut a parttal, két oldalán egyszerű deszkabódék, fekete gyerekek bicikliznek a porban és az egészet behálózza a tenger ritmikus hullámzása. Este a főtéren, ami gyakorlatilag a bekötőút és a két párhuzamos út kereszteződése (itt van a rendőrség is, a falu egyetlen, kerékpárral járőröző zsarujával) beülünk a King Kassawa nevű kerthelyiségbe, ahol citromos sült hal és hideg sör az egyetlen menü. A helyiek is ide gyűlnek, a férfiak közül néhányan dobokat szorítanak a térdük közé, a nők pedig az asztalok között a porban a punta* erős csípőmozdulataival táncolnak körbe. Egyből feltűnnek régi barátaink, a szúnyogok, San Pedróban tavaly óta nem láttunk egyet sem

* punta: a garífúna etnikum jellegzetes tánca a karibi térségből. Az egyik láb a ritmust dobolja, míg a másik körkörös mozdulatokkal jár a test tengelye körül, amitől a csípő a katolikus eszméket tagadó mozdulatokba kezd.

Ezzel a kissé sokkoló címmel illette az egyik útikönyv Közép-Amerika talán leghíresebb romvárosát, a guatemalai Tikalt. A szobaárak pofátlanok, még egy kempinghely is annyi, mint máshol egy apartman. Tegnap este kifizettünk egy sátorhelyet, páran a kocsiban aludtak és elkövettük az első (vagy már második?) hibánkat, amikor este olcsó vacsorát próbáltunk találni. A turistapark reggel hatkor nyit, fél hatkor a bejáratnál meg lehet figyelni, amint a parkoló fáiról hatalmas madarak szállnak le a fűre, kinézetre mint egy pulyka és páva keveréke. A tejfehér ködben alig látszik a parkba vezető ösvény. A belépőt most hagyjuk, kb. egy helyi heti fizetése. A romok lassan bontakoznak ki a tájból, hatalmas mahagóni és ceiba fák sötétlenek mögöttük körös körül pedig centire nyírt gyep. A természet ilyenkor adja át az ellenőrzést az embereknek, fekete keselyűk rugaszkodnak a romok tetejéről az aranysárga párába, rikácsoló papagájok húznak csapatostul egyik fáról a másikra, és bőgőmajmok csapata kutatja át a lombokat mielőtt sietve eltűnnek a turistapark körül elterülő országnyi dzsungelben. A lenyűgöző méretű és geometriájú piramisok között vezető úton a történelmi adatok csak spanyolul, irányjelző és ne szemetelj táblák angolul. Az ösvényről idős ember söprögeti az éjszaka ráhullott avart, szemből panamakalapos régészcsapat kapaszkodik egy füstölgő quadon. A hely hangulatát mindenki másként éli meg, de senki nem szavaz arra, hogy délutánig maradjunk. Visszaindulunk, és Lago de Petén Itza előtt egy balossal elindulunk egy másik világ felé. Az út egyenes, öreg és nagyon forró, két oldalt bádogviskók, fából összeszögelt kalyibák sorakoznak, a leállósávban pokrócba csavart asszonyok hordják hordókban a fejükön a vizet. Fél óra, és elfogy a burkolat, fehér porban izzad minden és mindenki. Nemsokára elérjük Melchor de Menchost, ez a kis modernkori romváros az utolsó guatemalai település a belízi határ előtt. Az átkelés teljesen közép-amerikai, parkolj le oldalt, menj be a határőrség épületébe, találd ki hol van a belépés, kilépés, pecsételés, váltás, hivatalos díjfizetés, zsebbe csúztatás, csomagvizsgálat, fertőtlenítés és egyebek. Amúgy nem gáz, húsz perc alatt végzünk mindkét egyesülettel és már Belíz faházai között kanyarog az út. Egy defekt még belefér, az apró falu egyetlen gumisát ámulva nézzük, ahogy a fullasztó melegben kézzel abroncsot feszít, tömlőt ragaszt, mindezt percek alatt. Egymásra nézünk, hja, ilyet még nem láttunk Guatemalában. Itt az emberek hisznek a jövőben, hogy érdemes mindent hosszú távra tervezni.

Tegnap az utolsó húsz kilométer volt a legfárasztóbb, ide csak négykerékmeghajtással érdemes jönni (ráadásul száraz évszakban vagyunk), meredek, murvás szerpentinek, a kapaszkodókat két csíkban leöntik betonnal, majd egy machetével barázdákat húznak bele. A fővárosból idevezető köves, füves, kiégett tájat felváltja a szurdokok alján burjánzó kávé és kukorica zöldje, a csúcsokon fenyvesek feketéllnek. A szállásunk a folyó felett egy hangulatos lugasrendszer, kora reggel elindulunk felfedezni a környéket. Semuc Champey azért különleges, mert egyedülálló mészkőteraszokat hozott létre itt a folyó, miközben a víztömeg maga föld alatt folytatja útját. Ezek a hegyek, völgyek puha, Triász-korabeli mészkőből állnak, amit a víz könnyedén tud formázni. Az erdők ölelte völgyből kibukkanó méretes folyó egyszer csak dübörögve eltűnik egy páfránylepte gödörben. Az ujjnyi mellékágai továbbcsorognak szerényen, találkoznak további források vizeivel és lassan kivájják a lapos, tökéletesen vízszintes peremű medencéket amikben színpompás, akváriumokba illő halak úszkálnak. A folyó a medencék alatt néhány méterrel egy földalatti csőben zubog tovább, majd fröcsögő robajjal tör elő párszáz méterrel lejjebb. A nagy népszerűség miatt a kormány tavaly óta Q50, azaz ezer forint fölé tolta a belépőt, de sehol nem látni jelét, hogy ettől most kevesebb szemét vagy több információ állna a látogatók rendelkezésére. Egy frissítő reggeli fürdés után kikapaszkodunk a völgyből, és irány Tikal. Kora délután még mindig murvás, kátyús úton haladunk, és kezdjük feladni a reményt, hogy valaha megérkezzünk. Végre Raxruja után aszfalt simul a kerék alá, és órák alatt behozzuk a lemaradást, sötétedés után nem sokkal már Tikal parkolójában szidjuk a táblákat.

Tegnap vízhólyag, térdszalag és gyomorfertőzés tetézte az alap fáradtságot, ami ránk tört mire késő délelőtt leértünk a hegy lábánál meghúzódó faluba. Egy kiadós ebédet azért bevállaltunk a főtér egyik ígéretesebb büféjében, majd irány Petén és az északi területek. A fővárost sajnos nem tudtuk kikerülni, annyira központosított az úthálózat, hogy még elkerülő gyűrű sincs. Be a közepébe, az újságok napi utcai tűzharcokról szóló hírei már nem izgatnak jobban, mint amikor bemondják a reggeli mixben, hogy Angyalföldön egy szórakozóhely előtt combon lőtték Tóth Elemér békés állampolgárt. A város jó randa, kár eltitkolni. A történelmi negyedbe érve szinte fel sem tűnik a változás, legfeljebb az épületek kicsit romosabbak. Amit Guatemala természeti kincsekben nyert, azt a fővárosával fizettette meg. A villanegyedekben hatalmas szögesdrót hurkok koronázzák a kerítéseket, de még a háztetőt is, mindenhol fegyveres portások a házak és boltok előtt. Egész hamar átértünk, kora délután már San Juan Sácatepéquezt is elhagytuk, amikor elfogyott az aszfaltút. Biztos javítják, gondoltuk, de amikor a negyedik hegyvonulaton szerpentineztünk fel és még mindig fehér por lepett el mindent az út mentén, akkor beláttuk, hogy a térképkészítők elhitték az útépítők ígéreteit. A meredek völgyekben sehol nem találtunk táborhelyet, így bekéredzkedtünk egy útszéli viskóba El Cho előtt, ahol Franky, a helyi tanár és narancsgazda egyből rendelkezésünkre bocsátotta a konyháját, fürdőjét, és még ágyakat is felajánlott, de ezt kedvesen elhárítottuk, már ez is jóval több, mint amire számítottunk. Közel három hónapja élünk az országban, és most fordult elő először, hogy bárki ingyen adott volna bármit a helyi lakosok közül. Reggel egy gyors kávéra még futja, majd Franky biztosít, hamarosan lesz aszfaltút, nekünk egy óra múlva, nekik pedig valamikor. Elvileg 45 éve építik ere a burkolt főutat. Lesétálunk a birtok aljában húzódó folyóhoz, a közeli hegyekben eredő hőforrás itt folyik bele egy másik patak hideg vizébe, így lehet választani kedvünkre való hőmérsékletet a fürdéshez. A vidék amúgy az aranymosók kedvelt területe, a parton szétdobált sziták és talicskák tanúskodnak a kemény munka körülményeiről. Egy óra alatt elérjük El Cho nyüzsgő központját, itt már ritka látvány a turista, kicsit mintha zavarnánk, tovább is állunk. Útközben még megállunk egy tehén- és lóvásár közepén, majd estére elérjük Las Grutas del Lanquín y Semuc Champey* vidékét.

* ejtsd: lász grutász dél lánkuín í szemukk sámpéj

Hajnali négykor ébresztő, csúcstámadás. Mivel mindenki zokniban és nagykabátban aludt, csak a cipőt kell felhúzni, a hálózsákot magunk köré csavarni és nekifeszülni a szélnek és a törmelékes, meredek kapaszkodónak. Guatemalai vulkán ennyi magyar káromkodást talán még nem hallott, de ennek ellenére a csúcs közelébe érünk, amikor a nap áttöri a horizontot az Atlanti-óceán felett. A kráter maga kihalt, semmi jele füstnek, netán lávának. De mindez cseppet sem zavar minket, a napfelkelte, az árnyékok, a színek és a messzeség teljesen leköti a csapatot. Nem is magyarázzuk tovább, ott vannak a képek, azóta már leereszkedtünk.

Kora reggel már Antigua határában járunk, küzdünk a latin módon kitáblázott utakkal. Az antiguai kultúrsokk után úgy döntünk, bevállalunk egy vulkánt a közelben. Kora délután érünk Acatenangóba, ahonnan a Volcán de Fuego* könnyedén megmászható. Legalábbis háttérinfónk alapján. Guatemala több, mint harminc vulkánnal büszkélkedhet, ezek közül négy ma is aktív: Pacaya, de Fuego, Santiaguito és Tacaná. Közülük az első kettő érhető el legkönnyebben, bár a Pacaya egyből kiesett, amikor Antigua utcáin sétálva a digitális fotólabortól kezdve a zöldségesig mindenki csoportos Pacaya-mászást hirdetett borsos árakon. Az ország gyakorlatilag egy tektonikai törésvonal mentén fekszik, emiatt a földrengés és tűzhányás nem ismeretlen fogalmak errefelé, amihez ha hozzávesszük az évente hat hónapig tartó hurrikán szezont máris lehet értékelni Magyarország unalmas földrajzát. 1902-ben a Santa María kitörése hatezer életet oltott ki, azóta a természeti katasztrófák inkább a földrengésekhez és hurrikánokhoz kapcsolódnak, bár a térség vulkánfigyelő weboldala igen pánikkeltő módon írja le az aktuális kitöréseket. A Volcán de Fuego, a maga 3770 méteres magasságával elvileg ontja magából a füstöt, de ezt lehetetlen megállapítani a felhőkbe vesző csúcs miatt. Hátizsák, sátor, tábori felszerelés, víz és nekiindulunk túlságos önbizalommal a hegynek. Öt perc múlva mindenki a térdére támaszkodva liheg vagy éppen az út porában fekszik. A csúcs pedig közelinek tűnik, de egyetlen lépéssel sem kerül közelebb, órák múlva sem. A kukoricaföldeket és borsóültetvényeket lassan felváltja a ritkás, majd sűrű erdő, a tisztítóvágásokat elnézve ebből sem marad sok pár év múlva. Háromezer méter felett a lucfenyves ritkulni kezd, egyre több a hatalmas, kiégett fatörzs, és mi egyre kevésbé veszünk észre bármit is a nagy szenvedésben. Bár ügyes kis pihenőket alakítottak ki a helyiek az ösvény mentén, nem számít, megy a vita a visszafordulásról. Végül sötétedés előtt elérjük a csúcs alatti utolsó tábort, ekkor már többeken a magassági betegség első jelei mutatkoznak, így gyorsan sátort verünk, és tüzet gyújtunk. A naplemente egyszeri, a szél orkánerősségűre duzzad és elkezd zuhanni az amúgy is alacsony hőmérséklet. Késő éjjel, amikor a hold is lenyugodott, a csillagok fentről kézközelbe merészkednek, a völgyek felhőtakarója alól pedig előtűnnek a települések fényfüzérei. Nem csoda, ha ezért a látványért valósan meg kell küzdeni.

* fuego: tűz

Reggel kilenckor vegyes érzelmekkel zötyögünk San Pedro utcáin egy tuk-tukban, nem akarjuk túlságosan beleélni magunkat, hogy sikerült végre kijutni innen. Dél körül már elhisszük, ahogy lekanyarodunk Antigua felé és megérkezünk a híres macskaköves utcák városába. Fél óra keresgélés, majd az Ummagumma Hotel tűnik ár-értékben a legvonzóbbnak. Elindulunk várost nézni. Az élményt talán az a tény írja le legpontosabban, hogy nem sikerült használható fotót készíteni a városról. Csinos templomok, macskaköves utcák, cserép és folyondár, pácolt fa erkélyek, virágos ablakok és sehol egy teherautó. Mindezek mellett riadt, sápadt turistacsoportok keresik vezetőjüket, népviseletbe öltözött városi kereskedők lökdösik őket, hogy vegyenek szőnyeget, van McDonald’s és az éttermek menüjén Schnitzel vagy hamburger a toplistás ebéd. Az építészet és a településszerkezet Granada vagy éppen a mexikói San Cristóbal de las Casas házait és utcáit idézi, de a hangulat talán még Szentendrénél is turistásabb. A tervünk hamar módosul, a pár napos felfedezést pár órásra szűkítjük, keresünk egy autókölcsönzőt és visszavonulunk a szállásra unatkozni. Félreértés ne essék, senkit nem tanácsolunk el Antigua megtekintésétől, számtalan utazóval találkoztunk, akik szuperlatívuszokban meséltek ottani élményeikről, csupán jeleznénk, ha eredeti közép-amerikai látványra, tájakra és hangulatra vágyunk, készüljünk fel a csalódásra.

Még mindig San Pedróban vagyunk bezárva, se bérkocsi, se csirkebusz, végül az egyik utazási irodánál veszünk másnapra jegyet egy közepes árfekvésű kisbuszra, ami kimondottan turistákat szállít naponta a San Pedro – Antigua útvonalon. Nincs mit tenni, hazaballagunk és délutánig beszélgetünk arról, mit kéne ma csinálni. Érdekes cikk kerül elő az egyik Revue magazinból, a spanyol vezetéknévrendszert tárgyalja. A gyarmatosítás során elterjedt rendszer alapjai Spanyolországból származnak, a mi Péterffy jellegű neveink (valakinek a fia) latin-amerikai országokban úgy állnak, mint Fernández, Ramírez vagy éppen Gonzáles. Ha valakinek a neve egy bizonyos földrajzi helyiséget jelöl, akkor megjelenik a de* kötőszó. José de Castillo feltehetőleg azonos nevű megyéből származik, míg Carlita de la Cruz ősei egy kereszt(út) közelében lakhattak. A magyar Király, Herczeg és Nemes családnevekhez hasonlóan itt is elterjedt a szegény nép soraiban a reményteljes névadás, van bőven de Rey és Castillo. A mesterségek nevei is népszerűek, Kovács helyett Herrera, Asztalos helyett Carpento. Bár eredetileg a spanyol udvar beteges nevezéktana szolgáltatta az ötletet, a hosszú, négy-öt névből álló teljes nevek alapvetők a latin-amerikai országokban. Luis José Castillo Alvárez. Jessica López Serrano-Huberto de Marquez. A gyerek két vezetéknevet kap és egy vagy több keresztnevet. A keresztnevek állnak elől, a vezetéknevek közül pedig az első az apáé, a második pedig az anyáé, aki amúgy felvette férje nevét amikor hozzáment. Ha etnikai származású, ezt meg lehet még fűszerezni egy Cotzhumalguapaxepén vagy Saxchayaquitán középső névvel. Az őslakos nevek amúgy egyre ritkábbak, a társadalmi reakció olyasmi, mint nálunk az Orsós meg Lakatos nevek esetében, diplomás orvosokat és ügyvédeket zártak már ki klubokból, egyesületekből a nevük miatt. Guatemala szociális jelrendszere sokkal középkoribb, mint az európaiaké, itt jóval nagyobb a jelentősége az öltözködés stílusának, az ékszereknek, kiejtésnek és természetesen a vezetékneveknek.

*de: -ból, -ből, -tól, -től

Ha időt, türelmet és energiát akarunk spórolni, nem mindegy, hogyan utazunk egy csirkebuszon. Először is, a sárga, lefestetlen “SCHOOL BUS” járatok ugyanolyan értékűek, mint úti cél táblával ellátott kék-zöld társaik, értsd, ugyanúgy lehetetlen megtippelni, hová mennek pontosan. Egy Xela-Santiago Atitlán feliratú járat Xelából lehet, hogy csak a Cuarto Caminos nevű elágazásig jut, de alkalmanként elmegy Santa Claraba, San Pedróba vagy akár egészen Santiagóba. Megbízható információt csak utastársainktól várjunk, ugyanis az ayudante kivétel nélkül Santiagót fog mondani akkor is, ha városi járatról van szó. A legjobb módszer a buszra várakozók között kérdezősködni, mikor jön a közvetlen járat. Ezzel később ugyan, de jóval olcsóbban utazunk, mint átszállásokkal, mindenhol megfizetve a gringó adót. Ha megvan a busz, fogjuk csomagjainkat, és egyből szálljunk fel hátul, a vészkijáraton, figyelmen kívül hagyva az utaskísérők kiabálását. Hátizsák az ölben, faarc, és ha jön a jegyszedő, unottan nyújtsunk át neki annyit, amennyit másoktól látunk. Ha nem vagyunk benne biztosak, akkor kb. fel órás út ára 5 Quetzal. Ha megkérdezzük előbb, biztosan háromszoros ár lesz a minimum. Ha szólnak, hogy a hátizsák a tetőre való, és szeretnénk csomagjainkat épségben viszontlátni, akkor mély irritációval nézzünk határozottan a szemébe, és mondjuk azt, hogy no! Erre többnyire nem jut eszükbe reakció. Azért vannak kivételek, a turistás vidékeken elképzelhető, hogy hátizsákunkért is fizetni kell, ha az utastérben akarjuk tartani, de sose feledjük, a következő busszal is eljutunk célunkig, a versenyzői szellemet figyelembe véve az is lehet, hogy hamarabb.
A busz maga nem veszélyesebb, mint általában az élet errefelé, a valós veszélyek a százméteres szakadékok, a zsebtolvajok és a mormonok. Ezeket leszámítva egy kellemes és élményteli utazás csirkebuszon préselődni.

A kölcsönzött Chevy ideje tegnap járt le, vissza kellett adnunk, már csak műszaki hibák miatt is. Azt az ígéretet kaptuk, hogy még ma a mienk lehet újabb két hétre a kocsi. Egyértelmű, hogy nem hisszük el, tovább keressük a megoldást minden szinten. Ez többnyire abból áll, hogy a partmenti ösvényen végigsétálunk, mindenhol beülünk egy sörre vagy kávéra, és gyűjtjük az információt. A tüntetések tovább folytatódnak, a menetrendszerinti buszjáratok szünetelnek a tó körül, de ezen senki nem stresszel, majd utaznak jövő héten. Nekünk nincs ennyi időnk, így megkíséreljük megközelíteni a Santiago Atitlán feletti hegyeket lóháton. A szokásos sztori, a helyi vezető vetít, fáradt, extra pénzt kér, visszafordulunk. Lassan megismerjük San Pedro összes magántaxiját, utazási irodáját és autótulajdonosát. Felmérjük a tömegközlekedési lehetőségeket, az itteni csirkebusznak* csúfolt, kiszuperált amerikai iskolásbuszokkal tele van a helyi sajtó, évente tucatnyi szerkezet zuhan valamilyen szakadékba országszerte. Házilag barkácsolt fékrendszerek, bekokózott tizennyolc éves sofőrök, macsó versenyzői szellem és lefizethető rendőrök jellemzik ezt a szolgáltatást. Külön tudománya van a csirkebuszon utazásnak, az amatőr turistát messziről felismerni, ahogy félénk, bocsánathogyélek szemekkel az ayudante* válaszát várja, vajon mennyibe fog kerülni az út. A helyi erő ravaszmód csillogó szemekkel számol, végigméri a felszerelést és tökéletesen megtippeli az összeget, amit adott külföldi még éppen kifizet problémázás nélkül. Ez többnyire a valós ár tízszerese körül mozog, de még így sem éri el az európai buszárakat. A külföldi elkezd felmászni a lépcsőn, mire fentről A Bérgyilkos stílusban lelóg egy ayudante, és megragadja a hátizsákját. Az ötlet persze az, hogy segítsen felhelyezni a tetőcsomagtartóra, de a kétségbeesett külföldi ezt nem tudja, pánikszerűen kapaszkodik a hátizsákba. Összegyűlik hát a busz személyzete, és elkezdik egyszerre magyarázni, hogy hátizsák az utastérbe nem való. Végre megvilágosodik minden, mosoly, én utastér, hátizsák tető, Si, Si, lehet felszállni. Azaz lehetne, ha az első öt sorban nem ülne harminc testes maja asszony kétszer annyi gyerekkel. Hátul meg üres. De mit csinál egy dörzsölt utazó Guatemalában? Legközelebb kiderül…

* helyi nevén camioneta, nem összekeverendő a pickup nevű, személyautó méretű, nyitott kisteherautóval
** utaskísérő, jegyárus, ellenőr, csomagfelelős, élő irányjelző, füttymester, rendfenntartó, filozófus

Ez jó. Tíz éve egyik nap a színes, utcai automatákból kapható rágógumi bogyók ára országszerte 25 centavo helyett egy Quetzal* lett (négyszeres áremelkedés). Az oka nem a hirtelen kaucsuk vagy cukorhiány volt, nem is az infláció. Az ok nagyon guatemalai, ugyanis valaki kitalálta, hogy a papír egyquetzálos helyett legyen fémpénz. Ennek is megvolt a maga közgazdasága, a Quetzal inflációja miatt a bankjegy papírja lassan többet ért, mint egy Quetzal. Így hát 1998-ban megjelent a szép, nagy és vastag egy Quetzal, aminek az írás részére az 1996-os békeszerződést jelképező stilizált galambot vésték. A fej helyén a szokásos ábra látható, a nemzeti címer karddal, puskával. A kis piros golyósrágót forgalmazó guatemalaiak nem a 100%-os emelést választották (hisz megjelent ekkor az új ötven centavós is), hanem a sokkal izgalmasabb 300%-osat. Azóta a fémötvözet ára is megugrott, így lassan ócskavasként többet ér egy érme, mint egy Quetzal. A váltás után persze kiderült, egy latinamerikai ország számára a nemzeti büszkeség egyik alappillére, hogy a legkisebb bankjegy is papírra legyen nyomva, így maradt a papírquetzálos. Aminek a neve ráadásul ugyancsak különleges, a volt spanyol gyarmatok mind maradtak a régi peso elnevezésnél, kivéve Argentína (moni), Honduras (lempira), Venezuela (bolívar), Paraguay (guaraní), Peru (inti) és Bolívia (boliviano), de közülük is Guatemala az egyetlen, ahol a nemzeti madárról nevezték el a valutát. Ennek is megvan az oka, ugyanis a gyarmati idők előtt az őslakosok só, obszidán, jáspis és kakaó mellett a quetzal madár tollait is pénzforgalmi eszközként használták. Tavaly új papíron bocsátották ki a következő egyquetzálos adagot, de ez már nem is papír, hanem gyűrhetetlen és öntisztító polimer műanyag. Feltehetően így már olcsóbb az előállítása, mint egy Quetzal.

* 1 Quetzal = 100 centavo (fillér) (20,- Ft)

Fellelkesülve a tegnapi teljesítményen, kocsiba pakolunk és irány a tágabb környék. A cél a vasárnapi piac Chichicastenango (Chichi) főterén. Utoljára tavaly voltunk arra, de ma mást is meg szeretnénk nézni, így a 148-nál (az elágazás neve, amely a Pánamerikai “autópályáról” leágazik Santa Clara és San Pedro felé). nem fordulunk keletre, a főváros irányába, hanem balra, Xela felé. A térkép alapján Huehuetenangót érintve késő délelőtt Chichiben lehetünk, így ráérősen haladunk, az érdekesebb helyeken megállunk nézelődni. San Francisco El Alto textiljeiről híres, de nem ma van a piac napja, csak a helyiek őrzik unottan mintás hengereiket. Innen Huehuetenangóig az út nem a legjobb, de a vidék csodaszép, helyenként vadnyugatias, máshol alpesi a hangulat, dél elmúlt és még félúton sem vagyunk. Átküzdjük magunkat Sacapulasba, innen akaratunkon kívül Nebajba jutunk, sehol nincs kitáblázva, hogy a fővárosba vezető út egy középkori, egynyomtávos hídon vezet át rögtön jobbra a bokor után. Újabb hosszú, száraz órák, a nap már rég lenyugodott amikor Chichibe érünk. Néhány pakoló maja családot még látunk, majd késő este érünk San Pedróba.

A napokban szinte mindent kipróbáltunk a tó körül: lovaglást, kajakozást, strandolást, városnézést és kocsmázást. Nézzünk hát egy klasszikus san pedrói gyalogtúrát. A tavat nyugatról mélyen szabdalt, meredek vulkanikus lejtők szegélyezik, ezeknek egy csoportja az Indián Orr nevet kapta, mert ha balra döntjük a fejünket naplementekor, egy markáns férfiarc profilját fedezhetjük fel a sziklák rajzolatában. Persze van más lehetőség is, a kora esti tókörkép az orr csúcsáról is megtekinthető, ráadásul ha fent alszunk, a napfelkelte is a mienk. Az út Santa Clarából kevesebb, mint egy óra, de az emelkedők gyilkosak és annyira nincs hideg. Lihegve, izzadtan érünk fel a csúcsra, ahol sátorverés, tábortűz, gyomorfertőtlenítő és panorámabámulás veszi kezdetét.

Még mindig van látnivaló a tó körül, Santiago Atitlán zárkózott faluja, San Antonio és Panajachel, egy nap alatt meg lehet tenni a tó körül azt a száz kilométert autóval, de nem egyszerű. A környéken közben egyre-másra zárják le az utakat, nemrég volt elnökválasztás, és ötven éve először áll baloldali politikus a kormány élén. Az eddigi jobboldali kormányok alatt több, mint kétszázezer embert végeztek ki, míg a gazdaság még mindig az egyik leggyengébb Közép-Amerikában. Az atrocitások elsősorban a vidéki lakosság, az indián származású rétegek ellen irányultak, országszerte ők azok, akiket Magyarországon “cigány” névvel illetnek. Elkeseredésükben az új kormányt máris nyomás alá helyezik: a választási kampányban tett ígéreteket szeretnék minél előbb kézzelfogni. Jogtalan földfoglalások, zsoldosok háborús bűntettei, a nemzetvédelem égisze alatt elkövetett erőszak, a lista hosszú. Álvaro Colom, az új elnök, üzletemberi tapasztalatát felhasználva radikális programot hirdetett a szegénység és a bűnözés ellen. Mindez jól is hangzik, ám a legtöbb helyi, akit megkérdezünk lemondóan int:
- Nem változik itt már semmi. Évtizedek óta mindenki az ország és a nemzet haláláról szónokol, mégis itt vagyunk. Ez Közép-Amerika.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Saját hazánk panaszait? Vigaszt? Megértést? Annyi biztos, érdekes lesz megfigyelni, az évek óta egymást puccsokkal váltó katonai vezetők után hogyan oldja meg a helyzetet egy baloldali gazdaságpolitikus?
Végre megérkezett San Pedróba a világkörüli útjuk során Pip és Tomcsi, egy belevaló pár Magyarországról. Vállalkozásuk, a Keep on Discovering. Már több, mint egy éve tart, és még hátra van Dél-Amerika. Jót beszélgettünk a profin felszerelt Land Rover körül, de sajnos Tomcsinak láza van tegnap óta, feltehetőleg Dengue, így kénytelenek megszakítani útjukat pár napra.

Ébredés húszfokos napsütésre, gyümölcssaláta a teraszon a San Pedro vulkán felhőkoronázta csúcsa alatt, nem is ragozzuk. Reggel a szokásos körök: Bistro Nuevo Sol kávé és rántotta és helyi pletykák, utána piacról zöldség-gyümölcs-egyéb, majd a kényelmes mobilitást kihasználva elautózunk San Pablo és San Marcos településekre, az életszínvonal százméterenként zuhan, mindenütt vályogházak és mezítlábas, fahordó asszonyok. San Marcos amúgy világszerte ismert meditációs központ, az öbölnek és a völgynek van valami kisugárzása amit csak ezer éve élt maja papok és modern karmahívők éreznek, számunkra inkább egy kihalt üdülőfalu jelleget mutatott. Az ide érkező emberek már rég kifizettek mindent, párezer dolláros csomagokat lehet venni külföldön, ennyiért egy hétig lakhatsz itt zöldségen és meditáción, és vélhetőleg egy kicsit kevésbé stresszelsz majd a munkahelyen, ha hazamész. San Marcos után még el lehet vergődni négykerékkel pár kilométert szögesdrótos kőkerítések és három méter vastag sövények között, de az út a végén összekeskenyedik és lehet tolatni, nem is keveset. Visszafele körbenéztünk a szomszéd faluban, és íme, San Juan La Laguna főutcáján van egy ház, ahol csirkét árulnak. Egy kis falusi dugó és döcögés után visszaérünk, jöhet a faszén, rács, ilyenre is csak nyaraláskor érünk rá.

Tegnap sikerült rálelni Ramára, aki elvitt a kocsijához, onnan elmentünk a szerelőjéhez egy régi defekttel, ahol négy óra után kiderült, az olajat is cserélni kéne de azt csak szakszervizben lehet, de hisz ez Guatemala ember, de azért próbáljuk meg… a vége az lett, hogy este hatkor sikerült elindulni San Pedróból, barátaink kilencre érkeznek a reptérre, a hivatalos menetidő négy és fél óra, a magyar mobil itt mindenhol működik, csak a fővárosban nem, ennyi elég is a napról.
Zsolt és Manyi már az érkezési parkolóban vártak és reménykedtek, amikor két taxis előtt sikerült bevágni a sorba a Chevrolet terepjáróval. Mindenki megkönnyebbült, és elindultunk San Pedróba, végül kis eltévedéssel együtt is sikerült hajnali háromra visszaérkezni. A mai nap így inkább pihenéssel és beszélgetéssel telt, jó látni másokon a csodálkozást megszokott dolgokat szemlélve, amik pár hónapja nekünk is újak voltak. Az otthoni hírek hallatán pedig senkiben nem merült fel, hogy de rossz ötlet is volt elindulni utazni. San Pedróban időközben beköszöntött a vízkereszt és farsang közötti idő ünnepe, az utcákon rezesbandák és füstölőket lóbáló maja sámánok grasszálnak, házigazdánk, Oscar pedig barátaink napidíján felül a mi, három nap múlva esedékes bérleti díjunkat is el akarja kérni. A haverokat csak meg kell hívni valamiből.

Rama azóta sem került elő, elvileg van egy boltja a parttól nem messze, de bent csak egy indiai ruhákba felöltözött hölgy motyog, orrán és homlokán vastag kéregben száradt festék, meg sem próbáljuk megkérdezni tőle, merre lehet a tulaj. Közben rátalálunk Joséra, vele már találkoztunk régebben, Spanyolországból származik de már évek óta járja a világot, a munkája: profi pókerjátékos. Többnyire az interneten keresi a havi betevőt, de saját szavaival élve, tiszta passzióból néha beáll a halandók közé játszani. Felajánlja, ha álljuk a “bemelegítést” akkor könnyen összenyeri nekünk az autó árát, csupán pár estére lesz szüksége. Nem, nekünk holnapra kell a kocsi, és úgy tűnik, marad a reptéren kölcsönzés. A másik magyar ötletünk, hogy kéne venni pár élő csirkét, hogy az utazó csapat ellenőrzött eredetű, olcsó és finom alapanyagokkal készüljön az országjáró körútra. De ilyet itt turista még nem keresett, az indián asszonyok döbbent szemekkel tárják szét karjukat, ők a másnapos, darabolt csirkét a piacon veszik. Egyikük turistákhoz szokott figyelmességgel tanácsolja, háziállatnak ne csirkét vegyünk, hanem a helyi állatorvosnál lehet kiskutyát meg cicát örökbe fogadni. Lemondóan intünk, a végén még tényleg megszegjük a helyi “EU-szabályt”.

Hamarosan megérkeznek barátaink otthonról, és jó híreket kaptunk a Keep on Discovering kétfős csapatától, akik már Mexikóban járnak és bármely pillanatban itt lehetnek. Otthoni barátaink pedig úgy tervezik, hogy kocsit bérlünk egy hétig, aztán a távolabbi vidékeket helyi járatokkal fedezzük fel. Elkezdődött hát az autókölcsönző-vadászat a környéken. San Pedróban egyértelmű, hogy nem lesz ilyen cég, a tó másik oldalán, a sokkal fejlettebb Panachajel már szerepelt a netes keresésekben. Sajnos rendre kiderült, hogy csupán fővárosi kölcsönzők vállalnak személyes átadást Panachajelben, a bérleti ár duplájáért. Antigua a következő lehetőség, de nem sikerül élő telefonszámot találnunk. Marad hát a reptéri kölcsönzés, bár belegondolva az sem lesz egyszerű este tízkor. Egyik kedvelt reggeli kávézónkban, a Nuevo Sol bisztróban új ember áll a pult mögött: Jack, az eredetileg Zimbabwei születésű, ausztrál-brit állampolgár. Ismer valakit, aki állítólag már adott bérbe autót errefelé. Figyelmeztet, hogy óvatosan kezeljük, az autótulaj kicsit bolond, ami még nem baj, de ráadásul new-age hívő is. Bár órákon át keressük a parton és a háza körül, Rama, a potenciális nem-hivatalos autókölcsönző ügynökünk nagyon mélyre kerülhetett meditációja során, mert sehol nem találni. Jack közben meghív egy vasárnapi afrikai hússütésre, és megkér, segítsünk egyelőre csak elméletben létező ingatlanügynökségének megalapításában. Guatemala amúgy kiváló terep effajta kísérletekhez, itt el lehet kezdeni bármit cégbíróság, adóhatóság vagy egészségügyi papírok nélkül, azokra majd akkor lesz szükség, ha már hasznot termelsz és felfigyelnek rád. Egyszerű weboldal, néhány falragasz, és leginkább szájról szájra terjedő hírek, itt visszakerül a kereskedő a közgazdaság alapjaihoz, nincs éves marketingbüdzsé és pénzügyi terv, azt keresed, amiért megdolgoztál. Az egyre szaporodó külföldi befektetők és nyugdíjas korukra a világból kimenekülő gazdag nyugatiak biztos vásárlóerőt jelentenek a polgárháborúból éppen kikecmergő ország ingatlanszektorának. A tó partján és egyéb felkapott részeken már most tízszeres árakon kínálják a építkezési telkeket, Panajachelben pedig egyenest amerikai ingatlanárakkal játszanak. A tó kevésbé fejlett részein vásárolnak hatalmas birtokokat azok, akiknek nem számít az ár, néhányan magán helikopter-leszállóval és kikötővel teljesen függetlenítették magukat az úthálózattól.