Hajnalban már egy camoineta (ponyvás kisteherautó) platóján kapaszkodunk a San Cristóbal és Palenque közötti kanyarokban, mielőtt elhagynánk a országot két részét még szeretnénk bejárni: a Carretera Frontera nevű hírhedt déli útszakaszt, valamint a Montes Azules Nemzeti Park szívében rejtőző Miramar tavat. Délre San Javierba érkezünk, innen nem messze található Lacanja Chansayab (Lácánjá Hánszajab), egy lakandón indiánok lakta falucska a dzsungel közepén. Még Oaxacában ajánlották, itt mindenképp érdemes szétnézni, az őslakosok élete valami egészen különleges. A Palenquéből magunkkal hozott kis információs füzet szerint a lakandónok az egyetlen népcsoport a volt spanyol gyarmatok területén, melyet sosem igáztak le az európaiak. Ez nagyrészt a terület megközelíthetetlenségének volt köszönhető, de talán szerepet játszhatott az is, hogy a lakandónok sosem építettek maguknak birodalmat, inkább apró, családi közösségekben éltek az esőerdő mélyén, és mindig is bizalmatlanul kezelték a külföldieket. Az ősi mayák legtisztább leszármazottainak tartják őket, mivel egyáltalán nem keveredtek sem a fehér hódítókkal, sem a későbbi mesztic leszármazottaikkal. Mily ironikus, hogy az utóbbi évtizedekben nemzetközi kutatócsoportok és államilag szponzorált tanulmányok tucatjai kezdtek el foglalkozni az életmódjukkal, mivel egyedül a lakandónok lakta terület nem pusztul ijesztő mértékben. Ők nem vágnak ki fákat, nem gyújtanak fel erdőket, hogy termőföldhöz jussanak, egész egyszerűen a dzsungel mélyén, a párás félhomályban termesztik azokat az árnyéktűrő növényeket, amikkel kiegészítik vadászó-gyűjtögető életmódjukat. A mexikói kormány a kilencvenes évek végén kitalálta, roppant igazságos lenne, ha fizetne a lakandón törzseknek, amiért az erdeiket szépen sorban vágják ki és szállítják el. Az indiánokat senki nem kérdezte meg, helyette számukra igen komoly mennyiségű pénzhez jutottak, ami persze nem segítette elő az ősi életmód fenntartását. Utak épültek az esőerdő mélyére, nemzetközi gyógyszergyártó cégek kezdték el felvásárolni a lakandónok által használt gyógynövényeket, és persze megérkeztek az első hátizsákos turisták, akiket nemsokára követtek a légkondis buszkonvojok. Bár a prospektus szerint mindez hiper-szuper és jó dolog, erős fenntartásokkal közelítjük meg a falut. A lakandón indiánok, akik ötven éve még ősközösségben éltek és többségük nem látott fehér embert, hamar beletanultak a XXI. századba. Egy sátorhely kétszer annyiba kerül, mint San Cristóbalban egy hotelszoba, a vacsora ára és mennyisége köszönőviszonyban sincs egymással, egy szomszédos vízeséshez pedig közel húszezer forintért kísért volna el a házigazda másnap. Oké, a ruházatuk még a régi, hosszú, hófehér köntösben járnak és a hajukat nem vágják még a férfiak sem, de akkor is, ez már kirakatturizmus. A gépet elő sem vesszük, amikor rákérdeznek, nem akarunk-e fotózni, olcsón megengednék…