Bár latin-amerikai országokban nem ismeretlen a hetekig tartó fieszta fogalma, itt Guatemalában valóban komolyan veszik. Már karácsony után akartunk róla írni, de csak nem lett vége. Az egy dolog, hogy december első hetétől kezdve az utcák megtelnek 5-6 éves gyerekekkel, akik egyik kezükben piros papírcsomaggal, másikban égő gyufával, az arcukon meg kaján vigyorral várják, hogy egy gringó* arra tévedjen. A gyufát csupán a kanóchoz kell érinteni, majd eldobni a csomagot, hogy másodpercek múlva ötméteres körzetben mindenki ugorjon egyet a lökéshullámtól. Mert ezek nem bóvli magyar petárdák ám, ezek házilag csomagolt bombák, némelyiket csak tízkilós vascsőből merik kilőni, de vannak sorozatvetők, ezek egy papírhevederre erősített apró rakéták sorba kötve, na ilyenekkel tiszta iraki közvetítést hoz létre hajnali háromkor a szomszéd srác mert nem tud aludni és unatkozik. Szóval visszatérve a fiesztára, a hangulatot hetekkel előtte már elkezdték előkészíteni. Karácsonykor aztán álarcos táncok, felvonulás, szoboröltöztetés meg családi bulik. De nem lett vége sem 26-án, sem 29-én, és most meg itt a szilveszter. Ráadásul a külföldi turisták is megszállták a várost, mindenhol kétségbeesett hátizsákosok álldogálnak a “megtelt” feliratok alatt, persze a többség egyből a parti kocsmákban telepszik le, és onnan küldik a barátnőket, gyerekeket szállást vadászni. A tömeg közben csak hízik, az utcák megtelnek a környékbeli falvak népviseletbe öltözött családjaival, köztük felbukkan egy-egy szalmakalapos, nagyszakállú hippi, esetleg egy eltévedt skandináv házaspár. Hogy az óévet ne ilyen komor témákkal búcsúztassuk, íme egy rövid bemutató a guatemalai kortárs építészetből, szobánkon illusztrálva: A beltér az átlaghoz képest kiváló, mivel le van vakolva, a földön csempe és az ágyon van matrac. Ez már hotelkategória errefelé. Tovább emeli a szoba értékét (ahogy azt külön kiemelték az elején) a függöny. Igaz, hogy a karnis egy spárga de legalább a spárgát tartó pöcök nem egy félig bevert szög, hanem rendes, csavaros-tiplis munka. A szobában ezen kívül csak az van, ami a mienk. Már az előző helyen is feltűnt a gömbvasak** szerepe a guatemalai építészetben. Nem vagyunk szakemberek, de emlékeink szerint a gömbvasat nálunk is használják a tetőkorona vasbetonjához, azzal a különbséggel, hogy az alul-felül kilógó felesleges részt vagy levágják, vagy a továbbépítkezéshez felhasználják. Nem úgy errefele, itt alul-felül megmaradnak a vasrúdkötegek, és számtalan ötletes felhasználásra adnak alkalmat. A belső gömbvasak szerepe elsősorban dekoratív, a négy sarokból meredő fémszálakra többnyire műrózsát, karácsonyfacsillagot vagy színes szalagot kötnek. A mieink beköltözéskor elvesztették dekorációikat. A tetőterasznak gúnyolt befejezetlen második emelet szinte minden guatemalai otthon sajátja, legfeljebb harmadik vagy negyedik emeletnek készült eredetileg. Egy tetőfedő itt biztos nem élne meg, a födémet duplán lebetonozzák aztán kész a ház. Nade tetőterasz: ez már igazi funkcionális dizájn, a gömbvasakra bambuszrudat kell húzni, és máris kész a szárítókötél tartóoszlopa. A kötél másik végét egy közeli kerti fára lehet kötni, egy kis innováció és máris jöhetnek a ruhák. A tetőterasz másik felén helyezkedik el a víztartály, központi települési vízgazdálkodás híján mindenki a maga igényeinek megfelelően oldja meg a melegvíz és a víznyomás kérdéskörét. Ez általában egy ezer literes hatalmas fekete műanyag bödön, ebbe gyűjtik 24 órán át a városi vezetékből alkalmanként csorgó vizet. Emeletnyi magasságból aztán megvan a víznyomás (na ne európai számokra gondoljunk), a melegvizet pedig a szokásos műanyag, merülőforraló jelleggel működő elektromos zuhanyrózsa (nem hiába csak 110 V itt a feszültség) szolgáltatja. A terasz maradék részeit ismét csak dekorációra használták, melyek között szerepel az üres ivóvizes ballon valamint egy kiszuperált fotelbelső. Lassan indulunk mi is szilveszterezni, de addig is itt egy két perce készített kép a netkávézó előtti petárdázó gyerekekről: éppen a szobába dobott bomba hatását figyelik kíváncsian, mellettük utcai robbanószerárus.

* eredetileg amerikaiakra, manapság minden külföldire használt gúnynév
** ujjnyi vastag bordázott vasrúd, vidéki teherautókról lóg le mindig a köteg vége, jobb esetben piros szalaggal

A világon nagyon kevés dolog van ingyen, így itt is kénytelenek vagyunk reklámokkal támogatni az oldal fennmaradását. Ti is segíthettek, ha fórumokon, ismerősöknek személyes ajánlással elkülditek ezeket a linkeket. Ne feledd: No spam! És BÚÉK!

Mongólia: Nomád lovastúra

ikaland.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=638&Itemid=193

Brazília: Természetfotózás

ikaland.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=623&Itemid=149

“Don don dinero, yo te quiero”…* csendül fel a hajnali utcán a Mexikóból is jól ismert sláger, sajnos Guatemalában is ugyanaz a zenei helyzet, mint másutt Latin-Amerikában: az ország muzikális divathullámait Lopez, Shakira és 50 Cent hangszálai (vagy csípőizmai) irányítják, nincs igény a zenei változatosságra, ha valami sláger akkor az egész nap mehet. A errefele használatos piros motortricikli-taxik tulajdonosai a valódi vájtfülek, a járgányt eleve autósakksival szerelik, amire aztán rá lehet kötni a hátsó tengely és az alváz közé begányolt muzeális táskarádiót és két nemzeti viseletbe öltöztetett hangfal-társát, oszt indulhat a műszak! Teljes hangerő (ugyanazzal a hangnyomással minél erősebb recsegés), celluxszal összefoltozott Shakira-kazetta, “Dios me ayuda**” matrica és gyufaszál a szájba. Ezek után már csak a gázkart kell húzni és sziszegő füttyökkel felhívni magunkra az egyértelműen turistának öltözött külföldiek figyelmét, akik boldogan ülnek be a mototaxiba 15 quetzálért, és hátul a sebességtől megszeppent arccal szorongatják Diet Coke palackjaikat.

*Pénz úr, pénz úr szeretlek téged
** Isten megsegít

Hazafelé tartva különös látvány fogad: az út mentén csirkék szaladgálnak harisnyában, piros, lila és felemás színekben. Persze ilyenkor a szokásos magaslabdás viccelődés kezdődik, de egyik útitársunk észreveszi, és magyaráz. A hegyekben a frissen vetett kukoricát a fagy ellen öklömnyi földkupacokkal védik, a fiatal növény szára mellett felpúpozott porhalmok a hideg ellen szolgálnak. Természetesen a csirke genetikailag vonzódik az efféle, frissen hányt halmokhoz, és falusi környezetben edzett körmeivel néhány céltudatos mozdulattal tönkretehet egész veteménysorokat. Ezt megakadályozandó kapnak zoknit az idősebb egyedek.
A másik apró ünnepi észrevétel a fogorvosok marketingstratégiájával kapcsolatos: itt nem fehér zománcot vagy fájdalommentes kezelést ígérnek, hanem csillogó aranyfogat. Persze mint mindent, ezt is lehet fokozni. A csirkékről sajnos nem készült felvétel.

üdvözlet ismét (& ismét:), egy kétbitnyi külföldi kitérő után idén rendszeresebben írok a bedouinra, reménykedjünk. anyag az van dögivel, szépen sorjában igyekszem bemutatni a jelent, the world as we see it, aztán jöhet az ítélet.
itt a pénzevés korszaka, tudtuk meg nemrégiben számos bulvárhírből (vezető netes hírportáljainkkal az élen), no ettől még senki nem keseredett el, nem kezdett táplálék-kiegészítőket keresni pénzes ételekhez, nem kereste fel háziorvosát. a hír lényege, hogy az utóbbi húsz év fogyasztási szokásait szépen bepötyögték egy speckó táblázatba, alája a föld erőforrásait, tételesen, majd osztottak-szoroztak. ugye senki nem gondolja, hogy ennél tudományosabb módszer is létezik a jövőkutatásban? persze a hír lényege igaz: ha így folytatjuk, kiürül a hűtő, hellóka! a tálalás az már más tészta, az ensz több ezer oldalas dokumentuma kábé annyit ér, mint a greenpeace év végi fókabébis és delfines tüntetése a fehér ház előtt, az emberiség ettől még nem fog kisebb autót venni vagy bambuszrügyet zabálni reggelire. az egészben a legszebb, amit csak egy mondattal érintett a szerző, és amit az ensz szóban forgó “geo4″ doksija sem fejt ki részletesebben, hogy a pénzevés ötlete nem ma született. bryan chosom, egy ír aranyásó találkozott először az ötlettel, miután egy apró indián faluban valahol kanadában a húszfős csapata számára mindent felvásárolt. amikor indultak volna tovább, a helyi főnök kíváncsian kérdezte, mit akarnak mindezzel a cuccal, amivel egy átlag bennszülött törzs évekig megél ezen a vidéken. hát aranyat megyünk keresni, hangzott a válasz, természetesen. no és az arannyal mi történik majd, folytatódott a kíváncsiság. eladjuk, és lesz belőle pénzünk, jött az önérzetes válasz. és a pénzzel mi lesz, kérdezősködtek tovább az indiánok. a replika az aranyásóknak természetes volt: jövőre veszünk rajta még több ételt és felszerelést, és újra elindulunk aranyat keresni a hegyekbe. az indiánok elhallgattak, gondolkoztak egy keveset majd elárulták a számukra akkor egyetlen logikus magyarázatot: és ha a pénzetekkel mindent megvettetek és mindent elfogyasztottatok, mi marad? a pénzt fogjátok megenni!
a fentiek tükrében így már borzongatóbb a jóslat, nem?

Házigazdánk, Oszkár és családja tegnap este kedvesen meghívtak minket karácsonyozni, persze szabadkoztunk, hogy nem akarunk zavarni, de úgy tűnik ez fel sem merült náluk. Nos, milyen egy guatemalai karácsony? A nap takarítással kezdődik, ez nem nagy meglepetés, bár itt nem csak a ház asszonya takarít egyedül, hanem az egész család. Délután háromkor mindenki szépen felöltözik, és irány a főtér, ahol jelmezekbe öltözött táncosok, zenekarok és vallási felvonulások torlaszolják el a szomszédos utcákat. A gyerekek édességet kapnak, a szülők pedig végigjárják a teret, ismerősökkel leállnak beszélgetni, nézelődnek. Istentisztelettel folytatják kora este a katolikus templomban (Oszkárék éppen katolikusok), majd a család tovább üldögél a főtéren vagy sétálgat a lakosság nagy részével a közeli utcákban. Tizenegykor Oszkárék elindulnak a rokonokhoz, szűk sikátorokon át követjük őket, San Pedrónak ezen része ismeretlen számunkra, áthaladunk valaki nappaliján, megkerülünk néhány ágyat egy sötét szobában, majd megérkezünk anyósékhoz. A földet fenyőtű borítja, karácsonyfa nincsen, van viszont egyszerre három kínai műanyagcsillag, amik egyszerre, de különböző karácsonyi dallamokat sípolnak apró elektronikájukkal. Éjfél előtt a kisebb gyerekek (öt éves kor alatt) kapnak egy-egy ajándékot: babát, csörgőt, képeskönyvet, majd a felnőttek viszkivel koccintanak. Éjfélkor eldurran a város: mindenhol tűzijáték és petárda durrog, emberek kiabálnak, gyerekek visítoznak, a család pedig feláll, és mindenki mindenkinek hatalmas öleléssel és puszival kíván boldog karácsonyt. Hamarosan tovább indulunk, meglátogatni a többi rokont. Mindenhol támálesz* és egy bögre forró kávé a hagyományos karácsonyi menü, nem nagyon törődik senki az étellel, annál inkább egymással. Beszélgetnek, viccelődnek, iszogatnak a maja családok, kérdezgetnek a magyar szokásokról, fikázzuk együtt egy kicsit az amerikai pulykát majd elindulunk haza. Sokáig fennmarad még a család, a turista negyed felől bömbölő trance hallatszik egész reggelig, a közeli vulkánok karácsonyi ködöt küldenek a tótükörre és a parton sárga hajú, ráncos hippimaradványok fekszenek öntudatlanságban.

*tésztába göngyölt hús vagy pörköltszaft, amit banánlevélbe tekerve meggőzölnek

Guatemala észrevehetően spirituális ország, ami elsősorban a vallási sokszínűségben nyilvánul meg. Az állatáldozó maja szellemi vezetők, a titokzatos indián sámánok, a házas katolikus papok és a piacokon prédikáló pünkösdista lelkészek mind eltelnek adrenalinnal, ahogy közeleg a karácsony. Vagy a téli napforduló, vagy a jaguár-isten neve napja. Igazából mindegy, mert a nép inkább a buli, mint a túlvilági ígéretek miatt vesz részt az egészben. Fontos eleme minden szertartásnak a hangerő, a zene és a családi hangulat, legyen szó misztikus italáldozatról vagy neo-keresztény felvonulásról. Az Atitlán-tó apró települései, Santiago, Panajachel, San Marcos és persze San Pedro mind megelevenedett a napokban, folyamatosan zsúfolt piacok, tömeg és hangzavar. De valahogy mégsem európai a hangulat, és csak nehezen jövünk rá, miért. Hát nincs rohanás! Nincs idegeskedés, kapkodás vagy veszekedés. A piacon teljes a gyalogos-dugó, mégsem mérgelődik senki. Állnak türelmesen a sorban, beszélgetnek, nézelődnek. Az utcán mindenki a háza előtt ül (oké, inkább csak a férfiak, a nők gondolom bent sütik az ünnepi tortillát) és az arra járókkal beszélget, a főtéren kis csoportokban álldogálnak az emberek, a főutcán egész családok korzóznak ráérősen.

Guatemala, mint egységes ország leginkább a véletlennek köszönheti létét, ugyanis megalakulásakor semmi sem indokolta, hogy itt egy szuverén állam jöjjön létre. Bár találtak ezen a vidéken 18 ezer (!) éves nyílhegyet, az első komoly civilizációk Kr.e. 4-5000 évvel már piramisokat építettek és szobrokat faragtak az esőerdők mélyén. Ők teljesen jól elvoltak magukban egészen Kolumbusz érkezéséig, miután egy röpke száz éven belül az európaiaknak sikerült kiirtani a közép-amerikai bennszülött lakosság háromnegyedét. Guatemala a spanyol uralom alatt egy tartománya volt a “Nueva Espana” nevű gyarmatbirodalomnak, majd 1821-ben kikiáltotta saját függetlenségét és egyből beolvadt a Mexikói Birodalom nevű, kérészéletű államformába. Ezután az 1800-as évek közepén létrejött Közép-amerikai Egyesült Államok tagja lett Guatemala, de csak pár évig, mert a szövetséget ezek után több évtizedes polgárháború zúzta szét. Mexikó déli államaival, valamint a szomszédos Honduras és El Salvador vezetőivel éveken át ment az egyezkedés egy esetleges egyesülésről, miközben puccsok és szakadár militánsok járták a országot. Az 1871-es liberális forradalom ugyan meglendítette a gazdaságot, de hamar külső hatalmak játszóterévé süllyedt vissza az ország. Az második világháború után kiírták az első demokratikus választásokat, majd elkezdődött a hidegháború, és az USA évtizedekig tartó katonai támogatása. Az ezt követő évek a CIA, ill. a Szovjetunió által támogatott gerillák harcairól szóltak, majd az USA a hetvenes években leállított minden, az országba irányuló fegyverexportot, amit Izrael boldogan átvállalt ezután. A konfliktusok nem értek véget, és egészen 1996-ig tartott a polgárháború legvéresebb időszaka: több, mint 80.000 guatemalai állampolgár tűnt el nyomtalanul, és becslések szerint egy millió ember kényszerült elhagyni otthonát. A balsorsból úgy tűnik másoknak is jutott bőven.

Nem akarom már azt írni, hogy maja maszkabál, szegény maják nevét teljesen elcsépelem, de hiába, volt birodalmaik területén, Mexikótól Hondurasig dívik a különböző ünnepeken a férfiak álarcos tánca. Míg a tegnap esti táncosok leginkább fölesuraknak és városi polgároknak voltak öltözve, a maiak katonák, spanyol hadvezérek és maja főpapok viseletét öltötték magukra. Déltől a város utcáin menetelnek a táncosok, miközben az őket kísérő vallási személyek rituális italokat osztanak szét a bámészkodó tömegnek. A ceremóniáknak koránt sincs vége, a nép ismét a főtérre gyűlik, középen égbe nyúló, vékony oszlopra másznak fel most másféle maszkban a táncosok, a pózna végére kötelet tekernek, azt derekukra erősítve hanyatt vetik magukat, és szép lassan, fejjel lefelé lepörögnek a földig. A főtér körüli mellékutcákat eközben rövidnadrágos népviseletbe öltözött vallási vezetők járják, és néhol áldást osztanak, máshol meghúzzák a kislapost, de végig ünnepi hangulatban, hangosan és lelkesen végzik munkájukat. A templom bejáratához egymás után érkeznek a szent testvérszövetségek, a cofradíák. A város összes szentjének van egy ilyen csapata, a szent képviseletén kívül pedig számos társadalmi funkciót látnak el. A mai funkció abból áll, hogy előző este elviszik a szentjük szobrát a templomból az egyikük házához, ahol szolid pálinkázás mellett másnapra új ruhát kap. Négy férfi hozza a vállain az aktuális szentet a templom felé, őket követi a maja pap, a helyi nevén chuchkahauje*. Bent elhelyezik a szobrokat, majd kezdődik az ünnepi mise. Bár a templomban nem ritka a maja sámánok és papok rituális állatáldozata sem, a mai napon szabályos katolikus misét nézhetünk végig, csupán az oltár mögé épített jászol tetején villogó kínai csillag zavar egy csöppet, főleg, mivel megállás nélkül vékony, elektronikus hangon a „Jingle bells” dallamát csipogja. A zsoltárok viszont szépek, nyoma sincs a Bach-stílusú visszhangos latin kórusműveknek, a dalok egyszerűek, latin ritmussal és ősi indián dallamvilággal.

*csucskahahesz, jelentése: anya-apa

Sok guatemalai számára a hét első és legfontosabb napja a csütörtök, amikor Chichicastenango utcái eldugulnak a vidékről beáramló áru- és embertömegtől. Még sötét van, amikor elkezdik építeni a főtéren az újévi ünnepségekhez a színpadot, miközben az árusok egymás után kelnek fel a ruhahalmok, gyümölcskupacok mellől és álmos szemekkel kavargatják a mast, ezt a tűzforró, híg kukoricakását. Nem szándékozunk vásárolni semmit, mégis elcsábulunk az olcsóságtól és választéktól. A ruhák többsége 100-200 quetzálba (3000-4000 Ft) kerül annak, aki turista és nem alkuszik. A végső ár ennek akár ötöde-tizede is lehet, ha van türelmünk alkudni, és kivárjuk a piac végét, amikor az árusok szabadulni akarnak a nyakukon maradt portékától. Szárított rákhalmok, gyapjútakarók, ékszerek és kínai elektronika, nemzeti viselet és fűrészáru, fűszerhegyek és frissen vágott pulykák. Van itt minden, ami csak eszünkbe juthat, még villásdugóhoz átalakítót is sikerül vennünk, augusztus óta keressük. Frissen rántott pisztrángot eszünk az egyik standnál, majd folytatjuk végtelen körözésünk a város szűk utcáin. A piac másik végében vidámpark bújt elő a föld alól, óriáskerék és céllövölde, kuglidobálás meg ajándéklottó. A játékgépek sora előtt gyerektömeg sötétlik, mögötte a csocsóasztaloknál kihívjuk a helyi erőket egy barátságos mérkőzésre, majd jót nevetünk az általunk maja rulettnek keresztelt szerencsejáték láttán. A falusiak viszont csodálkozó tekintettel, ártatlanul járják a sok átverő-egységet, és csak szórják a pénzt vattacukorra, festékdobálásra vagy éppen videofocira. Petárdák durrognak mellettünk, fényes nappal mindenhonnan tűzijátékokat lőnek fel, és bizony apa is sűrűbben látogatja a piac rejtett italméréseit. Vannak még párhuzamok az európai újévvel.

Délután felkerekedünk, és a helyi erőkkel elindulunk Chichicastenango* felé. A hosszú nevű város a helybélieknek egyszerűen Chichi, ahol a csütörtöki piac az egész országot mozgásba hozza, hisz itt zajlik Guatemala, ha nem egész Közép-Amerika legnagyobb hetivására. Emiatt már szerda kora reggel mindenki útnak ered otthonról, hogy délután időben megérkezzen és felhúza kis ponyváját, felépítse standját, kipakolja asztalára az eladni kívánt portékát. Mi is a buszon nyomorgunk a tömeggel, de a város határában boldog-boldogtalan leszáll a buszokról és gyalog indul tovább, akkora a dugó. Hamarosan megtudjuk, ma különösen nagy ünnep lesz, hisz holnap lesz a maja újév első napja. Az ősi maja naptár ugyebár a napfordulókat és napéjegyenlőségeket veszi figyelembe a hónapok meghatározásánál, így hát “szilveszterezni” érkeztünk Chichibe. A műsor hamarosan megkezdődik, a főtér megtelik emberekkel, zenekar hangol az árkádok alatt, férfiak és nők gyerekekkel kis csoportokban, népviseletben korzóznak az utcákon. Az estét hagyományos álarcos tánccal nyitják meg, a negyvennéhány férfitáncos fele nőnek, fele férfinak öltözik, és sorban apró, puritán lépésekkel billegnek végig a téren. A zenét a Conejos Internacionales** szolgáltatja, de a mögöttes szimbolika így is elvész a számunkra, hát nem nehéz döntés, hogy inkább a maja papokkal és indián sámánokkal tartsunk, akik, miután megtudják, hogy mi is a piacon töltjük az éjszakát a többi falubelivel, megengedik, hogy nézzük az óévbúcsúztató szertartásukat. Egy apró templom falánál gyűlnek össze a ráncos, hajlott hátú öregemberek, fejüket piros kendő fedi, egyik kezükben füstölőt lóbálnak tömjénnel, és órákon át hajlonganak, mormolnak és imádkoznak. Időnként különböző növényeket, tömjént, kukoricát szórnak, vagy éppen cukornádpálinkát öntenek az előttük lobogó tűzre, miközben a füstölőiktől az egész terület ködszerű lepelbe burkolódzik. A ceremónia további része állatáldozattal és rituális táncokkal a város melletti szent hegytetőn folytatódik, de oda már nem tarthatunk velük. A piacon kinézünk magunknak egy barátságos kifőzdét, ahol a “taco al pastor” és limonádé eltelít, majd keresünk egy üres asztalt ahol alszunk pár órát a többi árus között.
* ejtsd: csícsikasztenangó
** Nemzetközi Nyulak

Mexikó és Belíz határolja északon, délen pedig El Salvador és Honduras. A nyugati partját a Csendes-óceán, a keletit az Atlanti hullámai mossák. Közép-Amerika legmagasabb hegycsúcsa, legnagyobb vására, és talán legszomorúbb modernkori történelme mind Guatemaláé. Az emberekkel beszélgetve derül ki a hasonlóság Magyarországgal, amikor kérdésükre válaszolva eláruljuk, hogy hazánk “muy chiquito”, csupán százezer négyzetkilométer és tízmillió fő, és lelkesen bólogatnak, itt pontosan ugyanannyi! Az első benyomás és egyben nagy különbség Mexikóhoz képest az emberek közvetlensége. Európához képest Mexikó is egy szuperbarátságos ország, de itt délen más a hangulat. Nagyobbak a szélsőségek. Az egyik boltban pofátlanul négyszeres árat mondanak az ásványvízre, a következőben pedig a kezedbe csúsztatnak fizetés után egy tábla csokit. A egyik “amigo” mindenáron százhúsz dollárért akar felvinni a közeli vulkán tetejére, míg a másik egy kellemes beszélgetés után felajánlja, bármikor kivisz horgászni a tóra, és szívesen tanít spanyolul, csupán barátságból.
Nemzeti szinten is észrevehető az ellentmondás, itt San Pedróban például az ajtókat sem kell nagyon zárni, az ember után hozzák a pénztárcáját, ha elveszti az utcán, míg az újságok tele vannak véres bulvárhírekkel és szabályos tűzharcokkal a rendőrség és a bűnbandák között. Úgy tűnik, pár hét nem lesz elég az ország jobb megismeréséhez, itt sokkal komplikáltabbak a dolgok, mint az északi szomszédnál. Bár lehet, minden egyes új ország esetében leírjuk majd ugyanezt, ahogy haladunk dél felé, Guatemala mégis teljesen egyedi országnak tűnik a térségben.
San Pedróban lassan véget ér a tél, a pár hetes 15 fokokat hívták így november-december táján, a legmelegebb hónapok a február, március és április. Utána jön az esős évszak, bőséges csapadékkal, majd ismét tél. Nem rossz, egyáltalán nem rossz.
A kukorica és a kávé aratásának fő ideje a mostani, a kertekben, mellékutcákban szerteszét kukoricacsövek és kávéhalmok száradnak a napon, a népviseletbe öltözött asszonyok és fiatal lányok pedig a fejükön hordják le a meredek hegyoldalakról a kemény munka árán leszüretelt terményeket. A falucska kikötője és fő utcája az igazi gringóparadicsom, itt a neohippik és német nyugdíjas turistacsoportok egymás hegyén-hátán álmélkodnak az olcsóságon, mosolyokon és szegénységen. Pár utcával odébb már tiszta Guatemala fogad, egy-két ottfelejtett amerikai turistán kívül csak helyiekkel találkozni.

Bizony, ott helyekedik el az Atitlán-tó, ahol a cím jelzi, három hatalmas vulkáni kúp között. A tó egy negyedik, beomlott kráter helyén jött létre, és 300 méteres mélységével és átlátszó vizével valóban szemet gyönyörködtető látvány. San Pedro maga össze-vissza tákolt beton épületeivel és szemetes utcáival nem a leghangulatosabb városa az országnak, de valószínűleg a legolcsóbb. Rövid keresgélés után találunk egy szobát, amit kiveszünk egy hónapra, alig 8000 Ft-ért. A Magyarország méretű országot így rövid, pár napos túrákkal és kevés felszereléssel be tudjuk járni a következő hetekben. A szálláson nagyon kedvesen fogadnak, a konyha és a fürdő közös a főbérlő családdal, mellettünk pedig spanyol nyelviskola működik. Az egész város másról sem szól, mint betépett amerikai fiatalokról, itt ragadt európai hippikről, spanyol bentlakásos nyelviskolákról és a turisták pénzéről. Nincs olyan ember, aki rövid beszélgetés után ne ajánlana fel idegenvezetést, LSD-t vagy olcsó szállást. A táj viszont mindenért kárpótol, tüzes naplementék, mélykék tó, bodros felhők, képeslap-gyanús fotók. Csónakkal átkelünk a szomszédba, Santiago de Atitlán csendes, vízparti településére. A helyi piacon beszerezzük az elkövetkező hetek főznivalóihoz az alapanyagokat, és megnyugodva tapasztaljuk, lehet kapni pontyot is. Elvégre december közepe van…

Tegnap este otthagytuk Emiliano Zapatát és mammonizálódott lakóit, majd San Quintinben leültünk a helyi általános iskola lépcsőin. Nemsokára kijött maga az igazgató, és behívott minket netezni. Nem gondoltuk volna, hogy két napnyi gyaloglás és földutak után egy harminc gépes, modern számtechlaborban találjuk magunkat. Csodálkozásunkra az igazgató felvilágosított, hogy itt a turistákon kívül egyetlen nagy ügy forog kockán, mégpedig a két falu politikája. Ugyanis San Quintin kormánypárti, ezért hatalmas katonai támaszpont és laktanya terpeszkedik a határában sportpályákkal és repülőtérrel (oké, igazából csak egy leszállócsík kóbor kutyákkal és bicikliző gyerekekkel tarkítva). A “reptér” másik oldalán épült néhány éve az iskola, kollégiummal és tanári szállásokkal, no meg a már említett számtech labor. A szomszédos falu, Emiliano Zapata kormányellenes, zapatista falu, így ők mindent saját erőből és a gerillák által gyűjtött pénzből valósítanak meg, ami nem sok, egy óvodán és néhány vizesblokkon kívül csak a rövidhullámú rádióállomás és a helyieknek ingyenes tömegközlekedés jelzi, hogy ők is “gyűjtik” a támogatókat. A két falu között az árokparton lazán elszórva pedig zapatista részegek fekszenek, akik átrándultak San Quintinbe egy pohárka “aguardiente” nevű házi mérget bedobni, de túllőttek a célon, haza meg gondolom nem mertek menni. A igazgatóval este még sokáig elemeztük a mexikói és nemzetközi politikai aránytalanságokat, Chiapas megye elzárt vidékeinek gazdaságát vagy éppen a nemzetközi fakitermelő és olajkutató társaságok pofátlan jelenlétét az ország legszebb vidékein, majd a tanári szoba teraszán kaptunk ingyen szállást. Még sötét van, amikor hangos kiabálásra és dudálásra ébredünk: indul az egyetlen közvetlen járat Las Margaritasba. Az út közel öt órás, utána átszállás, Comitán, La Trinitaria, végül kora délután Ciudad Cuauhtémoc közepén szálluk ki az aktuális kisbuszból. Ez már határváros, a mexikói határőröknél megkapjuk a kilépő pecséteket, és két maja családdal együtt bezsúfolódunk egy legalább negyven éves Dodge taxiba. Tíz perc alatt átérünk a guatemalai oldalra, ami mindenre hasonlít, csak határállomásra nem. Egy hatalmas piac közepén találjuk magunkat, mindenki mindenfelé nyüzsög, sehol egy sorompó, egyenruhás alak, felirat. Kóválygunk kicsit a tömegben, mire az egyik jellegtelen épületben megtaláljuk a guatemalai határőrséget. Két egyenruhás alak mellett tucatnyi civil mászkál ki-be, egymásnak adogatnak kötegnyi bankókat, gőzölgő leveseket, hivatalos papírokat. A pult mögül érdekes alak jön ki elénk: derékig érő, hullámos fekete haj, fekete Lennon-szemüveg, ujjnyi aranyláncok, a vállán géppuska, a derekán pedig automata gépkarabély. Egyenest a moziból. Stallone-grimasszal az arcán motorbiciklire ül és feszítve elrobog, szerencsére ránk se néz. Az útleveleinkbe egy perc alatt pecsét kerül és máris kint vagyunk a piacon. Elvileg mind a mexikói, mind a guatemalai határon át lehet menni útlevél nélkül, senki nem állít meg, senki nem kérdez semmit. A város szélén megtaláljuk a buszmegállót, és felkapaszkodunk a jellegzetes guatemalai tömegközlekedésre: a hetvenes években leselejtezett amerikai iskolásbuszokra sok áruval. Élő állattal, visítozó gyerekekkel és színes csomagokkal. Huehuetenango, Quatro Caminos, Los Encuentros, Sololá, mindenhol átszállás, nyüzsgés, erős közép-amerikai fíling. Késő este érünk Panajechelbe az Atitlán-tó partján, innen fél óra motorcsónakkal a régóta tervezgetett cél: San Pedro La Laguna. Kiszállásnál lerázzuk a pofátlanul nyomuló kábítószerárusokat (coca, amigo?), taxisokat és szállásügynököket, és egy útközben megismert ausztrál pár segítségével a Hotel San Franciscoban veszünk ki szobát, valóban olcsó, kb. 400 Ft/éjszaka.

Reggel korán elindulunk a tó felé. Mint kiderült, van belépő a nemzeti parkba, külön belépő a tóhoz, külön díj a faluban éjszakázáshoz és külön díja van a kötelező kísérőnek. Csak a kenu és ló bérlés nem kötelező, de megpillantva a tavat egyből összeszorított foggal, de jelezzük, mégis szeretnénk egy kenut. Oké, megfogtak minket, nincs mit tenni, a tó gyönyörű, nincs kereskedelmi verseny, annyit kérnek amennyit akarnak. Kifizetjük egy napra a kenut és a kísérőt, és nekiindulunk a tónak. Az egyik öböl széles barlangban folytatódik, a vízben lámpával hatalmas édesvízi teknősöket látunk elvitorlázni, a falakon denevérek csüngnek fürtökben. A part mentén végigevezve megcsodáljuk a hatalmas, vízbe dőlt, megkövesedett fatörzseket, a tavat szegélyező sűrű esőerdőt és a hihetetlen tiszta, kék mélységet. Kísérőnk szerint az egyik sziklafalon látható vöröses foltok őskori sziklafestmények, és az egyik kis szigeten maja romok is vannak, de ezeket már nem vállaljuk a további pénzek említése után. A srác le is lép két óra múlva, mi pedig állunk a csoda közepén átverve. Bár úgy terveztük, maradunk a környéken pár napot, egyre többen érkeznek különböző belépőket és engedélyeket emlegetve, úgy tűnik a holtszezonban mi vagyunk az egyetlen külföldiek errefele így felénk irányul a helyiek pénzharácsolása. Délután visszaindulunk a faluba, ahol estig az elnököt keressük, pontosítandó az eddigi kifizetéseket, de ő roppant mexikói módon sehol sem található egész nap. A falu meg a hátunk mögött röhög.

Először egy internetes fórumon találkoztunk ezzel a névvel, a világ nyolc természeti csodájának egyikeként emlegették. Minket nem ez vonzott ide, hanem a terület viszonylagos megközelíthetetlensége. Hátha itt még sikerül elcsípni egy kis eredeti Mexikót. Hátha nem ötvendolláros bungalók várnak. La Realidadból gyalog indulunk a következő faluba, négy óra alatt oda is érünk. Kora délután egy camioneta elvisz San Quentinbe, innen átgyalagolunk a szomszédos faluba. Emiliano Zapata párszáz lakosa igencsak zárt közösségben él, a faluba tilos alkoholt vagy drogokat vinni, idegenek is csak bejelentkezés után éjszakázhatnak errefele. Kérdezősködünk, el lehet-e még jutni a tóhoz ma, de mindenki nemet mond, ma már semmiképpen, előbb úgyis be kell jelentkeznünk az “El Presidente” házánál. Az elnök úr éppen a földeken vágja a bozótot, így inkább leülünk egy étteremnek hívott udvar kezdetleges padjaira, és az egyetlen kapható ételt rendeljük. Ez nem más, mint főtt bab rántottával és tonhalkonzervvel összekeverve. Mindenképpen újszerű élmény. A tetőn nagydarab zöld papagáj kiabál, “Burrito, burrito!” halljuk, persze lehet, hogy maja nyelven tanítottak neki valamit. Sötétedik már, amikor a szentjánosbogarak csillogása és a bikabékák brummogása mellett felkötjük függőágyainkat a folyó partján.

Reggel egy gyors ugrálós felmelegedés és pakolás után elindulunk Comitán felé. Útközben a távolban észreveszünk egy piramisra hasonlító kőhalmot, és figyelembe véve, hogy senki nem akar elcipelni oda, úgy döntünk meglátogatjuk. Kellemes csalódás a túra, az oda vezető csendes, kukoricaföldek közt kanyargó utacska hangulatától kezdve egészen a parkőr kedvességéig, aki szakmai jegyet ad, mondván, az tizedannyiba kerül, mint a hivatalos. Valami kisebb hatalom uralkodhatott ott az ezredforduló táján, nem maradt utánuk sok csak néhány piramis és csarnok, de az egész elhelyezkedése annyira gyönyörű, hogy órákig üldögélünk a fő piramis tetején a tájat bámulva. Alattunk több száz méterrel egy beszakadt barlang víztükre csillog, a régiek ebbe dobálták élő és élettelen áldozataikat, távolabb pedig több tucat tavacska fénylik a sárga kukoricaföldek és zöld fenyőerdők között.
Délután elérjük Comitan, majd Las Margaritas városát. Útközben mindenhol dugók lassítják a közlekedést, ma van a Guadelupei Szűz napja, ő ugyebár Mexikó fő védőszentje. A fővárosba ilyenkor elzarándokló másfélmillió ember mellett országszerte hagyományos felvonulásokkal ünneplik a szentet (aki amúgy igencsak sötét bőrű, és helyenként Szűz Mária riválisa), aminek a fő eleme az utcai menet. Reggel az ünneplő tömeg a templomokban vagy házaknál díszíti a szent képét, majd virágokkal és léggömbökkel felcicomázott kocsikra kötözik, és így kísérik végig a környező falvakon. Az autós menet előtt fehér ruhás, mezítlábas fiatalok futnak fáklyákkal a kezükben, de a mexikóiak sportszeretetét ismerve valószínűleg sűrűn váltják egymást. Érdekes módon ahogy haladunk a városból a kisebb falvak felé, úgy változik az egyes menetek jellege. A városokban hatalmas, csillogó dzsipekre kötözött képeket kísérnek a fiúkból és lányokból álló csapatok. A földutakon, mélyen az erdei tanyákon túl szakadt teherautóra kötözött, házilag festett kis szobrokat kísérnek a csak férfiakból álló, komor csapatok.
Az utolsó fuvarunk La Realidad előtt egy aprócska faluban rak le, mindenki nevet amikor a tömegközlekedésről kérdezősködünk, legközelebb holnap tudunk továbbutazni, de az egyik boltos kedvesen felajánlja, hogy függőágyainkat az előtérben felakaszthatjuk. Este egyszerre kezdődik az eső és a focimeccs: egy generátor szolgáltatja a falu egyetlen televíziójának az áramot, amelyet az egyik ház ablakába állítanak, hogy az utcáról mindenki láthassa a meccset. Vagy harminc férfi telepszik le az útra, és tenyérnyi kartonlapokat a eső ellen a fejük fölé tartva, teli torokból drukkolnak valami nemzetközi csapatnak.

Összesen 37 tó található elszórva ezen a párszáz négyzetkilométeres területen, és állítólag nincs kettő, amelynek ugyanolyan lenne a színe. Reggel nagy nehezen sikerül kerékpárt bérelni (egyszerűen nem értik meg, miért nem akarjuk taxival bejárni a tavakat), és elindulunk: Cinco Lagos, Laguna Tinto, Laguna Esmeralda… csak úgy sorakoznak a kobaltkék és páfrányzöld tavak, az idő tökéletes, szöveg helyett beszéljenek inkább a képek.

Tegnap sötétben értük el Tziscao apró, fából épült házait, és a zuhogó esőben némán nézzük a sátorból a hajnali fényekben játszódó tavat. A terület, ahol megszakítjuk utunkat pár napra a Lagos de Montebello nevet kapta, és az elturistásodási indexen egy hatost adunk neki (még éppen élvezhető, de tíz év múlva Disney World fog itt épülni). Különleges éghajlat uralkodik errefelé a hegyek között, az esős évszak az ország többi részével teljesen ellentétesen decembertől tart márciusig, az éjszakák kimondottan hidegek, és még nappal is hűvös, párás levegő áramlik a völgyekbe a négyezres csúcsokról. A tavak, amikről az egész vidék a nevét kapta, valóban gyönyörűek. Apró, kék tengerszemek, smaragdzöld öblök, fenyőerdők és lilás hegyvonulatok a távolban, mintha csak Norvégiában lennénk a fjordok között. A táj egyszerűen annyira lenyűgöző, hogy kénytelenek vagyunk a külföldiek árfolyamán kajakot bérelni, és bejárni egy kicsit a Tziscao tavat. Az eső elállt, a nap pedig több méter mélyre bevilágít a kristálytiszta vízbe, ahol apró, színes halak és zöld algák lebegnek a megkövesedett törzsek között. Az összképet egy egész picit elrontja a sok helyi, látszólag barátságos arc, akik éttermeket, idegenvezetést és hoteleket ajánlanak árak nélkül, majd amikor rájönnek, hogy nem érdeklődünk, köszönés nélkül otthagynak. Este a tóból frissen fogott sügért eszünk, és minden egyes ruhadarabot felveszünk a nulla fok köré lehűlő levegő miatt.

Rossz szájízzel indulunk útnak reggel, két taxist még a faluban lerázunk, valami hihetetlen árakon szeretnének elvinni a főútig, inkább gyalogolunk. Helyi járatokkal eljutunk egy kereszteződésig, balra Bonampak, egyenesen Guatemala, hirdeti a zöld tábla. Időnk sincs jobban körbenézni, több taxis már szedi is le rólunk a hátizsákot.
- Bonampak, amigo! – kiabálják az ember fülébe, mintha csak egy futószalagon lennénk a húsgyárban. Amikor rákérdezünk, mégis mennyiért vinnének el az egyik leghíresebb maja romvárosba, legyintenek, ne izguljunk, olcsó lesz. Na persze. Csillogva húznak el mellettünk az emeletes nyugati buszok, miközben az utóbbi napokban begyűjtött prospektusokból megpróbáljuk kiszámolni, mennyibe kerülne ez a kis műkaland egy átlag magyar turistának. Tudjuk, most sokan megköveznek majd érte, de a döntés a továbbutazás mellett szól. Túl drága a költségvetésünknek egy újabb tömegturisztikai látvány, és már így is épp eleget áldoztunk pénzből és időből a különböző népszerű és divatos helyek bejárásával. Tovább indulunk, és bizony a másik híresség, Yaxchilán is hasonló sorsra jut. Majd ha egyszer gazdagok leszünk…
Délután áthaladunk Benemerito de las Americas lepusztult határvárosán, a folyó túloldala már Guatemala, a város pedig közép-amerika egyik legnagyobb kábítószercsempész központja. Nincs is sok látnivaló, jön a csatlakozás és indulunk tovább. Ma már két katonai ellenőrzőpontnál megállítottak, ez lesz a harmadik, látni ahogy a terepszínű alak integet előttünk. Ő még csak a figyelmeztetés, utána következik vagy száz méterrel a checkpoint, de addig is az út mellett a bokrokban, homokzsákok és lövészárkok mögött komor arcok néznek minket, a kezükben géppuska, ujjuk lazán a ravaszon. Megállunk, mindenkit kiszállítanak, és válogatás nélkül szétszedik mind a helyiek, mind pedig a mi csomagjainkat. A viszonylag közvetlen hadnagytól megtudjuk, régebben zapatista lázadókat és fegyvereket kerestek, manapság leginkább kábítószert és illegális gyógyszereket. Nem kímélnek minket sem, az övtáskák és zsebek legmélyebb sarkait is áttapogatják, majd szó nélkül otthagynak mindenkit, kezdődhet a visszapakolás. Az ellenőrzőpont mellett vagy negyven rozsdás autó, teherautó áll, többségüket félig benőtte a növényzet. Feltehetőleg náluk megtalálták, amit kerestek.
A út kitűnő állapotban van, ami nem is csoda, hisz nemrég fejezték be. A megye legújabb nagyszabású fejlesztése keretében a guatemalai határ mentén végig leaszfaltozták az utat, aminek következtében a táj évek alatt megváltozott. Mexikó északi falvainak elszegényedett családjai, valamint guatemalai gazdasági menekültek telepedtek le mindenhol az út mentén, és kezdtek neki a klasszikus trópusi erdőirtásnak. Első körben a nemzeti és nemzetközi fakitermelő vállalatokkal vállvetve nekiláttak kivágni az őserdő nagyobb fáit. Ezek után jött a machete (bozótvágó kés) és a gyufa, amikkel teljesen lecsupaszították a domboldalakat. A kiirtott erdők helyére kukoricát ültettek, de a heves esőzések évek alatt lemosták a talajt, és ma már sem kukorica, sem erdő nem él meg ezen a tájon, így a helyiek egyre távolabbi területeket vesznek kezelésbe. Nem újdonság mindez, még az általános iskolás biológiakönyvekben is benne van. Becslések szerint az utóbbi ötven évben Chiapas esőerdőinek 80%-át kiirtották. Mindezek ellenére nehéz igazságot szolgáltatni, amikor látjuk a sovány, elhanyagolt, nyomorküszöb alatt élő gyerekeket, fiatalokat. Ha nem irthatnak erdőt, éhen halnak. Mai képriportunk erről a szomorú folyamatról számol be.