Hiába a bimbódzó turizmus, Mazunte lakossága (egyelőre) igencsak szegény. A parti fogadók tulajdonosain kívül a lakosság másik része kénytelen halászatból, kerttáji mezőgazdálkodásból vagy bűnözésből megélni. Sajnos itt is elmúlt már az az időszak, amikor a helyi halászok szívességből vagy borravalóért kivitték az embert a tengerre egy körre. Manapság a helyiek ismerik a kapitalizmus alapelveit, és mindenhol táblák hirdetik a tengeri hajós túrákat, igen borsos árakon. A felnőtt férfiak sokszor egész éjjel a tengeren halásznak csónakjaikból, míg a gyerekek a kis vetőhálóikkal a parti sziklákról és a hullámok közül próbálják begyűjteni az apróhalat, amit aztán megszárítanak és a városi piacokon árulnak. Az aprócska, öt-hat éves fiúk álló nap a méteres hullámverésben dolgoznak hálóikkal. Mai sorozatunk róluk szól.
Sokszor nehéz körülmények között, fáradtan töltjük a blogot, így előfordulhatnak összekavart fotók, helyesírási hibák. Ha ilyet láttok, nagyon megköszönnénk, ha figyelmeztetnétek az oldal karbantartóját emilben:
admin [kukac] bedouin [pont] hu.

Tegnap eljöttünk Zipolitból a helyiek ajánlására. Szerintük Mazunte sokkal fiatalabb, ott megtaláljuk számításainkat. És valóban. Az apró öblöt parti kifőzdék és egyszerű szállások sora szegélyezi, az árak reálisak, a lakosság visszafogott. Nem az igazi, ősi állapot, de valószínűleg olyan Mexikóban már nincs is. Majd délebbre.
A pálmatetős bungalót több napra fillérekért kiadják, a szezon csak december közepén kezdődik, addig kevés a vendég. A szoba ajtajából öt lépés a konyha, további öt lépés a homokdűne tetején lengő árnyas függőágysor, onnan pedig tíz lépés a tenger. Előre tudjuk, nehéz lesz továbbállni. Az árak sem vészesek, egy főre: szoba ágyneművel, közös fürdővel 800 Ft, roston sült tengeri sügér körettel, gyümölcsturmixszal 1200 Ft, sör 150 Ft. Néhány artista, neo-hippi és kínai turista mászkál a parton, ezen kívül kihalt, csupán pelikánok és fregattmadarak köröznek a hullámok felett. A strandárus-szonda jelentése: hal- és gyümölcsárusok, szórványos cukorkaárus jelenléttel. A dűnék tetején, pár méterre tengertől, jeges ananászkoktéllal a kézben egy függőágyból nézni az alkonyi hullámlovasokat, nos, kibírható:)

San Joséból kegyetlen és kanyargós út vezet le Pochutlába, ahol átszállással máris Zipolit egysoros falucskájában találjuk magunkat. Napsütés, hullámok robajlása, friss, sós szél, homok és béke: ez Mexikó csendes-óceáni partvidéke. Hogy mi minden található itt? Puerto Escondido neve talán ismerősen cseng sokak számára, híres film készült itt még a hatvanas években, és a bemutató vetítés utáni nap megérkeztek a első turisták. Azóta Puerto Escondido a világ ezen részének szörfparadicsoma, a helyiek mellé több ezer külföldi telepedett le a közelben, hogy egész napos hullámlovaglás után a parton egy függőágyban heverészve, banánturmixszal a kezében nézze a naplementét. Mi nem utazunk el odáig, hisz azóta a példát követve többszáz apró homokos partszakasz nyílt meg az idelátogatók számára. Tengerparton nyaralni nem könnyű. Az egyik véglet a hotelekkel elzárt partszakasz, a napkrémbabákkal zsúfolt uszodáikkal, vicces áraikkal és a pénzfejés jellegzetes vibrálásával a levegőben. A másik oldalon a csendes, végtelen, elhagyatott part húzódik, se víz, se élelmiszer, se napkrém. Ha az utazó nem milliomos vagy zöldsapkás, akkor a kettő között kell keresni a megoldást. A legegyszerűbb a „strandárus-idővonal” módszer. Minden népszerű helynek ugyanaz a története: az aprócska halászfalut vagy elhagyatott partszakaszt egy film vagy könyv kapcsán megismeri a nagyvilág, esetleg egy új út vagy szolgáltatás (buszjárat) elhozza az első kalandorokat a vidékre. A szó elterjed (manapság pillanatok alatt az internet segítségével), és hamarosan hátizsákos fiatalok sátraznak a pálmafák alatt, és hétvégéken a helyi lakosság mellett egyre több külföldi látogat oda a közeli nagyvárosokból grillezett sügért enni. Beindul a gépezet. A pionír fajok a mezítlábas strandárusok, ezek az emberek minden tiszteletet megérdemelnek, ahogy naphosszat róják az adott partszakaszt oda-vissza a tűző napon, mezítláb, és közben kínálgatják árujukat: cukorka, karkötő, üdítő, napernyő. Ők a strandok evolúciójának szinte összes fázisában jelen vannak, csak az áru változik. És ez a lényeg. Az elején friss halat és gyümölcsöt árulnak, ez a strandok legszebb kora, csend és nyugalom honol, a helyi lakosság (ha van) halászattal és mezőgazdasággal foglalkozik, és nem az odalátogatók pénztárcájával. Az a kevés utazó, aki eljut ide (sokszor komoly szervezőmunka árán) megbecsüli az állapotot, és tisztelettel viselkedik a helyiekkel. Aztán jönnek az ismerőseik és azok ismerősei, és hamarosan megnyílnak az első parti kajáldák. A strandárusok profilt váltanak, most már nem éri meg gyümölcsöt árulni, jön a lószőr karkötő, üveggyöngy fülbevaló, anarchia-jel és jamaika-zászló. Az ízesített üdítő, péksütemény és törülköző. A folyamat nem áll meg, az élelmiszer átvált cukorkába és rágóba, a bizsu mellett megjelenik a függőágy-utánzat, a hímzett kendő és a napszemüveg. Az evolúció csúcsa, a strandok (vissza)fejlődésének utolsó állomása a távcsőárusok és hamisított Rolex és Omega ügynökök. Ilyenkor már általában tízemeletesek emelkednek a strandolók mögött, akik a szállodák egyennapernyői alatt ülnek a parton katonás sorokban, és néha hátrasétálnak úszni egy jót a hotel klórozott uszodájában. Egyszerű: nekik el lehet adni a távcsövet.
Visszatérve mostani állomásunkra meg kell állapítsuk, hogy olyan 4-5 évvel elkéstünk. Ma láttunk egy bizsuárust.

Most már tényleg elindulunk, teljes menetfelszerelésben keressük Oaxaca szűk utcáin a Pochutla felé tartó buszt, végül sikerül, három óra múlva pedig az ismerős San José de Pacifico meredek utcáin kapaszkodunk fel egy utazók által erősen ajánlott Casa Catalina nevű turistaházba. A kilátás gyönyörű, a meredek, smaragdzöld hegyoldalak a késő délutáni napsütésben átmenet nélkül tűnnek el a közöttük tátongó szakadékokban, a völgyeket betöltő felhők alulról érkeznek, előbb a napot takarják el, majd alattunk a fenyőerdőket, majd minket, hogy percek múlva ismét perzselő napsütésben ücsörögjünk a szállás teraszán. A házigazda nincs nagyon képben, mert bár vége van a gombaszezonnak, mégis üveges szemekkel magyarázza, hogy este gőzfürdőbe meg valami jacuzziba mehetünk, majd visszamegy a ház sarkába, ahol sárból és bambuszpálcákból éppen egy kemencét (vagy grillsütőt?) igyekszik összetapasztani. “Ebből még bármi lehet” ilyenkor a legcélszerűbb hozzáállás, persze az esélyek általában erősen a “semmi sem lett belőle” felé hajlanak, főleg Latin-Amerikában. Naplemente után az összes vendég összepakol, és valóban, törülközőkkel a vállukon elindulnak fel a hegyekbe. Tíz ember csak nem fog azért törülközőkkel bohóckodni, hogy minket átverjen, döntjük el, és velük tartunk mi is. San José környékén igazi alpesi klíma uralkodik. A nagy magasság miatt a levegő mindig hűvös, az óceán közelsége miatt pedig az “esős évszak” itt valóban esős évszakot jelent, hetekig tartó csepergéssel. Az erdők talaja száraz, köves, főleg ciprusok és fenyők elegyednek a gyalogpálmákkal és vad agávé fajokkal. Jó fél órás menetelés után érjük el a tanyát, ami első látásra biztosít minket, hogy itt jacuzzi biztos nem lesz. Az apró, sárral tapasztott házcsoport a hegyoldalba vájt vörös földseb alján fekszik, kis gyalogösvény vezet le a bejárathoz. Néhány pírszinges new-age karakter mászkál mezítláb a sárban, az egyik ház mellett pedig már ég a tűz. Kiderül, egy ősi maya szertartás, a Temeszkál részesei lehetünk hamarosan. Lehet, hogy át kellett volna nézni a maya, nem csak az azték vallási ceremóniákat is tegnap, reméljük nincs sok közös bennük. A helyszín egyértelmű: egy apró sár-iglu, virágokkal díszített bejárattal, bent a döngölt agyag földön széna és tűlevél. Mindenki fürdőruhát vesz, és a szertartásvezető elmagyarázza, hogy mivel telihold van (valóban), meg az ősi dolgok stb, elérkezett a tisztálkodás ideje. A Temeszkál egyfajta tisztulási szertartás, hasonlít a finn szaunázáshoz, csak épp vodka nélkül. A résztvevők előzetes meditálás után bevonulnak az aprócska kunyhóba. Le kell guggolni, hogy beférjünk, bent pedig alig lehet mozogni, kétrét görnyedve tapogatózunk a kupola belső felületén. Valahogy mind a tizenvalahány arc bepréselődik, a bejáratra pokrócot dobnak és az ember ne legyen klausztrofóbiás. A padló közepén fél méter mély gödör, ebbe öntik a tűzben eddig hevített köveket, rádobnak néhány füvet, gyógynövényt, illatos fenyőágat, majd a szertartásvezető kántálás közben vizet szór rá és az körben ülő emberekre. A helyiséget füst, gőz, növényi és emberi szagok, a föld és a pernye íze tölti be. A szertartás részese a “hombre de fuego”, vagyis a tűzember, aki kint gondozza a tüzet, és lapáttal hordja be az izzó sziklákat. Minden alkalommal, amikor frissen hevített követ vagy zsarátnokot hoz, az emberek egyszerre, szertartásosan köszöntik a parazsat és a tűzembert. A főnök néhány érthetetlen verssel és történettel szórakoztatja azokat, akik értenek majául (úgy tűnik a bekiabálásokból, hogy ez rajtunk kívül mindenkire vonatkozik), majd visszavált spanyolra, és mindenkitől megkérdezi, honnan jött, miért van itt, stb. Körbe adogatnak egy csokor fenyőágat, akinél éppen van az majául mindig magyaráz valamit. A hanglejtésekből ítélve nem szertartásos a szövegezés, általános dolgokról beszélgetnek, talán épp tanácsot kérnek a vezetőtől. Minket annyira nem a megválaszolatlan kérdéseink, mint az egyre fullasztóbb légkör aggaszt, a hombre de fuego nagyon pörög, egyfolytában hordja a parazsat, a főnök önti rá és ránk a fűszeres vizet, semmit nem látni már egy jó ideje, a testekről patakokban csorog az izzadtság, az égett növények kesernyés füstjétől mindenhol csöpögünk, és az jut eszünkbe, hittanórán nem a Képes Bibliából kéne a gyerekekkel megismertetni a poklot. Az otthoni szaunában az a jó, hogy amikor az embernek elkezd jólesően égni a tüdeje, és az első sós izzadtságcsepp a szemébe szúr, akkor feláll, kimegy és egy állatit tussol. Ez itt most nem lehetséges, az elkötelezett maják nyögéseikből ítélve minden percét élvezik a szertartásnak. Végül senkinek nem marad mondandója, kikúszunk a friss levegőre, tüdőnk órák óta végre tiszta oxigénnel telítődik. Az egyik srác ránknevet:
- Tisztára olyan, mint megszületni, nem? – vigyorog a törülközője mögül.
- Nem emlékszünk – erőltetünk felé egy mosolyt.

Többen jeleztétek, hogy az aktuális pocokvadászatokon kívül kíváncsiak vagytok az ország történelmére, a világszerte híres inka romok legendáira. Nos, Mexikóban nincsenek inka, csak maja és azték romok, ezen kívül egy kicsit mindig is fenntartásaink voltak a régi idők leírásaival kapcsolatban, avagy egy kedves barátunkat idézve:
- Ott voltál, b…? Hát akkor honnan tudod hogy volt?
Így van, honnan tudnánk, hisz elég egy új sírfelirat, pontosabb kormeghatározás és máris át lehet írni pl. a csicsimek dinasztia teljes családfáját. Node visszatérve a kérdésre, ha nem is országos szinten, de igyekszünk majd az egyes tájegységeken áthaladva beszámolni a régi idők hivatalos legendáiról.
Oaxacától lassan elbúcsúzunk, holnap elindulunk a tenger felé. Szép ez a megye, igazi, felfedezésre vágyó hegységek, feltérképezetlen gyalogösvények, többszáz éve fennmaradt szokások, kultúra. A déli völgyek, a Valles Centrales, melyen este majd áthaladunk mindig is a megye lelkét jelentették. Oaxaca városa mellett emelkedik Monte Albán, egy világhírű Zapoték romváros. Kr.u. 300 és 700 között Közép-Amerika egyik legjelentősebb birodalma terült el ebben a védett, termékeny völgyrendszerben. Az uralkodói város az ezredfordulóra teljesen kihalt, majd amikor Európa figyelmét leginkább a keletről támadó tatár kötötte le, a Misztek birodalom olvasztótégelye magába szívta a maradék Zapoték településeket. Így tűnnek el nemzetek, amióta világ a világ, pár ezer év távlatából pedig csupán egy érdekes történelmi tény marad az egykor retteget birodalomból. A kitűnő kovácsok és fazekasok hírében álló Misztek törzsek boldogan éltek még vagy kétszáz évig, aztán jöttek az aztékok, és nekiláttak egy kis etnikai tisztogatásnak és egyéb háborús bűncselekménynek. Jelenleg több, mint félmilló Misztek nemzetiségű őslakos él Oaxaca megyében, ami figyelemreméltó szám figyelembe véve az aztékok ünnepi szokásait. Ezt figyi: Tenostitlán szentélyének felszentelésekor Ahujicul király több, mint húszezer hadifoglyot áldozott fel az arrafelé szokásos szívkitépős módszerrel. Nem csoda, ha az Azték átlagpolgár kissé kétségbeesett volt: a vallásuk szerint az emberek haláluk után többféle helyre kerülhetnek. A leprások, villámcsapottak, fulladásos halállal elhunytak, tüdőbajosok, ödémások és golyvások Tlálok paradicsomába kerülnek (Tlálok az előbbi betegségek istene, így érthető, hogy adoptálja őket, felelősségteljes hozzáállás). A hősi halottak, szülésbe belehalt anyák és messzi földre utazók a mennybe kerülnek a nap oldalára. Mindenki más a kilencedik pokolba kerül. Mit mondjak, nem egy biztató jövőkép a többség számára.
Az Aztékokat aztán a spanyolok emlékeztették arra, nem lehet büntetlenül bármit megtenni. A kétmilliós őslakosság harmincezer fő alá esett, de erről már feltehetően mindenki hallott. A egész láncreakcióban csupán az a bosszantó, hogy végül a spanyolokat és az inkvizíciót senki nem emlékeztette semmire.

Köszönjük a sok pozitív visszajelzést, mint kiderült, sokkal többen olvassák a blogot mint gondoltuk, így újult erővel vágunk bele a netcafé vadászatba és hajnali gépelésbe. Oaxaca körül teszünk még néhány kört, megpróbálunk megtudni valamit az itteni Zapatistákról, valamint a tavalyi pedagógus-zavargásokról, de egyelőre elutasítóak a helyiek. Apró falvak még apróbb főterein ücsörgünk, várjuk a következő buszt. Ez már hátország, itt ugyanúgy megbámulnak, mint Kubában, úgy tűnik errefelé ritkán jár külföldi. A völgyekben agávé-földek, a lankákon és völgyhátakon fakósárga kukoricaföldek csillognak, a hegyeket erdő borítja, valamilyen trópusi tölgy, a köves talajon csak szamárral lehet közlekedni. Kicsit olyan, mint a Balaton-felvidék szeptember végén, az ember szinte érzi az ökörnyálat az arcában. Este Oaxaca mellett megnézzük azt a látványosságot, amit errefelé úgy hívnak, hogy a világ legnagyobb fája. Nem tudom, milyen dimenziója alapján kapta ezt a címet, de a 2000 éves tiszafa valóban egy látvány. Nem túl magas, lehet vagy 40 m, de a törzse valóban elképesztő, így saccra tizenöten nem érnénk át. Az eléje szögezett kis tábla szerint ez jelenleg a világ legnagyobb önálló szervezete. Hm, vajon létezik ilyen kategória?

Mexikó, Kubával ellentétben, inkább a vizualitásra gyúr. Egy egész napot el lehet tölteni egy piacon anélkül, hogy bármit is tudnánk róla mesélni. Szép volt. Színes volt. Érdekes volt. De mégis mi történt? Semmi. Érdekes volt.
Így vagyunk mi is kicsit ezzel, naponta több száz kép készül, még válogatás után is sok, de ezen kívül nem sok minden történik. A emberek színesek, de zárkózottak. A látvány leköt, de nem beszél. Akkor hát mi se beszéljünk, álljanak itt inkább az utóbbi napok kimaradt képei.

Ismét Pablo vendégházába költözünk, reggel az összes vendég kávé és aprósütemény mellett sütkérezik a korai napsütésben, és nézi az alattunk nyüzsgő utcát. Érdekes faj a mexikói hátizsákos turista. Tamara, egy new yorki lány hatalmas hátizsákkal és egy megtermett gitárral már hónapok óta járja az országot, az eredeti elképzelése az volt, hogy majd megtanul gitározni meg spanyolul beszélni a nyaralása alatt. A spanyol egész jól sikerült. Arnold, egy kanadai srác tavaly érkezett az országba pár hetes nyaralásra, aztán valahol leragadt egy szörfös faluban a déli parton, azóta csak bevásárolni jár fel Oaxacába, nem éppen kenyeret és tejet. Haverja, Roberto mexikói szülőktől született az USA-ban, mikrobiológiát végzett a coloradoi egyetemen, most pedig azért járja Mexikót, hogy letelepedéshez helyet keressen. Pszichedelikus gombákat akar termeszteni és filozófiai verseskötetet kiadni. Tishana és Carlos egy mexikói pár Chiapas megyéből, ők világéletükben kábítószer-csempészettel foglalkoztak, ma is indulnak a közeli hegyekbe, hogy a termelőktől szerezzék be közvetlenül az árut. Megkérjük, hadd csatlakozzunk, bár nem vagyunk Freitamások, de hátha nekünk is megengedik. Nem örülnek a fényképezőgépnek, de aztán bólintanak, induljunk. Carlos messzebbre megy, ő csak napok múlva ér vissza a városba, így Tishanával elindulunk San José de Pacifico felé helyi buszokkal. Amire nem számítottunk, az a távolság: az út majdnem négy órás. A kis hegyi faluban Tishana lelép, innentől egyedül megy tovább valami erdei tanyára, mi pedig találjuk fel magunkat. San José nem teljesen ismeretlen a turizmus előtt, szinte minden házon “szoba kiadó” vagy “étterem” felirat virít, egy helyi munkástól megtudjuk az okát: nyáron a környék egyik legforgalmasabb központjává válik a falu, ugyanis ekkor kezdődik a “gombaszezon”, a közeli erdőkből mázsaszámra hordják a helyiek a gombát a megye piacaira. A külföldiek persze nem emiatt látogatnak ide június-augusztusban, ők a hallucinogén tulajdonságokkal rendelkező “magic mushroom” fajokat keresik, hogy a régi indián sámánokhoz hasonló lelki élményekben legyen részük. Ha nincs gomba, akkor nincs turista sem, a falu kihalt es csendes, sötétedés után érkezik meg a lány, még négy óra Oaxaca. Tishana, bár nem tartja jó dolognak a nagyvárosi kábítószer-fogyasztást a fiatalok körében, elárulja, a hegyekben sokszor egész családok, falvak megélhetése függ az ültetvényektől. Elsősorban marihuánát és ópiumot termelnek, ezt egészítik ki a határon túlról érkező nyers kokain finomításával. A katonaság folyamatosan keresi a völgyek mélyén, erdősávok tövében elrejtett vadkender-földeket, és gyomirtóval lefújja, ha megtalálja. Sok család annyira sovány földeken igyekszik kukoricát termelni, hogy csak 3-4 évente tudnak termést aratni. A többi években a rejtve maradt kenderföldekről szüretelt marihuánát árulják, vagy cserélik el élelmiszerre.

A Oaxaca környéki hegyekben újabb és újabb érdekességekre bukkanunk, ahogy haladunk visszafele, így várhatóan ma sem érjük még el a várost. Santa Ana de Valle és Teotitlan de Valle két poros kis falu a 192-es főúttól néhány kilométerre, az itt gyártott szőnyegeket viszont a világ minden táján árusítják, a “Zapotec szőttes” sok helyen fogalom.
Az itt gyártott termékeket néhány éve még a városból hozatott, szintetikus anyagokból szőtték, de a természetes anyagok iránti megnövekedett kereslet hatására a falusiak elővették dédnagyszüleik ősi módszereit, és elkezdtek birkát nyírni, gyapjút festeni. Ma szinte kizárólag természetes anyagokat használnak, és az ökoturizmus kétszínű égisze alatt az ide látogatóknak be is mutatják a munka fázisait. Érdekességképpen egy képriportban ismertetjük a szőnyegek előállításának folyamatát.
A házaknál kizárólag a gyapja miatt tartott birkákat évente egyszer, tavasszal az asszonyok nyírják meg. A gyapjút átmossák, majd két, fémrudakkal sűrűn spékelt fésűvel átfésülik. Ilyenkor távolítják el a maradék szennyeződést, a gyapjúszálakat pedig egységes sorokba rendezik.
A kifésült gyapjút kézzel fa orsókra tekerik, vagyis ekkor lesz a marék gyapjúból vékony, finom fonál. A tekerés sebessége, a mozdulatok és felszerelés mind befolyásolják a fonál vastagságát és egyenletességét, ami végül a végső termék minőségének meghatározója. A család minden tagja részt vesz a munkában, a kis gyerekek első komoly feladata a fonalak előállítása, ők is több hónapon át gyakorolják, míg sikerül a megfelelő minőséget előállítaniuk.
A következő lépés a festés. Talán a legérdekesebb festékanyag a bíbor. Már az ókorban is ismerték a kohinel-tetű színes tulajdonságait, és szerte a világban keresett áru volt az Oaxaca környéki Opuntia kaktuszokon élősködő levéltetű szárított és őrölt változata. A tetűt szüretelés és szárítás után kő hengerekkel finom porrá őrlik, majd vízzel hígítják. Sav hatására sárgás, lúg hatására vérpiros színűvé változik az oldat, így szódabikarbóna és citrom segítségével állítják be a kívánt árnyalatot. Napokig áztatják a gyapjúfonalat a piros lében, majd egy különleges gyökérrel összefőzik, ez biztosítja a szín tartósságát, még szintetikus mosóporok esetében is.
A többi színt is hasonló módszerekkel, csak éppen más alapanyagokból állítják elő. A fényes okker és barna színeket a pekándió terméséből, a zöldet egy sziklákon élő zuzmófajból, a kéket növényi alapú indigó felhasználásával. A sárgát krizantém és tökhéj, a narancsot gránátalma és a feketét korom segítségével gyártják, a különböző színek keverésével pedig bármilyen újabb színt elő tudnak állítani.
Bár egyes felkapott művészek munkáit ezer dollárokért viszik el a nemzetközi lakberendezési stúdiók, a faluban szinte mindenki megél valamilyen szinten a szövésből. Van, aki táskákat és papucsot gyárt szőnyeg helyett, mások új mintákkal és színekkel próbálkoznak, mivel a verseny egyre élesebb, a környéken mindenki szeletet követel a turizmus nagy tortájából.

Bár a falu határában az utóbbi években több bungalót is építettek a várhatóan itt éjszakázó turisták számára, a helyi viszályok és Oaxaca relatív közelsége miatt az elképzelés romba dőlt. Bár ki lehet venni még szobákat, a vezetékekben már nincs víz, az ablakok be vannak repedve. Kora reggel viszont csodás látványt nyújt a sziklafal tetejéről lezúduló “vízkő”, vagyis a több ezer év alatt kicsapódott mész és egyéb ásványok folyója. A több ezer éves öntözőrendszer nyomai még mindig láthatók, a sziklába vájt keskeny csatornák, a vízgyűjtő mélyedések, folyókák. A völgyben kékeszöld agávé-ültetvények világítanak, az első turisták pedig lassan kiszállnak a taxikból. Mi tovább indulunk, de előtte még a falu határában benézünk egy mescal (meszkál) üzembe, a tequilához hasonló nemzeti italt az Oaxaca környéki hegyekben állíják elő. Az agávé-félékhez tartozó mágüéj nevű növény törzsét 8-10 éves korában kivágják, hatalmas, izzó faszénnel és kövekkel bélelt gödrökbe helyezik és napokra lefedik. A jól átfőtt és megpörkölt törzseket később lóval vagy szamárral vontatott körmalomban pépesre zúzzák, majd érni hagyják többezer literes fa dézsákban. Amikor a cefre készen áll, vályog és réz kályhájukban lepárolják. Többszöri lepárlás és legalább fél éves érlelés után kész a mescal, amit számtalan változatban és különböző gyümölcsízekkel, likőrként is értékesítenek. A vagányabb mexikóiak a “gusado” fajtát kedvelik, ilyenkor az agávéban élő, nagy fehér hernyó kerül ízesítőként az üveg mescalba, de nem ismeretlen az amarillo változat sem, ezt pulykataréjjal színezik sárgára.

- Vasárnap irány Tlacolula, ott van az igazi piac! – magyarázta nekünk tegnap este pablo egyik barátja, így reggel már a többi oaxacai vásárló között ülünk egy kisbuszon Tlacolula felé. A piac valóban káprázatos, nem csak a mérete, hanem az áruválaszték is. Itt nem csak zöldséget és gyümölcsöket árulnak, hanem motorbiciklitől kezdve élő csirkékig, illegális szoftverektől kezdve teherautó féltengelyig minden kapható. A piac negyedét az étkezdék teszik ki, hosszú sorokban füstölnek, fortyognak, gőzölögnek és sisteregnek a konyhások üstjei, serpenyői. Taco, empenada, quesedilla, comida corrida, sopa, torta és az általában hússal és zöldségekkel töltött kukoricalepény tucatnyi változata.
Innen Mitláig stoppolunk, ott a frissen turmixolt, mézes banánlének nem tudunk ellenállni, ezért lekéssük a buszt a következő faluba. Órák múlva indul egy “kisteher”, ezeket a kétszemélyes, személygépkocsi méretű teherautókat használják emberszállításra messzi vidéken, miután két padot szerelnek a raktérbe. Bár Kubához képest luxus, megvisel minket a több órás út a kanyargós, gödrökkel és bukkanókkal teli földúton. A végállomás Hierve el Agua, egy apró, párszáz fős település a hatalmas, száraz hegyek fogságában. Az egyetlen látványosság a falu határában található hőforrás-rendszer.

Szállásadónk reggel közli, jól jegyezzük meg ezt az alkalmat, mert ő sosem kel fel ilyen korán. Bár lassan tíz óra, Pablo nem viccel, számára a fogadó üzemeltetése nem munka, inkább kikapcsolódás. Van egy nyaralója is, fent a hegyekben, az is kiadó, ha van kedvünk nézzük meg. Hogyne lenne, ingyen út, új helyszín, egy órán belül ott is vagyunk. Oaxaca körül a hegyek kopárak és szárazak, a völgyekben a gyér, sárga füvet csak néhány szamár és a kecskenyájak rágcsálják. Pablo nyaralója néhány vízmosásos patakmeder után, egy apró mélyedésben fekszik két széles, sárga hegyhát között. Az életművészet nyomai itt is látszódnak, az uszoda negyedig tele, a kert kellemes rendetlenségben zöldell, a ház körül bádog és fa kamrák sokasága telepakolva egy élet limlomaival, a teraszon függőágyak, bennük fátyolos szemű művészek. Bár a madárhangokon kívül semmilyen zaj nem szűrődik be ebbe a kis barátságos zugba, több hónapon át nem biztos, hogy vállalnánk.
Hazafelé benézünk néhány piacra a városban, van belőlük vagy tíz, és mindegyikben mást kapni. Vacsorára az egyik paradicsomos-csirkés oaxacai receptet kíséreljük meg leutánozni, majd a teraszon órákig hallgatjuk Pablo sörízű beszámolóit az életéről és a fogadó vendégeiről.

Tegnap az éjszakai busszal elindultunk San Cristóbal de las Casasból, hosszúra sikeredett így is a látogatás, van még látnivaló az országban elég. A egyértelmű úticél Oaxaca (ejtsd: vua-ha-ka), Mexikó egyik híres művészeti és kulturális központja. A város hajnalban feltűnően kihalt, ahogy hátizsákkal és térképpel játsszuk a turistát a főtér körül. Nagy nehezen találunk viszonylag olcsó szállást, lepakolunk és elindulunk a nagypiac felé. Ebédre lepedőnyi, laposra klopfolt marhaszeletet eszünk, a hús és a köret ázik a bőséges (és vadul csípős) paprikamártásban, a piac apró ételstandjai pedig ontják a fekete füstöt, mindenki kiabál és magyaráz. Oaxaca sokkal lüktetőbb, energikusabb, mint San Cristóbal, és nyíltabb is, itt a hegyvidéki lakosság sem annyira zárkózottan gyanakvó. A piacon kötelező jelleggel vásárolunk a helyi specialitásból, a pörkölt szöcskéből. Kis sóval és citrommal olyan, mint valami diákcsemege light, és ahogy a mondás tartja: aki eszik belőle, visszatér még Oaxacába egyszer.
Oaxaca elsősorban a konyhájáról és pezsgő művészeti életéről híres. Sok világhírű mexikói étel származik innen, és a különböző, turistáknak kiírt programok között gyakori az “egy hetes főzőtanfolyam”. Bár biztos érdekes lehet, kétezer dollárért nem vállaljuk, hiába nemzetközileg elismert szakács a cég arca. Estefelé élénkül meg igazán a város, a sétálóutcák megtelnek zenészekkel, fülbevaló- és napszemüvegárusokkal, no meg a szokásos péntek esti tömeggel. Ha péntek, akkor fiesta, mondják errefele (bár ugyanezt a többi nappal is emlegetik), és most éppen igaz a mondás, a főutca két oldalán sűrű embertömeg várja a felvonulást, a gyerekek kezében kék, villogó lézerkard, a szülők kezében mobiltelefon vagy a gyerek, és így várják türelmesen a középkori ruhákba öltözött menetet. Ez a Noche de Luces, konfetti, léggömbök, visítozás, vakuvillogás, lézerkardcsata, majd elcsendesül az utca, a gyerekes családok beülnek egy kávézóba a főtéren, a fiatalok pedig beállnak a pult elé a város egyik mezcal-kantinjában.

Jó pár óra, mire elérjük Ovintec első házait, majd a falu mögötti erdős vidéken megkeressük a zapatisták táborát. Szögesdrót és símaszkot viselő őrök várnak a kapunál, de Teclulic rövid eszmecsere után int, hogy kövessük, beengednek minket. Az őrbódénál elveszik útleveleinket, majd felírják adatainkat, és egyből a parancsnokhoz kísérnek. A asztal mögött három maszkos alak néz minket kíváncsian, a falakon Che Guevarra-fotók, vöröscsillag, áramlik a marxista propaganda. A parancsnok előbb általános kérdéseket tesz fel, majd elkezdi feszegetni jövetelünk célját. Újságírók? Segélyszervezet? Nem érti eleinte, csupán érdeklődésből látogattuk meg őket, nem kívánunk sem a nemzetközi antiglobalista forradalomhoz csatlakozni, sem pedig éves jövedelmünket felajánlani az eszmék terjesztése érdekében. Látszólag megnyugszanak, mi is kérdezhetünk. Kiderül, nekik semmi közük a fegyveres részleghez, azok a Lacandón dzsungel mélyén bujkálnak még mindig, ők a civil szárny, amolyan mexikói Sinn Fein. Nocsak.
Nemzetközi segélyekből a tábor, valamint a falu területén az utóbbi években építettek egy iskolát, egy könyvtárat és egy aprócska kórházat, a hozzájuk csatlakozó családokat védelmükbe veszik, és erőteljes politikai harcot folytatnak a kormánnyal. El szeretnék érni, hogy teljes jogot kapjanak szokásaik és nyelvük gyakorlásához, tzotzil hivatalokat és helyi autonóm képviseleteket létesítsenek valamint a környéken a nemzetközi vállalatok és gazdag helyi magánszemélyek birtokában levő hatalmas, termékeny földterületeket osszák szét a nincstelen őslakosság között. Gondolom ez utóbbi az igazi érv, a többi viszont jól hangzik, ha a kulturálisan érzékeny nyugati alapítványoktól kell pénzt kérni.
Meglepően sok mindent sikerült már megvalósítani, a táborba állami hivatalnok, rendőr vagy katona nem teheti be a lábát, van saját rendőrségük, maguk között intézik el a vitás ügyeket, közvetlenül értékesítik a nemzetközi piacokon termékeiket és nemrég több önkéntes külföldi tanár is érkezett tanítani a helyi iskolában. Bár nincs róla törvény, a mexikói hadsereg és a zapatisták között íratlan megállapodás szabályozza az életet: az előbbiek vállalják, hogy nem lépnek zapatista faluba, az utóbbiak pedig, hogy nem tűnnek fel a nemzetközi címlapokon és békén hagyják a falunk kívüli lakosságot.
- Ha most például kirabolnak benneteket, hiába tesztek feljelentést a rendőrségen, senki nem fogja kivizsgálni – nevet Teclulic a hátunk mögül.
A rendszer működik, és bár sok a megválaszolatlan kérdés, ki tudja, évtizedek múlva a helyi, indián származású lakosság hasonlóan meggazdagszik a kávéból és turizmusból, mint amerikai testvéreik a kaszinózásból.

Varkocsba font fekete haj, kecskeszakáll, napszemüveg: ő Teclulic, a tzotzil származású életművész, aki San Cristóbalban lakik, de szoros kapcsolatokat ápol a környék zapatista szervezeteivel. Ő kísér el minket holnap egy ellenállók által ellenőrzött területre, ahová a mexikói katonaság is csak páncélkocsikkal hajt be. Este Teclulic elmeséli a “helyzetet”, vagyis az ő verzióját Chiapas politikai ellentéteiről. Alig húsz évesen ő is részt vett a város megszállásában, futár volt a főhadiszállás és az előretolt csapatok között. Pár nappal később több száz halott bajtárssal a háta mögött Guatemalába szökött, ahol pár évre meghúzta magát a határ menti hegyekben. Az ezredfordulón költözött vissza Mexikóba, ahol egyből lázas nyelvtanulásba fogott, hogy más módszerekkel harcoljon a szülőföldje függetlenségéért.
- Mert ez a végső cél – hadonászik a kormánykerék mögül -, nem szabad kompromisszumot kötni. Egy teljesen független, önálló maja államot teremtünk!
A utóbbi években a zapatisták tevékenysége a fegyveres rajtaütésektől inkább a kommunikációs kampányok és a vidékfejlesztés felé fordult. Az interneten több száz oldal foglalkozik tevékenységükkel, aktívan népszerűsítik vezérüket, az arcát sosem mutató Subcomandante Marcost, a nyugati világban pedig magánszemélyek és független alapítványok sokasága támogatja őket anyagilag. A képlet gyakorlatilag ugyanaz, mint bárhol máshol a világon. Egy ilyen konfliktushoz két fontos tényező szükséges: egy, a területen élő, etnikailag különálló népcsoport és az ott található erőforrások fajtája és mennyisége. Chiapas esetében az etnikai ellentét már évszázadok óta adott, gyakorlatilag Kolumbusz óta tart a harc a bennszülött lakosság és a gyarmatosítók, majd leszármazottaik között. Annak ellenére, hogy Mexikóban senki sem tisztavérű spanyol vagy éppen indián, a származásnak nagyon fontos szerepe van még mindig a társadalmi hálóban. Teclulic rövid bemutatót tart lenézéstanból: a középső országrészben élő “fehérek”, vagyis a legkevesebb bennszülött felmenővel rendelkező családok állnak a ranglétra csúcsán. Ők mindenkit lenéznek, és nem ritka a származásukat a középkori spanyol nemesekig felvezető család sem. A következő társadalmi réteg a “ladrino”, nekik a családfában már bizony ott sötétlik az indián származás, viszont ezt bőszen kompenzálják a nyugati stílussal, öltözékükben és életükben minden téren amerikanizálódtak, ők képviselik a legnagyobb tömeget az országban. Őket mindenki lenézi: származásuk miatt a fehérek, viselkedésük miatt az őslakosság, ők viszont csak az őslakosokat nézik le. Az őslakosok nem kívánnak sem származásban, sem öltözködésben senkihez sem hasonlítani, elvannak kis falvaikban, ahol igyekeznek megőrizni szokásaikat és nyelvüket az egyre erősebb hullámokban érkező nyugati kultúrával szemben. Ehhez jön még a terület természeti gazdagsága, a turisztikai potenciál, a kávé és kakaó világpiaci ára és az itt-ott felröppenő hírek a völgyek alatt található gazdag kőolajtartalékokról. Nem is csoda, ha az őslakosok független államot kívánnak teremteni, és bár a megvalósításnak még a közelébe sem jutottak, az 1994-es felkelés utáni béketárgyalások eredménye a viszonylagos autonómia. Bár voltak véres összecsapások a kormánycsapatok és a zapatista gerillák között az utóbbi években is, az elért eredmények kivételesek, ha figyelembe vesszük a közép-amerikai hozzáállást kisebbségi és etnikai kérdésekben. Jelenleg a Zapatisták alig tucatnyi, részleges autonómiát élvező falut támogatnak anyagilag, cserébe ideológiai bázist és utánpótlást kapnak kampányaikhoz. Teclulic délután elköszön, egyeztetnie kell még a kapcsolataival, jelenleg hol lehet látogatni, utazni a zapatista területeken.

Újabb falu a környéken: Zinacantán. Míg Chamula inkább a környék vallási olvasztótégelye, élelmiszerközpontja és közigazgatási csomópontja, Zinacantán inkább egy független, büszke kis falu ahol a lakosság néma undorral szemléli a környék kulturális felhígulását. Ahol a gyerekek még kék népviseletben járnak iskolába, ahol az asszonyok maguk szőnek a ruháktól kezdve az ágyneműig mindent, ahol a más vidékről érkező újdonsült feleségnek egyből a falu népviseletébe kell öltöznie, ahol még mexikói állampolgár sem telepedhet le, nos, itt áll a globalizáció-ellenes harc egyik gyakorlati, ideológiamentes és működő példája. A falu íratlan egyezséget kötött az állammal: nem támogatják nyíltan a zapatista lázadókat, saját polgárőrséggel megszüntetik a környéken a bűnözést és nem várnak el semmilyen területfejlesztési támogatást. Cserébe hagyják őket békén. A rendszer működik, az évente megválasztott “falubírák” rendet tartanak a családok között, nem engednek betelepülni senkit, külső személy nem végezhet gazdasági tevékenységet a faluban, és valahol igazuk van. Évszázados idegen uralom, ígéretek, “fejlesztések” és “baráti segélyek” után megelégelték a nyugati álmot, és elindultak megkeresni sajátjukat.

Évek kellenének a környék felfedezéséhez, Chiapas hegyvonulatai szürke komorsággal őrzik a lakosok magánéletét, nem egyszerű feladat eljutni az eldugottabb falvakba, ha az ember olcsón akarja megúszni. San Cristóbal összes utazási irodája tucatjával kínálja a különböző csoportos túrákat a közeli skanzenekbe, ahol a csoport érkezése előtt a nők sietve népviseletbe öltöznek, a kijáratnál pedig tartják a perselyt. Az itteni bennszülött lakosság többsége a tzotzil törzshöz tartozik, vagy legalább beszéli a nyelvüket. Akármilyen meglepő, az emberek többsége ezen a vidéken nem ért spanyolul. A férfiak életük nagy részét a földeken töltik, ahol főképp kávét és kakaót termesztenek. Az utóbbi években a nemzetközi piacokon egyre népszerűbb chiapas-i kávét most már nem adják el fillérekért nemzetközi vállalatoknak, hanem közvetlenül értékesítik nonprofit szervezetek vagy árutőzsdék segítségével. Az asszonyokra hárul az összes többi feladat: gyereknevelés, mosás, főzés, legeltetés, konyhakert és tűzifagyűjtés. Az indián asszonyok őseiktől örökölt módszerrel, egyetlen pokrócba csavarják a csecsemőket és a hátukra kötik, így végeznek minden tevékenységet, még a favágást vagy mosást is. Nem is hallottunk eddig sehol üvöltő csecsemőt.

Fellelkesülve a tegnapi élményektől, ismét ellátogatunk Chamulába, könnyű így hátizsák és csomagok nélkül utazni. A templomot ma tisztes távolból szemléljük, és inkább a nyüzsgő “vásárnapi” piacot járjuk be. Kuba után szín- és illatorgia az a mennyiségű gyümölcs és zöldség, amit itt árulnak. Az asszonyok többnyire népviseletben ülnek a kis asztalok mögött, és ha éppen nem kínálják hangosan a portékát, akkor kötnek, varrnak, horgolnak és szőnek mindenféle hordozható kis eszközzel. A tegnapi templomról közben megtudtunk egyet-mást. A helyi plébános már nagyon rég feladta a meddő harcot, hogy egy templomban mégsem illik véres csirkével meg teli üveg rumokkal mászkálni, és elköltözött San Cristóbalba, évente csak néhány alkalommal celebrál misét errefelé. A város védőszentje Keresztelő Szent János, az oltáron is övé a fő hely, Jézus szobra kisebb méretben mögötte szerénykedik, mint ahogyan a Guadalupei Szűz is letaszította trónjáról Szűz Máriát errefelé. A templomnak a fő funkciója valóban az indián javasasszonyok és különböző szent emberek szertartásainak otthont adni, Chamulában csak keresztelőt tartanak itt évente egyszer, az esküvők, temetések és egyéb ceremóniák a főtéren vagy a családoknál folynak, pap és templom nélkül. Nagyobb ünnepekkor (Karácsony, farsang, Húsvét) a falu nagy rése beköltözik a templomba, ahol mindenki zenél, iszik, táncol és dohányzik egész éjjel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szentek kevésbé volnának fontosak a közösségi életben: minden szentnek saját felelőse van, ő a “mayordomo”. Az évente cserélődő tisztséget nagy kitüntetés elnyerni, de csak a tehetősebb családok tudják vállalni, mivel a feladatok sokrétűek és költségesek. A szponzorált szentnek a ruháját rendszeresen cserélni kell, az ünnepek alkalmával gondoskodni a díszítésről és szállításról, ha pedig épp annak a szentnek a saját ünnepe közeleg, a mayordomo családja állja a fiesta teljes költségét. A faluban a mayordomo háza ajtaját mindig friss virágokból font kapu övezi, bent pedig folyamatosan ég a tömjén, a gyertya, lógnak a különböző étel-, ital- és növényáldozatok. A falusiak számára mindig nyitva áll az ajtó, hogy betérve néhány imával vagy korty cukornádpálinkával kedveskedjenek isteneiknek.

San Cristóbalt lehetetlen elhagyni, már napok óta tologatjuk az időpontot, de mindig akad valami kifogás. Tippet kapunk a szállásadónktól, az ismerősei egy közeli településre látogatnak, csatlakozzunk, ha van kedvünk. Chamula nincs messze, egy kis szerpentin, néhány emelkedő és máris ott vagyunk. A község egyfajta vallási és gazdasági központja a környékbeli apró falvaknak és tanyáknak, a hegyvidék lakói rendszeresen látogatják a templom és a piac miatt. A templom elképesztő, nincsenek padok, helyette ujjnyi vastag, puha fenyőtű-szőnyegen lépkedünk a félhomályban. Nincs is annyira félhomály, inkább egy erős, sárgás derengés, ugyanis több száz gyertya ég folyamatosan a földön és oldalt, a szentek szobrai előtt. Sűrű tömjénfüstbe burkolódznak a hívők, ahogy elszórtan ülnek a fenyőszőnyegen és fojtott hangon kántálnak. Az épületet és a szobrokat leszámítva nem hinné az ember, hogy tulajdonképpen egy római katolikus templomba tévedt, hisz mellettünk egy idős indián asszony három apró gyerekkel épp egy szertartás közepén tart, aminek fontos eleme, hogy a kezében lóbált élő csirkével néha alaposan átdörzsöli a gyerekeket. A sarokban egy középkorú férfi fehér gyolcsruhában egész sor gyertya előtt térdel, előtte négy kólásüveg, amelyekből szorgalmasan kortyolgat és néha a gyertyák tövébe önt egy keveset. A hívők közül sokan hasonló szertartást végeznek, kólát vagy fantát isznak, majd hangosakat böfögnek a visszhangos csarnokban. Az indián asszony közben egyre hangosabban kántál, majd egy hirtelen mozdulattal elvágja a csirke nyakát és a vért maga köré öntözi. Újabb hívők érkeznek, mi pedig óvatosan kiaraszolunk a napfénybe. Ennek mindenképp utána kell nézni, túl sok a megválaszolatlan kérdés.
Ellátogatunk még a temetőbe is, látszanak még a halottak napi ünnepség nyomai, a frissen gyomlált sírokon vastag fenyőtű réteg, a kis halom végében pedig étel- és italáldozatok. A helyi lakosok november elsején kiköltöztek ide zenészekkel és rengeteg étellel, itallal; a hatalmas fiesta nyomai jól láthatóak még mindig. Mint megtudjuk, szó sem volt itt semmiféle gyászról, a családok elhunyt rokonaik hantjain ettek-ittak és mulattak két napon át. Mennyire más szokások, szertartások és hiedelemvilág! Az ősi maja és azték szertartások elemei keverednek a katolikus dogmákkal, no meg a globalizáció vallásának termékeivel, és az itteniek mindezt halálos komolysággal és precizitással ünneplik; persze számukra ugyanolyan meghökkentő lehet a mi általunk ismert szertartások többsége. A sírokba gyakran több elhunytat temetnek egyszerre, és általában nem jelölik semmivel. Ha mégis, akkor a fehér kereszt a gyerekeké, a kék a fiataloké míg a fekete az idős elhunytaké. Annyira elszigetelt ez a vidék, hogy még a temetés sem hivatalos. A család többnyire mindenféle bejelentés nélkül ássa meg a sírt és temeti el a halottat, nincs temetkezési vállalkozó, pap, rendőrség vagy kórházi igazolás.

Nos, nem utolsósorban a panaszkönyvi bejegyzések hatására kicsit alakítunk a szerkezeten, mostantól igyekszünk több képet, viccet és érdekességet posztolni, és kevesebb társadalomelemzést vagy gazpol-értekezést. Ugyanis ez utóbbiak senkit nem érdekelnek (pl. Kuba), az előbbiek pedig állítólag egy egész széles réteget hoznak majd lázba. Meglátjuk.
Helyzetjelentés Backpackers Hostel, San Cristóbal. Éjjel gyakran 10 fok alá esik a hőmérséklet, mindenki sapkában alszik és pokrócban reggelizik, viszont verőfényes, langyos nappalokat kapunk cserébe. A szomszédos megyékben még mindig csúszik a föld és árad a víz, mi erről továbbra is a TV-ből értesülünk, többnyire később, mint az otthoniak. Az utóbbi napok néhány képével folytatjuk, véleményt kéretik a “Megjegyzés (0)” feliratra kattintva írni, sokat segít!