A hajnal kint talál minket Hugo verandáján, nézzük az ébredező várost, valahogy nincs kedvünk itt hagyni. No nem Havanna fog hiányozni, hanem az emberek. A kubai emberek, akik nem akadnak ki azon, hogy bal kézzel fogjanak kezet, akik nem hiszik el, hogy Magyarországnak nincs tengere, akiknek két váltás ruha és egy karóra a teljes vagyonuk, akiket társadalmi munkára kényszerítenek miközben a fizetésük a világon a legalacsonyabb, akik vidéken büszkék a származásukra, és nem költöznének be a zajosabb és egészségtelenebb városba, akik gond nélkül rágyújtanak a tömegközlekedésen, akik kifelé hangosan, belül pedig némán tűrik a rendszert és a nyilvánvaló ellentmondásokat, akik ha kórházba kerülnek vinniük kell a saját ágyneműjűket és élelmiszerüket, akik bárhol dalra fakadnak és akik különleges példáit mutatták meg nekünk a vendégszeretetnek. Kuba nem a szivarokról, koktélokról és félvér csajokról szól, ahogy azt anno egy “szakértő” magyarázta nekünk. Kuba egyszerűen az életszeretet hazája, és szeretni az életet lehet pénztelenül is, mint a példájukból kiderül.
Az állam a reptéren még legombol 25 dollár kilépési adót, a határőr szivat egy kicsit (ebből csak holnapi indulás lesz), és máris a gépen ülünk, nézzük a távolodó, zöld szigetet. Két óra, Cancun, Mexikó. Kisétálunk a várócsarnokból, és a látvány elnémít. Mindenhol reklám, reklám hátán. Óriásplakát, neon, színes, villogó Siemens és Burger King, AXE és -20%. Lelombozva szállást keresünk, majd eszünk néhány tacót. Rájövünk, milyen régen nem ettünk csípőset.