Átköltözünk egy másik helyre, úgy döntünk maradunk egy kicsit ezen a vidéken, az időjárás kellemes, az árak nem túl vészesek, a www kis hálószemei pedig minden harmadik sarkon olcsón igénybe vehetők, visszafogjuk a tempót. Jorge, az új szállás portása nagyon laza: mindent szabad, semmiről nem tud, az éjszaka a pörgésre a nappal pedig az alvásra lett kitalálva. Nem is nagyon töri magát, hogy új vendégeket gyűjtsön, páran lézengünk csak a hatalmas házban, viszont így a konyha szinte mindig szabad, kísérletezhetünk a mexikói alapanyagokkal. A hírekben ismét áradások, földcsúszások, a szomszédos Tabasco megyében néhány ember eltűnt, otthon most vajon mit gondolhatnak? A város ünnepi lázban ég, holnap Mindszentek, azután pedig Halottak Napja, errefelé kimagaslóan fontos ünnepek, mindenki bevásárol, nyüzsög. Mi csak állunk, nézünk és fotózunk.

Helyi járatokkal dél körül már San Cristóbal de las Casas városában vagyunk. A tíz éve még a Zapatista felkelés központjának számító San Cristóbal mindig is kedvelt központja volt a Chiapas megyét látogatóknak, ami nem lehet a véletlen műve. A város kétezres csúcsok koszorújában fekszik néhány szelíd dombon elterülve, a gyarmati korból származó monumentális templomok és lakóházak némán uralják a macskaköves utcákat, kicsit olyan, mint valami dél-francia hegyi kisváros a tengertől nem messze, persze leszámítva a narancs és lila homlokzatokat, ablakkereteket. A hőmérséklet teljesen más: hűvös, száraz szél fúj, a helyiek is többen kabátban járnak, hiába, lassan november van. Körbesétálunk, megnézünk néhány szállást, 50 peso alatt nem adnak ki szobát, ahol meg igen, ott nincs net, főzési lehetőség, miegymás. Végül egy közepes árfekvésű helyre esik a választásunk, elsősorban a sok vendég miatt, hátha megtudunk egy-két érdekességet az átutazóktól.

Hajnalban elered az eső, és esik egész nap. A fákon felettünk majomcsapat vonul, a szomszéd sátor ponyváján tenyérnyi pók araszol, egy-két szúnyog odajön ismerkedni, egész nap az élővilágot figyeljük maréknyi begombázott francia hippi társaságában, akik órákon át vitatkoznak arról, a Zion Train frontembere vajon Patti Smith-rajongó volt-e, vagy már megint jól összeesküdtek valahol ott fent…
Ma szöveg helyett inkább a héten készült, maradék képpel töltjük fel a naplót.

Délelőtt meglátogatjuk a közeli Agua Azul vízesésrendszert, itt is a nagy feladat az esőzésektől dübörögve duzzadó folyóra koncentrálni, és kizárni a körülöttünk kiabáló és gyereknevelő észak-amerikai turistacsoportot. Az esős évszak miatt most nem a szokásos kék-zöld színeikben pompáznak a kis tavacskák és vízesések, de így is szép látvány a sötétzöld esőerdőből kibukkanó víztömeg. A parton végig árusok tömege, zsivaj, sütödeszag. Este érünk vissza Palenquébe, a főutcán végig grillcsirke árusok, veszünk egyet sok zöldséggel és chilivel. A szálláson élő zene és hátizsákos turisták foglalják az egyetlen éttermet, kicsit hallgatjuk, majd elvonulunk a dzsungelbe a függőágyainkba.

Reggel Palenque romvárosát és feltárt területeit látogatjuk meg. Nyitás előtt már a jegypénztár előtt állunk, a első turistabuszok már gördülnek be a parkolóba, a belépőjegy jó drága, a helyi lakosság, az inkák és aztékok leszármazottai pedig végig a gyalogösvény mentén csomagolják ki a árujukat, kezdődik a zsibvásár, érkeznek a turisták. A romok (némelyik egyáltalán nem annak tűnik) fenségesek, a környezet szép, és bár kicsit műíze van az egésznek azért végigcsináljuk. A romvárosokról és ókori épületekről készült fotók a legunalmasabbak minden úti beszámolóban, egy párat azért feltöltünk mutatóba. Délután új szállásra költözünk, egy kellemes esőteraszon függőágyak és sátrak kavalkádjában laknak azok, akiknek a turistaház is túl drága. Éjjel bőgőmajmok koncerteznek felettünk, és kis nyílméreg békák zizegnek kitartóan az erdőből.

A hajnali hideg ébreszt, hamar összepakolunk és kiállunk az útra. Kiderül, a tegnapi öregnek kis útszéli büféje van, mosolyogva integet a pult mögül, így meglátogatjuk. Egyből hatalmas, félliteres pohárba kávét tölt, kis aprósüteményt kínál mellé. Jól esik a reggeli, elbeszélgetünk országaink vallásairól, majd elbúcsúzunk. Nem enged fizetni, ragaszkodik hozzá, hogy az “út vándorait” ingyen megvendégelhesse. Megköszönjük, majd egy kis Ford platójára felpattanunk, és irány a Mexikói-öböl! Persze csak az irány, nem megyünk el odáig, hisz egész Mexikó beutazásához évek is kevesek lennének, a jelenlegi terv a Yucatán-félsziget, Chiapas megye és a csendes-óceáni partvidék. Carulas után egy teherautó áll meg, a vezetőfülke mögött kabinba préselődünk néhány köbméter csempészáruval. A teherautó nincs túl jó állapotban, a mitfahrer egy darab madzaggal tartja a sebváltókart, hogy ne ugorjon ki magától, és amikor egy útlezárásnál lefulladunk, az úthengert kell megkérni, toljon be minket. A táj jellegtelen, legelőkkel, kukorica földekkel és sűrű bozóttal fedett síkság, délre Xpulhitba érkezünk. A közelben itt is jelentős maya városokat tártak fel, de egyelőre nincs kedvünk régészkedni, integetünk tovább kitartóan, végül a közeli fatelep tulaja integet, elvisz bármeddig, most indul Mexikóvárosba. A irány tökéletes, száznyolcvannal száguld az egysávos úton, bár néhol csak lépésben lehet haladni az útlezárások miatt. Az utóbbi hetek esőzési több helyen elmosták az utat, teljes hidakat építenek újjá, töltéseket pótolnak. Egy kereszteződésnél elválnak útjaink, veszünk néhány durván csípős tacót, és felszállunk a “menetrendszerinti” kisbuszra Palenque felé. Ez a vidék már alkalmas stoppoláshoz, egyrészt a sok turista miatt sűrűn járnak a viszonylag olcsó colectivo buszok, másrészt ez már Chiapas megye, ahol az utóbbi tíz évben több emberrablást és bujkálós-lövöldözős játékot vitt végbe a mexikói hadsereg és a helyi forradalmár Zapatista csoport. Az ilyen vidékeken előszeretettel vendégelnek meg külföldi turistákat váltságdíj reményében, és bár a legutóbbi felkelést ‘94-ben leverték, a megye még mindig lázadó hangulatban van. Palenquéből gyalog indulunk a szállás felé, El Panchán neve talán ismerősen cseng a neo-hippi világutazók körében, a közeli feltárásokon dolgozó régészek központja volt egykor, aztán bohémtanya, pszichedelikus turistaközpont, meglátjuk mi lett belőle. Késő éjjel érkezünk meg, a sötétben alig találjuk a szállást.

A kora reggeli tűző napsütésben elgyalogolunk Tulum déli végébe, és kiállunk stoppolni. Az egészben a legnehezebb, hogy minden második autó taxi, akik boldogan gyorsítanak és villogtatnak, amikor meglátják a távolban az integető turistát. Végül órák múlva megáll egy teherautó, hogy elvisz egész Chetumalig. Juan hivatásos sofőr, a teljes Yucatán-félsziget a birodalma, egész héten egyik végéből a másikba fuvarozza a rábízott árut. Igyekszünk szóval tartani, állítólag nem aludt 24 órája de most már nem áll meg, a vállalat telephelyén majd pihen. Meg van elégedve az állásával, otthon feleség és két gyerek várja, szerinte az élet úgy jó, ahogy van. Chetumal határában kiszállunk, innen gyalog és helyi járatokkal (colectivo: többnyire egy átalakított VW kisbusz) eljutunk egy Lazaro nevű apró településre. Nagyon finom marha rizottót eszünk egy kifőzdében, elmagyarázzuk az aggódó helyieknek, hogy nem eltévedtünk, csupán mi így szeretünk utazni, és elstoppolunk a következő faluig, ahol egy építkezési területen megállunk pihenni. Nincs az a fullasztó, vad hőség, mint Kubában, de azért érezni a meleget, pótoljuk vízkészleteinket, majd az esti hat órára való tekintettel letáborozunk a betonkeverő és egy sóderhalom között. Hamarosan emberi hangokat hallunk, na, innen is mehetünk tovább, a kubai beidegződések még élnek, igyekszünk gyámolatlan arccal köszönni, de nincs rá szükség, a szomszédból idős bácsi és unokája látogat át, kedvesen kérdezik, nincs-e valamire szükségünk, maradjunk nyugodtan, nem zavarunk senkit. Mintha csak most érkeztünk volna Mexikóba, jól esik ez a csöpp vendégszeretet.

Délelőtt átsétálunk a busz állomásra, veszünk egy jegyet Tulum felé és felszállunk a buszra. Ilyen egyszerű. Még sincs hangulata, olyan, mint munkába utazni. Cancun néhány évtizede még apró, nyugodt halászfalu volt, senki nem ismerte. Aztán jött egy ingatlanfejlesztő, meg egy hotellánc-tulajdonos, no meg persze az idegenforgalmi minisztérium fejese, és kitalálták, ide épül majd Közép-Amerika riviérája. A busz ablakából nem látni a tengert, hiába halad a út a parttól párszáz méterre, a tízemeletesek takarnak. Kilométereken át húzódik a tengerparton a hotelsor, és épül tovább, nincs megállás, egy óra utazás után is földmunkagépek és daruk tömege jelzi, éveken belül az egész partot szeretnék lebetonozni.
Tulum nyolc éve egy álmos kis falu volt, jó, létezett már taxi meg turistainformáció, de az ami most van az katasztrófa. Társasutazások kétemeletes buszokkal, csúcsforgalom a főutcán, bevásárlóturizmus, drágaság. Bár a Youth Hostel teljes területén van Wi-Fi, és a szomszédban hamarosan autókölcsönző nyílik, étkezni mégis szinte lehetetlen. A környék egyetlen utcai kifőzdéje bezárt, marad a szupermarket, tartós kenyér, konzerv vagy a drága étterem, ahol étlapot csak angolul nyomtatnak. A híres tengerparti romokat már meg sem nézzük, Kuba után túl nagy a váltás, mintha errefelé semmi nem lenne autentikus.

Cancun olyan, mint bármelyik dél-spanyol tengerparti kisváros: kicsit drága, kicsit zsúfolt de azért kibírható. Bejárjuk a várost laptop-szerviz ügyben, persze semmi, európai modellekkel nem foglalkoznak, próbáljuk meg azt a másik helyet. Mindenhol nagyon segítőkészek, kijönnek az üzletekből, elkísérnek, magyaráznak és nagyon barátságosak. Ami a meglepő ebben, hogy Cancun az ország talán legnagyobb üdülőövezete, és bár a hotelzónából az emberek többsége nem jön el a városig, az mégis zsúfolásig tele van látogatókkal. És ahol van bőven fizetővendég, ott sokszor udvariatlan a kiszolgálás, barátságtalanok a helyiek.
A szállás igazi turistaház, nagy, 8-10 ágyas szobák, hátizsákos arcok a világ minden tájáról, napterasz, ingyen internet. Ez utóbbival csak az a gond, hogy egy gépre jut húsz ember, de a kubai viszonyok még élénken élnek emlékeinkben, így inkább nem szólunk semmit. Minden precíz, hatékony és érezhetően kapitalista. A gyógyszertár előtt fizetett humorista invitálja be a boltba az utca népét, az árak mindenhol akciósak, mindent kettő-az-egyben kapni, az árusok hangosan ajánlják az árujukat, zizeg a fogyasztói társadalom gépszíja.

A hajnal kint talál minket Hugo verandáján, nézzük az ébredező várost, valahogy nincs kedvünk itt hagyni. No nem Havanna fog hiányozni, hanem az emberek. A kubai emberek, akik nem akadnak ki azon, hogy bal kézzel fogjanak kezet, akik nem hiszik el, hogy Magyarországnak nincs tengere, akiknek két váltás ruha és egy karóra a teljes vagyonuk, akiket társadalmi munkára kényszerítenek miközben a fizetésük a világon a legalacsonyabb, akik vidéken büszkék a származásukra, és nem költöznének be a zajosabb és egészségtelenebb városba, akik gond nélkül rágyújtanak a tömegközlekedésen, akik kifelé hangosan, belül pedig némán tűrik a rendszert és a nyilvánvaló ellentmondásokat, akik ha kórházba kerülnek vinniük kell a saját ágyneműjűket és élelmiszerüket, akik bárhol dalra fakadnak és akik különleges példáit mutatták meg nekünk a vendégszeretetnek. Kuba nem a szivarokról, koktélokról és félvér csajokról szól, ahogy azt anno egy “szakértő” magyarázta nekünk. Kuba egyszerűen az életszeretet hazája, és szeretni az életet lehet pénztelenül is, mint a példájukból kiderül.
Az állam a reptéren még legombol 25 dollár kilépési adót, a határőr szivat egy kicsit (ebből csak holnapi indulás lesz), és máris a gépen ülünk, nézzük a távolodó, zöld szigetet. Két óra, Cancun, Mexikó. Kisétálunk a várócsarnokból, és a látvány elnémít. Mindenhol reklám, reklám hátán. Óriásplakát, neon, színes, villogó Siemens és Burger King, AXE és -20%. Lelombozva szállást keresünk, majd eszünk néhány tacót. Rájövünk, milyen régen nem ettünk csípőset.

Lassan lejár a második vízumunk is, az eső pedig 24 órásra állította magát, így úgy döntünk, tovább állunk. Utoljára bemegyünk a belvárosba, repjegy Mexikóba, papírok, levelek, bevásárlás. A buszon valaki mellettünk olvassa az újságot, belenézünk, észreveszi. A szokásos pesti reakciónk: fej félrekap, ablakon érdeklődve kitekint. Itt nincs erre szükség, a kubai útitárs elmosolyodik, felénk fordítja az oldalt, és magyarázni kezdi a cikket. Zavartan bólogatunk. Hugónál langusztát sütünk, egy házaló langusztaárustól vettük tegnap, pároljuk néhány órát, majd héjában, fűszerekkel kisütjük. Este bulival zárjuk kubai utazásunkat: Hugo és felesége elhív a Vedado kerületben egy klubba, ahol ismerős zenekar zenél és pezóért kapható a rum. A koncert valóban kiváló, a népzenei elemeket feldolgozó rockzenekar értelmezésében felcsendülő régi rockballadák betöltik a félhomályt, az arcokról eltűnik a feszültség, marad a mosoly, a kinti világ egy percre megszűnik létezni. Hazafelé a Malecón hullámgátján fiatalok ölelkeznek, öreg zenészek járják a párokat és zenélnek csak úgy szívességből, mindenki néz ki a tenger felé, messzire.

Ébredés után irány a piac, spórolni kell, no meg hát első kézből megtapasztalni a havannai kulináris lehetőségeket. Ehhez előbb be kell jutni a belvárosba, ami cseppet sem egyszerű feladat. Aki még nem járt erre, annak ugye kérdezősködnie kell. Nehéz feladat, mert aki nem busszal jár, annak fogalma sincs, hol a buszmegálló, aki meg azzal jár, az már feltehetőleg ott áll, tehát a legjobb a vizuális behatárolás. A 70-es utca sarkán valahol a Playa negyedben áll egy fagyiárus, egy dohányárus, egy sonkászsömleárus és vagy negyven ember laza, kanyargó fürtökben ül a járdán, támasztja a falat vagy igyekszik a nap elől elbújni a villanypózna árnyékában. Úgy tűnik, jó lesz, be is állunk, persze előtte még elkiáltjuk magunkat:
- El ultimo?
Valaki a tömegben felkapja a fejét, magára mutat, majd egy másik emberre. Világos: ő az utolsó, és akire mutat az áll előtte. Eredeti ötlet, így kisebb az esélye, hogy elvész a sorrend, ha valaki hirtelen kiáll. A következő kiáltásra már mi rakjuk fel a kezünket, és ezzel véget is értek sorban állás közbeni feladataink. Törjük a fejünket a lényegen, hisz ha simán beállnának sorba egymás mögé, nem kéne kiabálni, megjegyezni. Aztán a sorvégi egyeztetéseket figyelve rájövünk, hisz pont ez a lényeg! Aki mögé becsatlakozunk, mint utolsó, azzal máris kialakul egyfajta sorsközösség.
- Előbb te voltál az utolsó, mostantól én vagyok az. Milyen volt?
Nem az a lényeg, hogy mindenki igazságosan sorra kerüljön, hanem, hogy legyen a beszélgetésnek apropója. Aki megtalálta az utolsót és az előtte levő személyét is megtudta tőle, általában nem hallgat el, hanem valamilyen időjárásra vonatkozó megjegyzéssel folytatja. Az “Ezt a meleget!” kezdetű különösen népszerű, azzal nem lehet tévedni. A megszólított persze sűrűn bólogat, mire a harmadik szereplő (az utolsó előtti) közbeszól:
- És ez a sok eső! Hiába, esős évszak.
Ha a sor már nagyon hosszú, vagy régóta nem jött busz, akkor az időjárás helyett a közlekedés szidása a módi. Ha kiderül, az utolsó már órák óta vár, hangos lamentálással szidja a sorsát és a városi közlekedési vállalatot az újonnan érkezett. Innentől kezdve a beszélgetés szabadon csaponghat a politika, család vagy akár a nyílt flört témái között, az idő nem telik unalmasan. Hamar kiderül, hogy külföldiek vagyunk, ez még a közlekedési nehézségeknél is érdekesebb, egyből záporoznak a kérdések, milyen ott, milyen Kubában, mióta vagyunk itt. Válaszolgatunk ahogy tudunk, de nincs rá nagyon igény. A válaszok első pár mondatáról mindenkinek eszébe jut egy rokon/barát/ismerős, akivel nemrég történt hasonló de a sztori úgy kezdődik, hogy… a hangos diskurzust csak a busz feltűnése tudja megszakítani. Ilyenkor mindenki megkeresi elődjét és utódját, laza terpeszbe helyezkedik, kicsit előre dől, jól megragadja a zsákját, és felkészül a harcra. Mindig akad olyan, többnyire a sor végéről, aki tudja, hogy sem erre, sem a következő buszra nem fog felférni, így megpróbál a hátsó ajtón, a leszállók mögött felszökni. Neki általában a kalauz ordítja le a fejét, aki pedig a sor elejére furakszik, annak a sor. A kalauz az első ajtóban áll és szedi az egypezósokat, van olyan járat, ahol jegyet is ad cserébe. Ilyenkor a buszon bokáig gázol mindenki az eldobált jegyekben, tényleg nem kéne erőltetni. Az első három-négy felszálló felpréselődik a buszra, de mi lesz a harmincfős sorral? Ilyenkor a kalauz és a sofőr felváltva ordít hátra, hogy mindenki menjen beljebb, csináljanak helyet, legyenek tekintettel, stb. Az emberek persze kb. annyira hallgatnak rájuk, mint Pesten a BKV-sofőrökre, ezért az új felszállók veszik kezükbe a dolgok irányítását. Az elsők egyszerűen átgázolnak a buszon, ők néhány másodperce még a sorban állókkal viccelődtek, világos, hogy a buszon állók ellenségnek számítanak. Dühösen mormogva törnek maguknak utat a busz hátulja felé, miközben éberen fülelnek, ki tesz megjegyzést, hogy rázúdíthassák szitkaikat. Amikor mindenki kellőképpen kitaposta magát, a sor negyede már utat tört a busz hátulja felé, jön a tömörítési szakasz. A sor ilyenkor felbomlik, az udvariasan kialakított rangsort mindenki elfelejti, és mostantól evolúciós alapokra helyeződik a feljutás. A kalauz leszáll, a sor maradéka pánikba esik, és mindenki befúr egy kezet vagy egy lábat a púposan tömött bejáratba. Nekik már nyert ügyük van, mivel a kalauz mindenkit elrángat az ajtótól, akinek nincs fizikai kapcsolata a nevezett tárggyal. A többi embert szélesre tárt karjai közé öleli, nekidől, és hatalmas nyögésekkel elkezdi beljebb tuszkolni a népet. A rögbi csatársorban lehet ilyen érzése az embernek, a buszvezető félmétereket ugrat a busszal, hogy megakadályozza az újabb felszállási kísérleteket, miközben a kalauz már félig belülről ordít:
- Adelante, amigos!
Végül sok év tapasztalata alapján megérzi, mikor jött el a pillanat, és hangos “Puerta!” kiáltására a sofőr becsukja a ajtót. A tömeg egy utolsót nyög, ahogy az ajtó beállítja a végső tömörítési fokot, és a busz végre elindul a következő negyvenes sor felé. Nem mindegy ám, ekkorra az ember milyen pozicíót vesz fel. A fejet érdemes oldalra fordítani, ha a két megálló között lélegezni szeretnénk. A kezünkkel jó ötlet előre megkeresni, kire lehet támaszkodni, ha gyorsít vagy fékez a busz. Az egyensúly érdekében láb enyhén behajlít, szem becsuk, és indulhat a busz. Persze csak akkor, ha nem áll meg egy másik busz mellettünk, és kezdenek bele a sofőrök hosszas és részletes eszmecserébe.

Ki sem mozdulunk a szobából álló nap. Hugo néha benéz, pakolunk, varrunk, szerelünk. A laptop kijelzője betört, ez nem jó hír. Chávez megy egész nap a TV-ben, meg szavazásra buzdító reklámok, tízpercenként, ugyebár általános választások lesznek vasárnap, mindenki szavazhat az egyetlen párt, a CDR helyi jelöltjére. Az ablakból rálátni a szemközti boltra, Chávez nevető arca ákettes méretben, alatta a felirat: Üdvözlünk a földeden, testvér! Délután zenekari próba kezdődik, a szokásos délutáni felhőszakadással. A TV-ben a flakonos-szúnyogos reklámot lecserélték, helyette hangyás megy, a lényeg, hogy egy hangya próbál egy levelet felemelni, de nem bírja, majd csodálkozva látja, ahogy öt társa elvisz mellette egy másik, nagyobb levelet. Tanulság: a TSZ-ben az erő. Oh yeah!

Most vagy soha! felkiáltással hajnalban kelünk, a nagymamák kikísérnek a buszmegállóba, és megválunk Ciego de Avilától. Egész nap esik, mi pedig egész nap autópályák mellett integetünk a kubai sofőröknek. Az utak sok helyen víz alatt, lassan haladunk, így is éjjel az utolsó fuvarunkkal már Havanna közelében tartunk. Hirtelen lefordul a kisteher, és megáll egy híd alatt: ő most itt elkanyarodik, nem megy be Havannába. Nincs mit tenni, ki kell próbálni milyen, Kubában éjjel az autópályán hátizsákkal stoppolni. Nem is olyan rossz, elég hamar megállnak, és elvisznek a következő lehajtóig. Havanna fényei gúnyosan világítanak a láthatáron, az ország többi része sötétségbe burkolódzik, ismét leállósáv. Végül egy kis pénzlobogtatás hatására megáll egy mikrobusz, és a belvárosig visz.

A kora reggelre betervezett indulást elhalasztjuk, annyira marasztalnak. Aisel ráadásul ma nem dolgozik, szinte megbántódik, hogy pont ma akarunk továbbállni. A vasárnap reggeli családi szertartás magja a televízió, különböző gyerekműsorok és rajzfilmek mennek, kulturális reklámokkal sűrűn megspékelve. Mivel a TV-ben csak a kormány hirdet, ezért a hangulat teljesen olyan, mint nálunk a “Skála-kópé” és “véreshurka-májashurka” időszakban. Egy-két ideológiai reklám és USA-ellenes animáción kívül a legtöbb a népnevelő hirdetés. A hölgyeket illik előre engedni, az alkoholizmus rossz dolog, az utcán az esővízzel teli palackokat ki kell üríteni a szúnyogok miatt, stb, stb. Az összes egy stílusban készül, egy szituációs gyakorlat keretében bemutatják a rossz példát (furakodó férfiak, italozó apa, petéző szúnyogok), majd odarepül egy úttörőnyakkendős kis gyerekfigura, és haragosan mutatja, hogy No!, nem szabad!. A reklám második részében a mosolygós úttörőnyakkendős vigyázó szemei alatt a színészek bemutatják a helyes viselkedést. Mosolyognivaló.
A reggeli műsort rendkívüli hírek szakítják meg, az egy hete tartó esőzések miatt a középső országrész, köztük Cielo megyéje is víz alá került, Bayamóban rendkívüli állapotokat hirdettek ki. Ideérkezésünk utáni napon egy vonat ütközött kamionnal nem messze, harminc halott, folyik a vizsgálat. De mindezt übereli Hugo Chávez látogatása, aki Che Guevarra halálának 40. évfordulója alkalmából utazott ide. Chávez Fidellel, Chávez a néppel, Chávez a santa clara-i Che emlékmű előtt, egész nap ez megy a TV-ben. Bár nehezen megy a spanyol, a lényeg világos: államosítani mindent, mert jelenleg Latin-Amerikát a nemzetközi globalista kapitalizmus tartja a markában, de a népnek vissza kell adni ami az övé, legyen minden ingyenes és építsük fel országainkat a forradalom eszméi szerint. A nép, a föld, a munka, az igazság és a közös nagy ellenség: színtiszta demagógia, de roppant hatásos előadásban. Minden tisztelet a venezuelai elnöké, aki hosszú órákon át szónokol szövegkönyv és jegyzetek nélkül, artikuláltan, tagoltan, érthetően; Fidel motyogva felolvasott szövege nyomába sem ér. Nem nehéz megérteni, miért annyira népszerű Chávez a szegények körében. A család is igen lelkes, Che Guevarra ugyebár nemzeti hős, ő érinthetetlen. Fidelt is mindenki nagyra tartja, kivéve Aiselt (mondjuk egyedül neki van állása a családban), aki a családi béke érdekében csak legyint, mierda!, sziszegi a fogai közt. Chávez is roppant népszerű, Kubában talán még inkább, mint Fidel. Aztán amikor a rendszerről, a szabadságról és a gazdaságról kérdezgetjük őket, már eltérőek a vélemények. A család nagy része negatív, szerintük az ország mélyponton van, minden pusztul, kilátástalan a helyzet és egyre nehezebb kijutni külföldre. Persze ennek az oka a többség szerint az USA politikája, a maradék pedig a kormány tagjait okolja és a hadsereget. Érdekes, ahogy hallgatjuk a panaszkodásukat, mintha otthon lennénk. Ugyanazok az érvek, ugyanúgy az ország pusztulását, eladását és eladósodását, az életszínvonal süllyedését, az erkölcsnek és a nemzeti valutának általános romlását sorolják. Mi hát a különbség? Semmi. Az ember mindenhol ember marad, Brüsszeltől Bombayig ugyanúgy panaszkodnak az aktuális állapotokra. Csak éppen Kubában ennek egy picit több alapja van, mint Magyarországon.

Aisel ma is hajnalban indul dolgozni, reggel már csak Maritával találkozunk, aki egyből dupla adag reggelit töm belénk. Indulnánk be ismét a városba, amikor megérkezik Alex, a családi kisbarát. Ő tölti be a simlis, a mindenes, az üzenőfal és még ki tudja minek a szerepét, be nem áll a szája, negyven évesen is folyton valami idétlen megviccelésen töri a fejét, persze csak amikor nem a nőkről beszél.
- Mert nekem csak a nők meg a pia az életem – sóhajtja bánatosan -, de sosem egyszerre. Egyik sem szereti a másikat.
Megértően bólogatunk, mire előcibálja hatalmas, piszkos jutazsákját, és elkezdi kipakolni a tartalmát. Néhány oldal szalonna és disznóhús után bordó, csillogó hússzeleteket pakol az asztalra. Kérdő tekintettel nézünk fel Maribelre, aki mosolyogva elfordul. Alex csillogó szemekkel feszít a konyha közepén, igen, ő itt az egyetlen aki tud szerezni marhahúst. A húsz év börtönnel sújtható bűncselekmény közelsége annyira felizgatja, szinte dadog, ahogy hadarva meséli a beszerzés körülményeit, nem is nagyon értjük. Illendőségből elindulunk a zöldségpiacra, hogy legalább valamivel hozzájáruljunk a teljes ingyenes ellátáshoz. Marita sasszemekkel észreveszi távozásunkat, és már jön is utánunk.
- Segítek, jó? – kérdezi mosolyogva, majd a pénztárnál elállja utunkat, és kifizeti a kosarunkat, hiába tiltakozunk. Ennél már csak az volt durvább, amikor tegnap el akarta kérni a szennyesünket, hogy kézzel kimossa. Nagyon kicsinek érzi magát ilyenkor az ember.
Otthon papájaturmixot gyártunk, segítünk lehártyázni a marhahúst, majd hagyjuk alkotni a háziasszonyt, és nem is csalódunk: olyan ötfogásos vacsorát tálal, hogy egyik étel sem hasonlít semmilyen tegnapi fogáshoz, minden teljesen új és nagyon finom. Este együtt tévézünk a családdal, ami gyakorlatilag abból áll, hogy megy a TV jó hangosan, és mindenki egyszerre próbálja túlkiabálni.

Nem rohanunk tovább, úgy döntünk kicsit megismerkedünk Cielóval, már több helyről hallottuk, hogy az egyik legcsendesebb, legszebb megyeközpont ez a város. A sarkon egy reggeli-ebéddel indítunk, de csalódás a rizses csirke (más nincs), vagy egy óráig süthették zubogó olajban a húst, mert ehetetlenül száraz és kemény. Viszont érdekes, ahogy a csontok is elporladnak egy kis nyomástól. Mászkálunk céltalanul a városban, a kihaltabb utcákon köszönnek, pár mondatra megállítanak, a forgalmasabb utakon és tereken inkább csak a bicitaxisok meg nyalókaárusok szólítanak meg. Felfedezünk egy igazi cukrászdát is, szabályos asztalok, székek, felszolgálók, és hosszú sor a bejárat előtt. Mindenki szépen fel van öltözve, mint nálunk egy jobb étteremben. Jó negyven perc ácsorgás után beengednek, most már igazán kíváncsiak vagyunk a népszerűség okára. A fagyi valóban nagyon finom, természetes ízekkel, gyümölcsökből, igaz, csak két fajta kapható, süteményből pedig egy. Talán nem is az ízek miatt járnak ide a helyiek, hanem a hangulat miatt, egy kis Nyugat, egy kis álom. Visszafelé egy zöldségpiacon veszünk pár kiló gujávelt órás sorbanállás után, Aiseléknál pedig egész lábosnyi turmixot csinálunk belőle. A TV itt már központi szerepet tölt be a család életében, a nappali és a konyha között mindenhonnan látható, és egész nap be van kapcsolva. Három adó fogható összesen, a műsor pedig kb. olyan, mint az mtv ‘86-ban. Kivéve a filmeket, mivel azok szinte kivétel nélkül feliratos, pár éves amerikai filmek. Sokuknál látszik, hogy moziban vették fel kézi kamerával, a feliratok alapján pedig a legtöbb internetről töltött média. Jogdíjakról itt senki sem hallott. Közben Aisel felesége, Maribel hihetetlen vacsorát tálal. Már előző látogatásunk alkalmával is meglepett a menü változatossága, de most teljes a meglepetés. Zöldségleves, tojáshabban sült édesburgonya, töltött paprika, édes-savanyú csirkeszárnyak és még sorolhatnánk. Részletesen kikérdezzük a hozzávalókról, és kiderül, nem kellenek különleges élelmiszerek ide, mindez előállítható a szokásos, piacokon kapható alapanyagokból. A szüleitől, rokonoktól, ismerősöktől szerezte be a recepteket, persze sokakat maga talált ki. Azt ő sem tudja, az országban máshol miért nem tudnak babosrizsen és sültcsirkén kívül mást főzni, ő mindig mást készít vacsorára.
- Ráadásul ez csak az alap – vág közbe büszkén Aisel -, amikor karácsonykor hetekre ideköltözik az egész kanadai és kubai rokonság, akkor indul be igazán.

A hajnali sötétben ébred a pályaudvar, a munkába indulók már négykor elmennek az első helyi buszokkal, egy vak ember pedig fel-alá kopog a padsor előtt, és bánatosan kántálja:
- Maniii, maniii, mani a peso!
A mani itt az apró papírtölcsérbe tekert pörkölt földimogyoró, ami a hosszú utazások alatt kiválóan csillapítja az éhséget. A vak árus társa hamarosan csatlakozik hozzá, ő tolószékből kínálja a cukorkáit:
- Chupa-chupa, hay chupa-chupa y caramello! Carramello a peso!
Az elején még érdekes zajok órák múlva már közvetlenül a idegeinket borzolják, de nem szólunk semmit, bele sem merünk gondolni milyen lehet az árusok élete errefelé. A reggel zuhogó esőben talál ránk egy teherautó platóján, egy ponyva és több száz kis lyuk alatt. Camagüeybe érve a pályaudvar éttermében várakozunk fél órát, amíg a pincérnő befejezi barátnőjével a napi események kivesézését, majd étlappal elindul felénk. Már ismerjük a dörgést, rá se nézünk a gyűrött lapokra, egyből megkérdezzük, mit lehet enni. Ravasz nagyon a hölgy, egyből rávágja, van rizses csirkéjük, hosszan a szemünkbe néz, majd közli, de elfogyott.
- Akkor mi az, ami nem fogyott el? – nézünk vissza szelíden.
- Spagetti és rizs! – jelenti ki diadalmasan, majd összeszedi az étlapot és elvonul.
Beismerjük, ő nyert, hiába, nem tudunk mi még semmit! Mialatt a szomszéd asztalt leszedi, rendelünk tőle rizst meg spagettit. A rizst nagyon nem lehet elbonyolítani, de Kubában a spagettit sem: egy tál szétfőtt tészta, rajta pár csík ketchup, kis sóval. Estig nem indul semmi Havanna felé, ezért egy kis segítséggel vonatjegyet próbálunk venni helyi pezóért. Ugyanis a kubaiak fillérekért utazhatnak a vonaton, míg külföldiek csak dollárért, ami drágább, mint nálunk az IC 1. osztály. A fiatal pár becsülettel próbálja rávenni a pénztárost, hogy a szüleiknek kell a jegy, akik nem tudnak személyesen érte jönni, de semmi sem segít: jegyet csak igazolványra adnak ki. Nincs mit tenni, elő az útlevél meg a dollár. A pénztáros számítógépe lefagy a szokatlan művelettől, dühösen csapkodja az egeret az asztalhoz, miközben a várakozó tömeg egyszerre látja el különböző tanácsokkal, amikben általában az szerepel, hogy az adott tanácsadó valamilyen rokona ért a számítógépekhez, és ő mondta…
A vonat alig késik három órát, megnyugtatnak, ez errefelé nagyon jó hír. Késő éjjel érünk Ciego de Avilába, az állomásról egyenest Aiselékhez megyünk, ő az utolsó ismerős, akinek megígértük, újra meglátogatjuk.

Reggel még mindig esik, de a sátor tető alatt, így egyelőre nem zavar a víz. Az öreg csősz kel fel a padról a sátrunk mellett, kiderül, egész éjjel itt aludt, hogy vigyázzon a cuccainkra.
- Biztonságos ez a vidék, de azért mégsem kockáztathattam – magyarázza, mi pedig égünk. Ráadásul a felesége még hatalmas reggelit is készít, marasztalnak, nem is nagyon jutunk szóhoz ennyi kedvesség láttán. Mezítláb indulunk vissza a főútra, egész éjjel esett, így térdig ér a sár. Egy laza félnapos stoppolás után eljutunk Jiquaniba, itt bedobunk pár disznóagyvelős szendvicset cukornádszörppel, és estére már Las Tunasban vagyunk. Kiderül, több busz nem megy tovább, sötétben meg most nincs kedvünk stoppolni, így a buszpályaudvaron alszunk a padokon egy kedves bayamói házaspár mellett, akiknek nyolcéves kislánya egész nap aludhatott, mivel késő éjjelig visong és magyaráz körülöttünk.

Reggel tovább faggatjuk kedves vendéglátóinkat, egész sok mindent tudnak a valós helyzetről, ráadásul az utcájukban nincs besúgó – legalábbis szerintük -, úgyhogy bátran mászkálhatunk ki-be akár napközben is. A négyéves lányuk és kicsit idősebb unokatesója divatbemutatót tart nekünk, egymás után bevonulnak abban a 3-4 ruhában, ami van nekik. Anyjuk elmeséli, vidéki rokonaik sokkal szegényebbek, a többségnek csak két váltás ruhája van, az egyik az ünneplő, ebben járnak dolgozni, ezt hordják minden fontosabb eseménykor, a másik az otthoni ruha, ebben vágnak csirkét, főznek és takarítanak. És valóban, a teherautókon és buszokon a helyieknél mindig van egy kéttenyérnyi rongy, amire ülnek, hogy minél kevésbé piszkolódjon az öltözékük. Hamarosan eláll a több napja zuhogó eső, és mi is búcsúzkodni kezdünk. Annyira már nem is csodálkozunk, amikor Pachy restelkedve közli, a barátja öt dollárt kér végül a szállásért naponta. Nincs is ezzel gondunk, ez eddigi legolcsóbb “dolláros” szállásunk, csak akkor az elején miért kell mindig végigcsinálni a “barátok vagytok”, “itt minden a tiétek” és a hasonló szlogeneket? Miért mindig a végén kell közölni a “helyzetet”? Más kultúra, összegezzük végül, ami otthon nálunk becstelen átverés lenne, itt lehet, hogy épp udvariasság, vagy természetes viselkedés.
Pachy kikísér az autópályára, az elválasztósáv bokrai közt ül az amarillo, aki, mintha nem autópályán lenne, simán leinti az állami autókat, és szorgalmasan pakolja beléjük a várakozó stopposokat. Nekünk egy zöld, katonai UAZ dzsip jut, egy őrnagy utazik benne sofőrjével, hátul pedig egy titkárnő-alkat aktákat rendezget. Meg vannak ők is illetődve, nem ilyen utasra számítottak, nem is nagyon válaszolnak a kérdéseinkre. Egy ellenőrzőpontnál megállítanak, a katonai rendőr tiszteleg, őrnagyelvtársozik egy kicsit, majd ellenőrzi rajtunk kívül mindenki papírjait, az autó lámpáit, ablaktörlőjét, mi csak ülünk és pislogunk ennyi precizitás láttán. Később helyi busszal utazunk tovább, a mellettünk ülő fiatalemberrel beszélgetünk egész úton, az apropót a kezében tartott angol nyelvű Huntington könyv adja, nehéz olvasmány, főleg, ha nem angol az anyanyelve. Az angoltanára ajánlotta neki, szociológiát szeretne tanulni, persze majd ha mellette el tudja tartani a családját is. Elárulja, ritka nap a mai, amikor egész úton tud olvasni, mivel általában a hajnali fél négyes busszal indul munkába, és késő este ér haza. Állandó világítás nincs, csak a fel-és leszálláskor felkapcsolt lámpa pár perces fényénél tud olvasni. A megállók közötti időben az épp olvasott mondatokon gondolkodik és várja a következő megállót. A tanyán, ahol lakik nincs villany, és heti hat napot dolgozik. Hm, erre sem tudunk mit mondani.
Palma Soriano, Contramaestre, Baire: halvány nevek, teherautóról buszra majd traktorra, végül Baire határában megunjuk a várakozást, és elindulunk gyalog északnak. Estefele egy narancsültetvényt nézünk meg közelebbről, a fák árnyékában lepihenünk és reménykedünk, valahol itt éjszakázhatunk majd háborítatlanul. Mindez vágyálom marad, feltűnik a helyi csősz, de más országok csőszeinek szégyenére nem kerget el, hanem kezet nyújt, és barátságosan meghív a “központba”. Elsétálunk vele az ültetvény belsejébe, ahol egy egyszerű kis tanyán lakik feleségével és néhány más TSZ-alkalmazottal. A közösségi udvaron, tető alatt felverhetjük a sátrat, kapunk meleg vacsorát, sok narancsot és hihetetlen kedvességet. Végre megtudunk egy-két dolgot az itteni termelőszövetkezetekről, az öregek csalódottan sorolják a rendszer leépülésének folyamatát.
- Negyven éve még mindenki az életét feláldozta volna a közösségért – néz ki az ablakon -, de mi maradt belőle? Néhány rozsdás gépváz meg a kétkezi munka. Lovakkal járjuk a földeket, mert a traktorok már évek óta elromlottak. Kézzel szedjük a gyümölcsöt, amit valami állami cég értékesít. A fiatalok mind beköltöznek a városba, ha meghalunk majd a csirkék szüretelik a narancsot.
Keserű humora ellenére optimista, a saját életével meg van elégedve, nem akar elköltözni, nem vágyik semmire, csak sajnálja, hogy a régi nagy eszmék és ötletek mind eredménytelenül megszűnnek. Lelkesen kérdez a magyar átmenetről, a rendszerváltás mezőgazdasági hatásairól, sajnos nem tudjuk elmagyarázni rendesen, ő a rendszerünket nem ismeri, mi pedig a nyelvét nem beszéljük.
- Be kell lássuk, a TSZ, mint gazdasági egység működésképtelen – folytatja -, nézzétek meg például ezt a traktort. Ötven éve vettem, jött a forradalom, államosították, mindenkié lett. Azóta nem vettem bele alkatrészt, nem költöttem rá. Tíz éve nem működik, és amíg mindenkié marad, nem is fog működni. Persze akkor még mindenki hitt benne, hogy majd más lesz, majd az eszünkkel és a lelkesedésünkkel felépítjük a világ minta-országát. Hát volt értelme?
Később újra elered az eső, a közeli mocsárból pedig egész éjjel a bikabékák csellóra emlékeztető brummogása hallatszik.