Aisel ma is hajnalban indul dolgozni, reggel már csak Maritával találkozunk, aki egyből dupla adag reggelit töm belénk. Indulnánk be ismét a városba, amikor megérkezik Alex, a családi kisbarát. Ő tölti be a simlis, a mindenes, az üzenőfal és még ki tudja minek a szerepét, be nem áll a szája, negyven évesen is folyton valami idétlen megviccelésen töri a fejét, persze csak amikor nem a nőkről beszél.
- Mert nekem csak a nők meg a pia az életem – sóhajtja bánatosan -, de sosem egyszerre. Egyik sem szereti a másikat.
Megértően bólogatunk, mire előcibálja hatalmas, piszkos jutazsákját, és elkezdi kipakolni a tartalmát. Néhány oldal szalonna és disznóhús után bordó, csillogó hússzeleteket pakol az asztalra. Kérdő tekintettel nézünk fel Maribelre, aki mosolyogva elfordul. Alex csillogó szemekkel feszít a konyha közepén, igen, ő itt az egyetlen aki tud szerezni marhahúst. A húsz év börtönnel sújtható bűncselekmény közelsége annyira felizgatja, szinte dadog, ahogy hadarva meséli a beszerzés körülményeit, nem is nagyon értjük. Illendőségből elindulunk a zöldségpiacra, hogy legalább valamivel hozzájáruljunk a teljes ingyenes ellátáshoz. Marita sasszemekkel észreveszi távozásunkat, és már jön is utánunk.
- Segítek, jó? – kérdezi mosolyogva, majd a pénztárnál elállja utunkat, és kifizeti a kosarunkat, hiába tiltakozunk. Ennél már csak az volt durvább, amikor tegnap el akarta kérni a szennyesünket, hogy kézzel kimossa. Nagyon kicsinek érzi magát ilyenkor az ember.
Otthon papájaturmixot gyártunk, segítünk lehártyázni a marhahúst, majd hagyjuk alkotni a háziasszonyt, és nem is csalódunk: olyan ötfogásos vacsorát tálal, hogy egyik étel sem hasonlít semmilyen tegnapi fogáshoz, minden teljesen új és nagyon finom. Este együtt tévézünk a családdal, ami gyakorlatilag abból áll, hogy megy a TV jó hangosan, és mindenki egyszerre próbálja túlkiabálni.