Napsütéses kék ég alatt haladunk La Maya felé, és egy teherautó rakterében ismerkedünk testközelből az utazóközönséggel: 2 kakas kézben, két kecske kötélen, 1 disznó zsákban, 6 láda avokádó, 10 zsák paprika és 1 mázsa banán lazán feldobálva, az egész halom tetején pedig 15 ember igyekszik kétségbeesetten egyensúlyban maradni és a ruházatát megóvni az kanyarokban szerte csúszkáló sáros állatoktól. Az egész hangulatát aláfesti a tetőre erősített két hangfalból recsegő neo-latin rock. Guantanámóban egy utcai árustól rizses csirkét veszünk, nagy a sor, úgy tűnik a kiszolgálás sebessége a ludas, egy srác és egy középkorú nő áll a pult mögött unott és izzadságtól csillogó arccal. Az fiú kartondobozokat szed szét, ha sikerül letépnie egy oldalt, akkor azt az oldalán betépkedi, és hajtogat belőle egy kicsi dobozkát. Az elvtársnő közben az elkészült dobozkába babosrizst mer, rádob egy darab sült csirkét és átnyújtja. Errefelé a lovas kocsi a divat: busz vagy bicitaxi helyett lovas kocsik járják a macskakövet, hivatalos útvonalakkal, egy pezós tarifával, köpködő kocsissal. Két átszállással eljutunk a város másik felébe, innen rövid stopp és máris leszállhatunk Jamaikában. Kisétálunk a falu szélére, és beletörődéssel szemléljük a nyugatról tornyosuló viharfelhőket. Percek múlva mások is észreveszik, egy közeli házból kalapos amigo rohan felénk, rossz dolog az eső, magyarázza és hív is be a házába. Egyszerű tanyasi emberek, vacsorát főznek, tévéznek, beszélgetnek, szívesen fogadnak.

Egy kis délelőtti bemelegítő stoppolás után Maratare faluban a “fotós Pedró” keresésére indulunk. Az elmúlt napokban valamelyik platón a süvöltő szélben beszélgettünk egy idős hölggyel, aki, amikor hallotta, hogy Maratare felé megyünk, egyből megkért, keressük meg a fiát, Pedrót, aki fotós és nagyon elfoglalt. Az első ember, akit megkérdezünk mellénk szegődik, és elvisz a falu központi kocsmájába. Bár nem kértük, szerinte természetes, hogy mielőtt mindenféle fotóskutatásba fogunk, ebédelnünk kell. Nemsokára fellendül a kocsma forgalma, itt is egyből elterjed a hír, és mindenki betér egy pohár rumra, szál cigire. Csendben leülnek az asztalokhoz, és moziznak. Carlos türelmesen megvárja, amíg kihozzák a rizses csirkét és megesszük, majd elkísér Pedróhoz.
- Nincs itt, Havannába kellett mennie -, tájékoztat minket a nagymama, és nagy ölelést kapunk, amiért ismerjük az unokáját. Egyből behív, és már terítené is az asztalt, de hevesen ellenkezünk, épp ebédeltünk. Nagy kegyesen elengedi most az egyszer, de meg kell ígérjük, holnap nála eszünk. Carlos továbbcipel, követjük apósa házához. A ház tele van unokatesókkal, szülőkkel, féltestvérekkel és fogadott testvérekkel, vőlegényekkel és exfeleségekkel, nagymamákkal és nagybácsikkal. Persze mindenki tudja ki kicsoda, és nagyokat nevetnek, amikor megkérdezik tőlünk, tippeljük meg, ennek-annak a gyereknek ki lehet az édesapja. Carlos felesége apró pólyás alakot hoz ki az egyik szobából, mutatja kis ráncos arcát, öt napja született legkisebb gyerekük. Az ide vezető út jut egyből eszünkbe, kérdezzük is egyből:
- Ugye nem teherautóval utaztál idáig?
- Dehogynem – mosolyog -, miért, mi mással?
Arra már semmit nem mondunk, amikor elárulja, ráadásul császárral szült, és mutatja, ahol a nyers varrat ijesztően vastag cérnával, szabálytalanul kanyarog a hasán. Az egész család részt vesz a szoptatásban, kézről kézre adják a gyereket, miközben az anyja előkészíti másik mellét, és foglalkoznak a többi csöppséggel, akiket néha viccből odatartanak szopni, hátha még tudják, hogy kell. Ahogy nézzük a nevető, hempergő, egyszerre beszélő társaságot, világossá válik, itt, Kubában ezt szeretik csinálni. Családi körben, vidáman, zene mellett beszélgetni fél napokat. Lehet, hogy a távirányító és a fülhallgató előtt nálunk is így éltek a családok?
Nagypapa közben sunyi módon lepaktált a szomszéddal, akinek elvileg tilos alkoholt adnia nagypapának (itt természetesen nagymama töltötte be a hatóság szerepét), és mire észrevették, már be is nyakalt egy üveg rumot, egy másikat meg elrejtett. Gondolunk egyet, meg kéne oldani ezt a morális-jogi problémát, a kedves öreg morcosan ül a tornácon, a nagymama hangosan perel a konyhában, oda a családi béke. Átmegyünk a szomszédhoz, kérdezgetjük a “baráti” árfolyamokról. Kicsit morog, nem akar ő bajt, de amikor élcelődni kezdünk azon, hogy fél egy öreglánytól, egyből tiltakozik, és hozza az üvegeket. Veszünk két palack házi rumot, palackonként 350 Ft körüli összegért. Carloséknál aztán kibontjuk, tiltakozik mindenki, hogy vendégek vagyunk, mi nem vehetünk, de azért mosolyognak és már hozzák is a poharakat. Ha mi töltjük és kínáljuk, akkor még nagypapa is ihat. Hamar rájön, és apró kacsintásokkal jelzi, mikor ürült ki a pohara. Egyre több helyről szól a zene, kérdésünkre elárulják, “széder” ünnep lesz, fiesta, buli. Gyanús nagyon, miért ünnepelnének egy zsidó ünnepet egy kubai faluban, de aztán leesik: a CDR (ejtsd: szédéer) 48-ik születésnapja lesz. Carlos sincs oda a szervezetért, lebiggyesztett ajkakkal panaszkodik, mekkora pazarlás egy párt születésnapját megünnepelni, ilyen szegénység mellett. Délután elkezd esni, és esik késő estig. A szabadtéri tüzeket elmossa a víz, mindenki az ismerősök házainál gyűlik össze tovább bulizni. Ilyenkor szokás meglátogatni a rokonságot, közeli barátokat, ami Carlos esetében (és ha jól sejtem, Maratare minden lakosa esetében) a falu összes házát jelenti. Elindulunk, zuhog az eső, a sötétben térdig gázolunk az utcán hömpölygő sárgás áradatban, járunk házról házra, Carlos friss pletykákhoz jut, mi pedig friss ünnepi ételekhez. Sehol nem beszélnek arról, hogy ez most politikai rendezvény, olyan, mint nálunk Szenteste (jó, kicsit melegebb van), baráti ünnep. Csak a párt központi épületén meg néhány extrém hívő kerítésén lóg a “Boldog Szülinapot CDR!” felirat. A helyiek keserűek, csalódtak a revolúcióban, harminc éve innen még burkolt út vezetett egyenesen Guantanamóba, a falusiaknak csak a gyűjtő teherautóra kellett felpakolni az árut. De mindennek vége, ma már csak többszöri átszállással és stoppolással jutnak be a városba, vállukon a kis eladnivaló zöldséggel. Este a családdal együtt megnézzük mindenki kedvenc sorozatát, majd késő éjjelig beszélgetünk.

Kora hajnalban keltenek is minket, kérnek, menjünk tovább, az utcában csupa pártszimpatizáns él. Kezdődik a kitartó stoppolás: Las Tunas, Contramaestre, Jigüey, Dos Caminos, itt megpihenünk. Délután egy sörösrekeszeket szállító teherautó áll meg, felkapaszkodunk az oldalára, beékeljük a hátizsákot a rekeszek közé, a vidám munkásoktól elfogadunk egy üveg meleg sört, majd a szélbe fordulva csak mosolyogni tudunk: így kell élni. A teherautóról egy Prueba nevű falucskában szállunk le, és kicsit leülünk szusszanni egyet, de nem lehet, egyből odajönnek, mindenki segíteni akar. Ha azt mondjuk, megyünk tovább, egyből kiállnak az útra, hogy leintsenek nekünk egy autót. Ha azt mondjuk, itt maradunk, egyből behívnak valahova, és beszélnünk kell a világ dolgairól késő éjjelig. Egyikhez sincs most kedvünk, így galád módon úgy teszünk, mintha nem értenénk spanyolul. Végül az egyikük gesztikulálását kénytelenek vagyunk megérteni, és követjük. Kérjük, hadd sátorozzunk a kertjében, így egész korán aludni térhetünk. Kiderül, a fia néhány éve magyarokkal találkozott Santiagóban, ki is hozza a levelet és fotókat, amit egy győri lány írt neki, furcsa itt ebben az eldugott kis kubai faluban magyar írást és bélyeget látni.

Hajnalban indulunk, hátha így elkerüljük a mind gyakoribb délutáni esőket. Morónba tartunk, egy másik ismerőst látogatunk meg, Tanjával is útközben találkoztunk pár hete, és amikor hallotta, minket a tanyák és falvak érdekelnek nem a városok, egyből meghívott, mondván, akkor látnunk kell a házát. És valóban, a város szélén egy pár méter széles nadrágszíj telken hevenyészett deszkabódé, mögötte szeméthalom, csirkék, vagy kéttucat disznó, gaz és bokáig érő sár. Ebédre tintahalat süt rizzsel, és közben arra próbál rávenni, ha visszatérünk Kubába, hozzunk sok olcsó ruhát és cipőt, amit itt jó drágán el lehet adni. Állítólag szomszédjai is ebből gazdagodtak meg, amióta megkapták a kiutazási engedélyt Kanadába, rendszeresen visszajárnak. Kicsit az az érzésünk, az egész buliban mi nem igazán járnánk jól, de azért megköszönjük a tippet. Bár marasztal, a ház annyira aprócska egyetlen szobakonyhával, hogy nem fogadjuk el, és vonattal visszautazunk Ciegóba. Egész kulturált a kubai vasút, nincs nagy piszok, legalábbis nem nagyobb, mint a MÁV vagonjaiban. A különbség, hogy kétpercenként végigrohan a szerelvényen valamilyen árus, és cukorkát, kekszet, cipőt vagy éppen üdítőt árul hangos kiabálás közben. Ciego de Avilából teherautóval irány Camagüey, már egészen megszoktuk, ott kigyalogolunk a városhatárba, és egy helyi busszal elmegyünk egészen Vidonig. Bekéredzkedünk egy kertbe, ahol nem túl szívesen, de megengedik, hogy az esőre való tekintettel sátrat verjünk.

Alig pirkad, amikor elindulunk. Hugónak megígérjük, visszatérünk még elutazásunk előtt. A buszmegállóban másfél órát ácsorgunk, mire sorra kerülünk és felférünk a buszra. Szerencsére egészen a vasútállomásig visz, ahonnan kisteherautók indulnak a keleti autópálya felé. Ott ismét segítőkész amarillók állítanak meg nekünk egy ponyvás teherautót, ami egészen Ciego de Avilába tart. Nemsokára esni kezd, mindenki előveszi az esőkabátját, vihardzsekijét vagy éppen a szakadt nejlonzsákját. A szélén ülő utasok a menetszéllel viaskodva próbálnak az oldalról bevágó eső ellen védekezni. Még szerencse, hogy ponyvás a kocsi, gondoljuk, amikor elkezd ömleni fentről is a víz. Hát persze, a víz összegyűlik a mélyedésekben, majd fékezésnél beömlik a ponyvát rögzítő csavarok által szakított lyukakon. Az egyik rendőr leveszi profi, állami esőkabátját, és egy csecsemőt szoptató kismamának adja. Az emberek kettesével-hármasával összekapaszkodnak, és egymás feje fölé tartanak amit csak tudnak. Így megy ez órákon át, majd hirtelen eláll az eső. A ponyváról még fél óráig esik ránk, majd az is eláll. Délután Ciegóba érünk. Rövid kérdezősködés után megtaláljuk Aisel házát. Ő volt az, akivel egy jót beszélgettünk pár hete Cayo Coco után a buszon. Megadta a címét, és megígértette velünk, hogy mindenképpen meglátogatjuk, ha arra járunk legközelebb. Hatalmas vacsorát főz a felesége, először eszünk Kubában igazán ízletes, változatos kaját. Bár az alapanyagok nem sokkal változatosabbak, mint máshol, olyan gonddal és szakértelemmel készített belőlük különböző variációkat, hogy nem győzzük dicsérni.

Tegnap átköltöztünk egy újabb helyre, a részletek lényegtelenek, de ismét arról szólt a téma, hogyan gomboljunk le a turistáról minél többet. Egy kedves magyar hölgy sietett segítségünkre, aki már jó sok éve él Havannában kubai zenész férjével. Ismert egy másik kubai zenészt, akinek bár nincsen engedélye, de ismerősöknek kiad néha szobákat. Felhívta, és már indultunk is ki a belvárosból egy csendes, egészen jó állapotban levő villanegyedbe. A biztonság kedvéért a taxival pár utcányival odébb álltunk meg, és tettünk néhány kört gyalog. Az utóbbi napok beszélgetéseiből kiderült, a hatóságoknak nem szükséges követni a külföldieket szállító taxikat: egyszerűen megnézik, melyik autóba szállt be az utas, és utána megkérdezik a taxisofőrt hova vitte. Ismét csak hangsúlyozzuk, ez nem miattunk szükséges, a turistákat békén hagyják, hanem azok miatt, akik befogadnak, segítenek, szóba állnak velünk. Hugo széles mosollyal és magyar szavakkal köszöntött, kiderült, sok évig élt Magyarországon, ismeri az egész bagázst Pressertől Gerendásig, van egy magyar exneje, és nemrég költözött haza végleg Kubába.
- Éltem sok helyen Európában, voltam Amerikában is, de a végén mégiscsak ez kell nekem -, mondja cigarettával és egy pohár rummal a kezében.
Délelőtt bebuszozunk a La Rampa nevű plázaszerűséghez, ahol végigjárjuk a különböző légitársaságokat. A nagy kérdés, Jamaikába induljunk-e tovább, esetleg a Kajmán-szigetekre, vagy egyből a kontinens, azaz Mexikó felé vegyük-e az irányt. Az egyik irodában elkérik az útleveleinket, és foglalást készítenek, hogy kiderüljön a pontos ár. Tíz perc alatt végzünk, a foglalást töröltetjük, majd tovább indulunk. Az utca túloldaláról visszanézünk, épp akkor áll meg a belügyes kocsi a légitársaság irodája előtt. Nem tudjuk, a foglalás buktatott-e le minket vagy más ügyben érkeztek, mindenesetre gyorsan továbbsietünk.
A szálláson Hugo megmutatja, a közelben melyik háznál főznek olcsó ebédet, majd rendet rak a nagyszobában, zenekari próba lesz délután. Hamarosan megérkeznek a zenészek, és Hugo saját dalait gyakorolják, pop-rock stílusban. Meg kubai stílusban, ugyanis szivar- és cigifüstbe burkolódzik a terem, Hugo pedig minden dal után kimegy a konyhába és citromot, jeget és rumot hoz a keményen dolgozó társaságnak. Közben elsötétedik az ég, és dübörgő felhőszakadás zúdul a városra. A város csatornarendszere persze képtelen vele megbirkózni, így a szemközti sarkon félméteres sugarú, barna szökőkút tör elő az aszfalt alól, és hamarosan az egész utca egy folyóvá változik. A buszmegállóban az emberek a padokra állnak, hogy nem mossa el őket a víz, az utcán derékig gázolnak a bátrabbak a hömpölygő folyamban. A házba is betör a víz, aki nem zenél az rongyokkal és vödrökkel segít az árvízmentésben, a hangulat leírhatatlan.
Estére végez a zenekar, majd jön a következő, konga dobokkal, akusztikus gitárral, ők salsát gyakorolnak majd. Vagyis gyakorolnának, ha az egyik énekesnő megérkezne. Addig mindenféle koktélokkal “hangolnak”, énekelnek egy kicsit csak úgy, majd hazamennek. Senki sem tűnik idegesnek vagy csalódottnak. Majd próbálnak egy másik napon.

Újabb magyar kapcsolatot sikerül felkutatni, egy huszonéves srác kubai feleségével él már több éve az országban. Ő is elmondja, nincsen sok honfitársunk Kubában, a diplomáciai és üzleti céllal érkezőkön kívül csak néhányan vannak, akik vállalják kéthavonta az utazást Mexikóba, hogy újabb vízumot szerezzenek. A hatóságok persze ezt nem szeretik, hisz ez már nem turista kategória, így ebből nincs akkora bevételük. A ki- és belépéskor rendszeresen szórakoznak velük, van, hogy nem engedik be őket, és különlegesen drágán kell visszafele megvenniük a jegyet Mexikóba. Aztán egy hét múlva ismét próbálkoznak, és akkor simán bejutnak az országba.
- Ez egy ilyen ország – nevet -, ha nem Varadérón vagy Trinidadban töltesz két hetet egy hotelben, akkor különleges türelemre és rugalmasságra lesz szükséged.
A külföldiek és helyiek eltérő megítélése szerinte is a rendszer egyik legnagyobb képmutatása.
- A nagy szocialista egyenlőség csak mese – folytatja -, olyan is megtörtént, hogy párom nem jöhetett be velem egy hotelbe, mert kubai. Oda csak külföldiek mehetnek be, és nem érdekelte őket, hogy a feleségem. Ugyanúgy én sem alhatnék turistavízummal a feleségem házában, csak hotelben!
Hallgatjuk tovább a precíz és igazságos megfigyeléseken alapuló történeteket, és egy egész új világ tárul fel előttünk. Egyrészt a nyelvi nehézségek eltűnnek, hisz magyarul pontosan el tud magyarázni mindent, másrést mégiscsak egy azonos kultúrkörből érkező ember véleményét hallgatjuk. Szerinte az egész rendszer zseniális módon lett úgy megszervezve, hogy ne lehessen rajta változtatni. A gyakori víz- és áramhiányok, a közlekedési nehézségek mind azért vannak elsősorban, hogy az embereknek ne maradjon ideje szervezkedni, politizálni, gondolkodni. Egy átlag háziasszony munka után két-három órát is eltölt a bevásárlással, mert minden tételt valahol máshol lehet csak kapni, és bizony gyakoriak a hosszú sorok. Az állami alkalmazottak sokkal több kedvezményt kapnak, mint a többi állampolgár, de mivel elvégzendő munka nem sok van, sokan papírokat válogatnak, vagy éppen régi iratokat gépelnek le újra. Havanna külvárosaiban állítólag hosszú utcákon át sorakoznak a több tíz emeletes, jelöletlen, szürke épületek, ahová reggel lehajtott fejű emberek vonulnak be dolgozni, napközben csak az írógépek kattogása hallatszik, és este ötkor vezényszóra kiürül az épület. Senki nem tudja mit csinálnak és kinek dolgoznak. Nem tudjuk eldönteni, valóban tudatos erők működnek a kétségkívül létező jelenségek mögött, vagy csak a karibi lazaság és nemtörődömség terméke az országban uralkodó káosz, a beszélgetés mindenesetre a késő éjszakába nyúlik. Jól esik magyar szavakat hallani, na.

A napokban átköltöztünk egy még olcsóbb szállásra, a környék itt legalább eredetibb, sötét, piszkos utcák, romos épületek mindenhol, de legalább lehet főzni, a közeli piacon bevásárolva végre megtudhatjuk, milyen nehézségekkel szembesülnek a havannai háziasszonyok vacsorakészítés előtt. A piacon eddigi legszélesebb áruválasztékunkkal találkozunk, van öt-hat féle gyümölcs és egy kicsit többféle zöldség. Ezen kívül van disznóhús, rizs, bab meg kenyér. Olaj, cukor, só csak dolláros boltokban kapható, vagy élelmiszerjegyre a “szakboltokban”. Fűszereket eddig sehol nem láttunk. Nincs mit tenni, elkészítjük első saját kubai ebédünket: babos rizs főtt disznóhússal, avokádósalátával, desszertnek pedig papaya a fogás. A tegnap hallottak valóban igazak lehetnek, a szállásunkkal szemben észrevesszük, hogy egy fehér Lada parkol zöld, belügyes rendszámmal, benne pedig egy civil ruhás alak ül mozdulatlanul. Amikor megérkezünk a szálláshoz még nincs ott, majd egy órán belül megjelenik, és marad reggelig.

A Capitoliumban sajnos rájöttek ügyeskedésünkre, a teremfelügyelők senkinek nem engedik, hogy bármilyen kijelzős készüléket elővegyen. Az egyik hotelben találunk WiFi adót, így legalább csak a fel- és letöltésekhez kell kapcsolatot létesíteni. Kifelé az előtérben izgatott tömegre leszünk figyelmesek, a portások, hordárok és a többi hotel alkalmazott fojtott hangon vitatkozik egy hatalmas LCD TV képernyője előtt. Közelebb megyünk, és egyből kiderül az izgatottság oka. Egy igencsak megöregedett Fidel Castro ad riportot melegítőben, remegő hangon. Megoldódott tehát a rejtély, az “öreg” él, és a betegségéből is felépült. Este Gézával, egy itt dolgozó magyar sráccal találkozunk, kiküldetésben tartózkodik Havannában immár fél éve, sok érdekes dolgot megtudunk tőle. Kubai állampolgár hivatalosan nem vehet mobiltelefont, bár a fővárosban és a megyeszékhelyeken már évek óta működik a GSM szolgáltatás, ezért külföldiek nevén vagy a feketepiacon szerzik be az előfizetést. Persze nem csupán negatívum a kubaiak élete, végre választ kapunk egy régóta nyitott kérdésre: miért van minden házban, még a legszegényebb családoknál is hatalmas, vadonatúj, márkás hűtőszekrény? Géza elárulja: idei ajándék a kormánytól. Minden háztartás, amelyik igényelte, kapott egyet ingyen. Gondolom a korábbi években az ugyancsak mindenhol jelenlevő televízió és elektromos került hasonló módon a háztartásokba.
Mindennek azért valahol megvan az ára: a kubai személyigazolványokon például nem csak a testsúly és magasság, de az ujjlenyomat is szerepel. Aki egyik megyéből a másikba utazik át, megérkezés után egyből be kell jelentkeznie a párt helyi szervezetének irodájában. A külföldieket kiemelt figyelemmel tüntetik ki, aki hivatalos turistaprogramokon kívül csinál bármit, más külföldiekkel találkozik, vagy bármilyen gyanús tevékenységet végez, egyből szoros megfigyelés alá vonják. Bár eddig nem vettük észre, Géza elmondja, őt is és minket is valószínűleg már régóta figyelnek. Nem igazán élvezi a havannai életet, amit megértünk, szinte semmit sem lehet kapni, a városiak többsége csak a pénzes nyugatit látja az emberben, a munkájához kapcsolódó ügyintézés meg engedélyeztetés egy rémálom. Egyetlen kis egyszerű csatlakozó beszerzése hetekbe telhet, mert a rendeléséhez mindenféle engedély szükséges, amit szürke, kihalt kormányzati épületek eldugott irodáiban kell beszerezni. Nem sok magyart ismer ő sem Kubában, két szélsőséges esetről tud: valahol az ország belsejében az erdők mélyén él egy magyar, aki eddig egyszer utazott csak Havannába, hogy a magyar követségen valamilyen papírt intézzen. Azóta nem tud róla senki semmit. A másik említésre méltó eset egy egyetemi tanárnő, aki immár vagy harminc éve tanít marxizmus-leninizmust a Havannai Egyetemen. Ha jól belegondolunk, feltehetőleg ő a világ utolsó aktív tanára ebben a témában.

Reggelig ismét csomagjainkat támasztjuk a santa clara-i a buszpályaudvaron, majd kora reggel kisétálunk a városhatárba, ahol busszal utazunk Ranchuelóba. Innen felpattanunk egy banánszállító teherautóra, amely egész Havannáig visz. Lassan egy hónapja itt vagyunk Kubában, és a vízumunk lejáróban van. Útlevéltől és nemzetiségtől függetlenül Kubában minden turista harminc napos vízumot kap, melyet egy hónapig meghosszabbíthat. Ez után mindenképp el kell hagynia az országot, de bármikor visszatérhet és kezdheti előröl a procedúrát. Havannában egyrészt a vízumot szeretnénk meghosszabbítani, másrészt utánanézni a továbbutazási lehetőségeknek. Persze nem utolsósorban érdekel a főváros politikai hangulata, a pletykák és utcai hírek. Hátha azóta történt valami említésre méltó. Egy ismerős ajánlására a Vieja negyedben veszünk ki egy szobát, persze, dollárért és jó drágán, de Havannában nincs másra lehetőség. A továbbiakban az eddigi út során készített képeket kell feltölteni a blogra, aktualizálni és javítani mindent a honlapon, felvenni a kapcsolatot itteni magyarokkal, neten megismert kubaiakkal, szakadt felszerelést javítani, bevásárolni, pihenni. A Capitolium Nacional épületében találunk internet-szolgáltatást, a gépeken van USB-slot de persze nem ismeri fel a kütyüt, így addig buheráljuk, amíg a saját géppel kapcsolódni tudunk. Így még fizetni sem kell érte, úgy tűnik a szigorúan fontoskodó teremfelügyelő nincs nagyon képben a rendszer működésével.

Guantánamo buszpályaudvarára kora reggel elkísér Pachy, elbúcsúzunk tőle és 11 éves kislányától, és egészen Santiago de Cuba városáig utazunk. Az előző napokban többen is figyelmeztettek, Santiago nem túl biztonságos, ne mászkáljunk a városban éjjel. De nem is ez a legnagyobb gond, hanem a fülledt, iszonyatos hőség. Egy levél sem rezdül, minden mozdulattól patakokban csorog rólunk a verejték, így nem nézelődünk sokat, inkább felkapaszkodunk egy buszra Contramestre felé, ahonnan egyből indul a csatlakozás egy teherautón Bayamóba. Bayamo határában néhány barátságos amarillo segít, hogy a megfelelő irányba tartó buszra szálljunk fel, így hihetetlen sebességgel eljutunk Cautóba. Itt végül elfogy a lendület, egy kihalt útkereszteződésben ér a sötétség és a szúnyogok középsűrű felhője. Néhány más várakozóval együtt ütemesen csapkodjuk magunkat pár óráig, amikor fényárban úszva megérkezik egy Viazul busz. Ez a cég a kubai buszközlekedés elitje, elvileg külföldi csak ezzel utazhat, persze ennek megfelelő az árszabása is. A fehéringes, vállpántos sofőr egyből észreveszi, hogy külföldiek vagyunk, és már mondja is dollárban a tarifát. Félrehívjuk, és felajánljuk, nem kérünk jegyet, hallgatunk az egész ügyről, csak most az egyszer hadd fizessünk kubai árat, ne kelljen itt maradnunk egész éjjel. Dollárra vágyó szíve megenyhül, és először sikerül helyi pesóért utazni egy Viazul járaton. A buszon egy angolul beszélő srác mellett kapunk ülőhelyet, meglep a tiszta amerikai kiejtése, Kubában nem sokan beszélnek angolul. Elárulja, itt született, de New Yorkban él.
- Aha -, okoskodunk – emigráns?
- Nem, menekült – válaszolja kissé megbántva.
Elmagyarázza a különbséget, és hogy mennyire fontos a Kubán kívül élő kubaiaknak a meghatározás. A legtöbben politikai menekültnek tartják magukat, nem pedig emigránsnak, akik általában a jobb megélhetés érdekében vándorolnak ki az adott országból. Kérdésünkre, hogy mit csinál Kubában nem válaszol. Ehelyett elmeséli, tizenkét évesen hogyan nyert részvételt egy moszkvai zenei úttörő fesztiválra. A gond csak az volt, hogy Madridban át kellett szállni. Nővérével és hat másik kubai gyerekkel egyből bementek a rendőrséghez, és politikai menedékjogot kértek. Kint élő távoli rokonaik befogadták őket, több évig élt Spanyolországban, majd Párizsban, végül egy hamis útlevéllel eljutott az Egyesült Államokba, ahol ismét menekültként letelepedési engedélyt kapott. Azóta ott él feleségével és gyerekeivel, a légierőnél dolgozik mint kommunikációs tiszt, és a család többi tagjának is sikerült azóta kijutni az USA-ba. Hm. Kubába nem utazhat amerikai állampolgár, ott az amerikai törvények és a kereskedelmi embargó miatt nem költhet semmire, Kubából származó árut nem vihet vissza az országba. A Bush-adminisztráció az utóbbi években tovább szigorította a helyzetet, éberen figyelik, ki az, aki mégis megpróbálja kijátszani a szabályt. Ennek ellenére évente sok ezer amerikai utazik Kubába mexikói vagy más átszállással. Az útlevelüket nem pecsételik le, igyekeznek minden, kubai tartózkodásra utaló nyomot eltüntetni, a fórumok szerint így egész könnyen megoldható a dolog. De ezek az emberek általában nyaralni mennek, és dacból, csakazértis Kubába. Egy kubai-amerikai biztos nem nyaralni tér vissza, családja már nincs az országban, nos, gondolom van ilyenből pár mostanában Kubában. Mindenesetre hajnali háromig, amíg a busz megérkezik Santa Clarába, jól elbeszélgetünk mindenről, Európa kontra Amerika, republikánusok kontra demokraták, globalizáció, kubai nyomor, ideológiák, emberek, országok.

Reggel sem könnyebb a helyzet, délig senki nem vesz fel. Végül délután háromkor egy emberekkel tömött Kamaz érkezik, a várakozó tömegből páran felférnek rá, de a többség lent marad. A sofőr felajánlja, ha dollárban fizetjük a viteldíjat leszállít négy embert, hogy legyen helyünk, kösz szépen, de még ingyen sem. Elvégre mi ráérünk, a helyiek pedig sietnek haza családjukhoz vagy éppen munkahelyükre. Öt perc sem telik el, egy teljesen üres busz megáll, és felveszi a maradékot. Baracoa és Guantánamo között az utat 1960-ban építették meg, addig Baracoát csak a tenger felől lehetett megközelíteni. Hamarosan rájövünk az okára, ugyanis szakadékok, éles gerincek, meredek sziklafalak közt visz a szerpentin, a busz néhol csak lépésben tudja bevenni a kanyart. A buszon odajön egy utas, ő is leginkább a kubai helyzetről szeretne beszélgetni, és nagyon kíváncsi, milyen lehet az élet Európában. Amikor kiérünk a hegyekből, balra mutat:
- Ott, a dombok mögött terül el az amerikai támaszpont -, mutatja lelkesen Pachy – sok ismerősöm jutott már át úszva, a tenger felől.
Erősen aktuális a téma, hisz pont a hetekben derült ki, Magyarország befogadja az itt őrzött kubai menekülteket. Olvasott róla, és bár bevallja, a kubai sajtó szörnyen negatívan állította be az esetet, az emberek pontosan tudják, mi történt. Sokat nem látunk a támaszpontból, csak egy szögesdrót kerítés és kubai laktanyák végtelen sora jelzi az út menti fokozott készültséget. Pachy szakácsként dolgozik egy helyi étteremben Guantánamóban.
- Kedvencem az angolos steak, de itt Kubában – folytatja szomorúan -, tilos szarvasmarhát vágni, börtönbüntetés jár érte. Ez is állami monopólium, mint a burgonya.
És valóban, Kubában eddig sehol nem láttunk friss marhahúst vagy burgonyát a boltokban. Csodálkozva kérdezzük az okát, de csak a vállát vonogatja és mosolyog, miközben kezével nem létező szakállát “simogatja”.
- A mi Bin Ládenünk – somolyog, jellegzetes kubai humorral.
Útközben a busz ablakán kihajolva odahív egy arra kerékpározó halászt, akitől hatalmas, nyolc kilós tengeri sügért vesz.
- A kubaiak nem esznek halat – legyint -, csak, ha nincs más. De én szeretem, mit tegyek?
Mielőtt megérkeznénk Guantánamóba, meghív, töltsük nála az éjszakát. Meghív a város legelőkelőbb pezós éttermébe, itt is csak sült csirkét és disznót lehet kapni rizzsel és avokádósalátával, viszont szép háttérzene szól végig. Visszafelé elvisz legjobb barátja házához, szeretné, ha elmondanánk neki is egy-két dolgot a világról. Hatalmas, a múlt század elején épített házba lépünk, a mennyezet három-négy emelet magasan húzódik, lendületes boltívek és gipszstukkók mindenütt. A barátja frissen turmixolt trópusi gyümölcskoktélt hoz.
- Házi termesztés – biztosít Sancho -, nem amolyan ízetlen bolti termék.
Érdekes, hogy itt is hallottak már az ipari kontra kerti gyümölcsökről. Sancho megígérteti velünk, ha legközelebb Kubában járunk, hozunk neki külföldi újságokat, könyveket, bármit. Elmeséli, hogy több ismerőse is jár fel Havannába, ahol a külföldiek által a hotelszobákban hagyott újságokat megveszik a takarítóktól, és kézről-kézre adogatják a városban.
- Vajon miért nem simán az interneten olvasnak független kubai híreket? – kérdezzük naivan.
- Á, nem lehet – legyint -, figyelik milyen oldalakon jársz, és komoly bajba kerülhet az ember. Így biztonságosabb.
Több évet élt régen Oroszországban, de nem sok nosztalgia maradt meg benne azokból az időkből.
- A kommunizmus egy álom, egy idea, egy kívülről szépnek tűnő elmélet, mely a gyakorlatba ültetve eddig csak tönkretett mindent mindenhol. Miért nem érti meg végre a nyugat, itt nem valami értékes hagyományt védünk a globalizációtól. Hadd döntsük már el végre mi, akarunk-e McDonald’s éttermeket városainkban. Ha működne az eszme, most az egész világ szocialista vagy kommunista lenne, nem véletlenül omlott össze sorban mindenhol a rendszer. Már csak mi maradtunk, meg egy-két másik szerencsétlen hülye. Igen, azok vagyunk!
Hallgatunk, hisz itt nincs jogunk véleményt alkotni.

Rá kell jönnünk, hogy egyik megyéből a másikba átjutni legegyszerűbben a két megyeközpont között közlekedő közvetlen járatokkal lehet. Mivel Moából ez nem sikerült, Yamanigüey mellett kora reggeltől délutánig ácsorgunk, és várjuk, hogy valaki felvegyen, és legalább Navasba, a következő faluba elvigyen. Végül egy önjelölt taxisnak pont ott szállnak ki az utasai, ahol várakozunk, és harminc helyi pesóért elvisz Baracoába. A térképet nézegetve végül útközben úgy döntünk, nem megyünk el Baracoába, inkább levágjuk az utat, és Palenque irányába jutunk el Guantánamóba. Kiszállunk Paso de Toa után, és a helyi boltban érdeklődünk az étkezési, valamint továbbjutási lehetőségekről. A pultnál álló egyik hölgy kedvesen felajánlja, megmutatja hol van a buszmegálló, de ha szeretnénk, ebédet is főz nekünk, errefelé ugyanis nincsenek éttermek. Fél órás séta után szülei házához érünk a folyóparton, lepihenünk egy kávé erejéig, majd leereszkedünk a folyóhoz. Nevetve mutatja, igen, jól látjuk, most csónakba szállunk, ugyanis a túloldalon lakik. A “csónak” 7-8 összekötözött bambusztörzs, melyet egy hosszú rúddal hajtanak. A túlparton keskeny ösvény vezet a magas sáson át a fák között rejtőző apró településig. Milo itt lakik már nyolc éve férjével, van egy két éves kislányuk, és teljesen elégedett életével. Minden nap a folyón át vezet az út a faluba, a boltba, a rokonokhoz, bárhová. Férje havi 29 nap munkával nyolc dollárt keres egy közeli üzemben, de sok állatot tartanak, és a rokonok ellátják őket hallal meg erdei gyümölcsökkel. Egyből le is vág egy csirkét az ebédhez, és miközben sül, forró csokit készít a kertjükben termesztett kakaófa terméséből. Utánozhatatlanul eredeti és friss az íze a sűrű kakaónak, ebéd után friss banánnal és naranccsal kínál, majd a folyónál fürdünk egyet. Szülei házához visszatérve ott találjuk a helyi cipészt, aki ingyen megvarrja elszakadt szíjainkat, valamint a fél éves Teva szandál pántját. Lebeszélnek arról, hogy a hegyen át menjünk tovább, szerintük az út nem visz végig, sokat kell gyalogolni és több nap, mire átérünk. Így hát mégis Baracoa, késő este is még stoppolunk Guantánamo felé a város szélén, végül bekéredzkedünk egy kertbe sátort verni.

Levisában a családnál reggel derül ki, ők bizony dollárban értették a tegnapi 30 pesót! Fa arccal közlik, errefele ennyi a szállás díja, persze csak külföldieknek. Végül adunk nekik 20 dollárt és csalódottan lelépünk, eszünkbe jutnak az eddigi vendéglátóink, akik sokkal egyszerűbb, szegényebb körülmények között laktak, mégsem fogadtak el semmit a szállásért cserébe, akármennyit erősködtünk. Ingyen mi sem akarunk lakni sehol, de csak azért fizessük ki a rendes ár húsz-harmincszorosát, mert külföldiek vagyunk? Az első autó, amelyik megáll máris húsz pesóért visz el a következő faluba, és ez így megy egész nap. Ságua, Los Indios, Moa – mindenhol 15-30 peso a viteldíj, a helyieknek is. Belegondolva nem sok, 100-200 Ft-nyi összegekről beszélünk, de az országban máshol fizetett 1-2 pesóhoz képest egy kubainak valóban sok ez az összeg. Az autók pedig szinte kizárólag magántulajdonban levő, 50-60 éves Willys Jeep terepjárók, ezerszer újrafestve, újrahegesztve, de működőképesen. Moában aztán bekövetkezik, amitől tartottunk, beszállás után közlik, 30 dollár a “jegy” ára. Azonnal leszállunk, és inkább a helyi kifőzdében ebédelünk egyet. Itt már hajszálnyival jobb a választék, tyúkpörkölt rizzsel, főtt sonka rizzsel, avokádósaláta és ugyanezek féláron, zsemlében. Árusból is van bőven, és mit hallunk, hangosan kínálják ételeiket, nem csak kábultan ülnek a pult mögött, mint az országban máshol. Úgy tűnik, Kuba keleti fele magasról tesz a szocializmus egyetemes értékeire, és erősen kapitalista szemlélettel igyekszik megélni valahogy. Még gujável turmixot is sikerül vennünk, már nagyon hiányzott valami kis igazi gyümölcsíz. A mezőgazdaság is más ezen a vidéken, szántóföldek, ápolt banánültetvények tarkítják a domboldalakat, a földeken pedig mindenütt dolgoznak. Mi lehet vajon az oka a különbségnek? Mások a hagyományok? Termékenyebb a föld? Más a lakosság etnikai összetétele? Az emberek kicsit halkabbak, nem ordibálnak egymással fél méterről lelkesedésükben, egyesek ugyanúgy barátságtalanok, sőt, ellenségesek mint nyugaton, a többség viszont ugyanolyan nyitottsággal és kedvességgel fogad, mint bárhol máshol az országban. Nagyobb különbségre számítottunk.
Egyes igényesebb kereszteződésekben egyenruhás forgalmi ellenőr, un. “amarillo” áll az út közepén. Mivel a törvény előírja, hogy minden állami autó köteles felvenni az út menti stopposokat, ők felügyelik, hogy a sofőrök ne blicceljék el elvtársi kötelezettségeiket. Néha még sorszámot is osztogatnak a várakozóknak, bár ezt a felszálló tömeg nagyon ritkán veszi figyelembe, amikor a járműre feljutás a tét. A sárga ruhába bújtatott amarillo megállítja az egyes járműveket, megkérdezi, merre tart, hány utas fér még be, majd a sorszám alapján igyekszik a nyomuló tömegből a kiválasztott pár embert a kocsira felengedni. A szerencsés utasok ilyenkor neki fizetnek 1 pesót, a sofőrök pedig némán néznek előre meg az órájukra. Néha az amarillo felírja a bevállalós autók rendszámait, ki tudja, a végén ez alapján kapnak majd dicséretet a munkahelyükön?
Végül lassan, nehezen, de eljutunk késő este Yamanigüey kis tengerparti falujába. Besétálunk a faluba, hátha találunk éttermet, esetleg szállást, de már csak a kisbolt van nyitva, ott pedig csak keksz és üveges majonéz sorakozik a polcokon. A parton egy fedett beton színpadon lepakolunk, és az odasereglő falusiaknak egyenként elmagyarázzuk a furcsa látvány okát. Megjelenik egy egyenruhás is Ministerio del Interior felirattal az ingén, és sűrű bocsánatkérések közepette elkéri papírjainkat. Kicsit nehezen megy neki az olvasás, sorról sorra megkéri, hogy diktáljuk le neki, amit látunk saját útleveleinkben. A toll sem mozog igazán otthonosan a kezében, majdnem azt is elkérjük, hogy leírjuk helyette az adatokat. Alig végez, kismotoron egy civil ruhás alak is odajön, és elzavarja az egyenruhást. Úgy tűnik, egy igazi falusi politikai harc kellős közepébe csöppentünk, a motoros sokkal udvariatlanabbul és gorombábban kérdezget, fel kell sorolnunk merre jártunk eddig, mit ettünk és hol szálltunk meg, mit dolgozunk otthon és kikkel találkoztunk Kubában. Világos, csak a gyülekező helyieknek fitogtatja hatalmát, fontoskodva mindent leír, a vezetéknév így lesz MAGYAR, az állampolgárság pedig BUDAPEST, majd elégedett mosollyal elhajt. Az egyik helyi család az ablakból figyel, és nemsokára a családfő átsétál egy tál babos rizzsel és friss, hideg vízzel.
- Szégyelljük magunkat a falu nevében -, kér elnézést az előbbiekért – mást nem tudunk adni, fogadják el ezt a kis apróságot tőlünk!
Megértően kacsintunk.

A mai nap eddig a legmelegebb, a patika ablakában lógó hőmérő 39 fokot mutat, így inkább kitaxizunk a város szélére, és a többi kubaihoz hasonlóan csak üldögélünk az árnyékban, nincs erőnk stoppolni. Az emberek között egy összebilincselt kezű fekete férfi is álldogál, mellette egyenruhás kísérője. Hát itt még a rabokkal is stoppolni kell? Egész jó angolsággal, bár furcsa kiejtéssel kérdezi, merre megyünk, és honnan jöttünk. Elmondja, épp tegnap nézte a TV-ben a vízilabda VB döntőjét, ahol nyertünk az USA ellen. Széles mosollyal gratulál, mi pedig örülünk. Valóban akkor volt a VB? Nem csak felvételről látott egy régebbi meccset? Ha igaz, vajon mikor tudtuk volna meg, ha nem mondja? Kérdezgetjük, miért van bilincsben, elmondja, túl sokat beszélt a rendszer ellen külföldiekkel, hat éve tartóztatták le emiatt, egy utazási irodánál volt utaskísérő. Angolul egy Irving Wallace könyvből tanult meg, ezt az egyet magával vihette a börtönbe, ahol azóta számtalanszor kiolvasta. Az egyenruhás kísérője néha mosolyogva közbeszól, pontosít, nyugtatja, kiegészíti történetét. Mintha csak két barát várna a délutáni buszra. Többen odajönnek, hallgatják, kérdezgetik, végül egy katonai teherautó áll meg előttünk, tehát mégsem stoppolnak, felsegítik a srácot és elhajtanak.
Bágamo, Marcané, Cueto és Mayeri átszállásokkal végül Levisába érünk, ahol egy barátságos helyi arc segít szállást találni helyi pénzért. A mai nap történt először, hogy szóltak, sima stoppolással errefele nem sokra megyünk, itt bizony papírpénzt lobogtatva kell mutatnod, hogy hajlandó vagy fizetni a fuvarért, és nem csak a “menetrendszerinti” buszra vársz. Valóban más errefelé az ország, de nem olyan, amilyennek elképzeltük. A leírásokból egy sokkal magányosabb, közvetlenebb és szegényebb vidéknek hittük Kuba keleti csücskét. Ehelyett tapasztalnunk kell, itt minden a pénz körül forog, emiatt minden sokkal hatékonyabb és elérhetőbb.
A közlekedésre itt is jellemző, hogy sosem tudni, a következő jármű milyen lesz, mikor jön és merre megy tovább. A kereszteződésekben az emberek válogatás nélkül felállnak és integetni kezdenek, ha jármű közeledik, legyen az személyautó, busz vagy pótkocsis kamion. Ahogy lassít, a fiatalabbak leugrálnak, majd megállás után az idősebbeket is lesegítik. Közben a várakozó tömeg körbeállja a járművet, és mivel a sofőr általában apatikusan néz a semmibe és nem válaszol, a leszállóktól kérdezgetik, merre megy tovább a “járat”. Akinek megfelel a válasz, elkezd a keréken, oldallétrán, ajtón vagy ahol tud felkapaszkodni a platóra vagy a jármű belsejébe, miközben a többiek hangos “Állj!” kiáltásokkal és éles füttyökkel próbálják rávenni a sofőrt, még ne induljon el, sokszor sikertelenül. A tömeghisztériát megelőzendő sok teherautó sofőrje a leszálló utasokat a várakozó tömeg előtt vagy után rakja le, gyakran többszáz méterrel. Ilyenkor a tömeg megindul, és őrült futásnak ered. A cél: elérni a járművet, mielőtt az utolsó utas leszáll. Ez gyakran még a leggyorsabbaknak sem sikerül, ilyenkor hosszú sorokban, lógó fejjel ballag vissza a tömeg a megállóba. Kubában nincs szükség fitnessz-videókra meg sportolást népszerűsítő kampányokra, a rendszer kialakította a saját edzéstervét, a legidősebb nagyitól kezdve a terhes kismamáig mindenkinek egyformák a esélyei, és még a természetes szelekció is működik: minél gyorsabban futsz, annál hamarabb eléred célodat.

Csak délután sikerül egy alkalmas teherautót a falu szélén lestoppolni, de az elvisz egészen Las Tunas városáig. A járművön a összepréselődött tömeg figyelmét leginkább egy kakas köti le, a gazdája büszkén simogatja fémesen csillogó tollait, és lelkesen meséli a viadalokon elért legutóbbi sikereit. Órákon át szakmázik a közönség a témáról – így hamar eltelik az idő. Las Tunasban pizzát “ebédelünk”, a ragacsos tésztát cukros szörppel öblítjük le. Kubában nem éppen kifinomult a gasztronómia, bár a kubai konyha világszínvonalú, de csak Miamiban, a régi hagyományokat őrző, kubai menekültek éttermeiben. A szigetországban a rendelkezésre álló alapanyagokat figyelembe véve nem is csoda, ha 2-3 főétellel és 4-5 “büfés” harapnivalóval ki is merülnek a lehetőségek, persze csak ha helyi pesóért akarunk étkezni. Vidéki városokban az éttermekben a grillezett húsoktól kezdve a friss salátákig szinte minden ki van írva a fali étlapra, de ez természetesen nem fedi a valóságot. Ha éppen rossz kedvű pincért fog ki az ember, az képes minden rendelési próbálkozására azt válaszolni, hogy “No hay”, vagyis nincs. Végül az elkeseredett utazó megkérdi, akkor mi van? Szerencsés esetben van sült csirke rizsesbabbal, meg sült sertésaprólék rizsesbabbal, de többnyire a világ legtermészetesebb arckifejezésével közlik, hogy ebben az étteremben nem lehet enni. Az asztaloknál ülő vendégek előtt néhol egy-egy pohár cukros lötty melegszik, a többiek üres asztal mellől nézik egymást. Talán csak pihenni tértek be egy kicsit, azt itt ingyen lehet. Falvakban, út menti büfékben kicsit jobb a helyzet, itt az ennivaló leggyakrabban sajtos vagy löncshúsos zsemle, esetleg egy “pizza” elnevezésű, félig átsült lapos cipó, kis olvasztott pikáns sajttal és néhány kenet paradicsomlével a tetején. Ezt viszont tűzforrón adják, félbehajtva és féltenyérnyi kartonlapba fogva igazi művészet úgy megenni, hogy az ember közben tiszta maradjon. Ezeknél kifinomultabb ételeket már csak családoknál lehet kapni, de ott is véget ér a fantázia a sült csirkecomb (mi történhet vajon a rengeteg csirkének a többi részével?), babos rizs, szeletelt avokádó és sült banán témában. Bár a éghajlat tökéletes lenne hozzá, mégis nagyon kevés helyen termesztenek gyümölcsöt. Szeptemberben például az ország középső részében vidéken csak banánt és gujávelt lehet kapni, azt is csak egy-két helyen, utcai árusoktól. A helyiek szerint délen, Santiago környékén és Havannában sokkal jobb a helyzet, ott lehet kapni szinte mindent. Mit jelenthet vajon egy kubainak a “szinte minden”? A “dolláros” boltokban persze van löncshús- meg halkonzerv, keksz, csoki, egyéb tartós élelmiszer, de ezekkel gyakorlatilag kifújt a helyi ételkínálat.

Reggel ráérősen ébredünk, csupán a falu békés hangjai szűrődnek át a szúrágta, összetákolt zsalugáteren. Reggelire friss zsömlét kapunk házi sajttal és kakaóval, összepakolunk és kigyalogolunk a falu szélére. Julio barátja lovas kocsival kivisz a főútra, ahol egyből sikerül lestoppolni egy emberekkel megrakott teherautót. Julio és Rique is velünk tart, nem hiszik el, egyedül képesek leszünk eljutni a következő megyébe. Elmerülünk a forró szél, végtelen cukornádültetvények és kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Az úton a szembejövő sávban érdekes látvány fogad: fél méter széles sávban rizst terítenek az aszfaltra. Néhányan gereblyékkel egyengetik a kilométeres csíkot, mások az egyik végén lapáttal, söprűvel zsákokba töltik a kiszáradt gabonát. Most már érthető, miért kell a rizst főzés előtt szemenként átválogatni. A Sierra de Cubitas csupán párszáz méterre emelkedik ki a környező síkságból, teherautónk mégis kékes füstöt okádva, lépésben erőlködik fel a Paso de Lesca nevű hágón. Még egy óra és Camagüeybe érünk, az azonos nevű megye székhelyére. A főtéren körbenézünk valami ehető után, de fél napos, kiszáradt szalámis zsömléken kívül semmit nem találunk. Az egyik üzlet előtt hatalmas tömeg, nagy tolongás, kis időbe telik, míg megállapítjuk az izgalom okát: zenélő képeslapokat árulnak egy standon, az emberek pedig egymást taposva igyekeznek néhányat megvásárolni. Már nem is emlékszem, ez nálunk mikor volt sláger. A város határában felkapaszkodunk egy Guaimanóba tartó kamionra. Útközben áthaladunk egy Sibinícu nevű falucskán, ahol nagy a nyüzsgés: az utcán árusok, szól a zene, itt valami ünnepség készülődik. Későn döntjük el, hogy mégis megnézzük a “szüreti mulatságot”, így eltart egy ideig, míg Guaimanóból visszabuszozunk. Főtt csülök sült banánnal, csirkecomb szójajoghurttal, érdekes ételek sorakoznak az út menti kis bódékban. Amúgy olyan a látvány, mint nálunk bármelyik búcsú, műanyag játék katonák, kínai cipők, feliratos pólók, pattogatott kukorica és vattacukor kapható lépten-nyomon. Húsztagú dob- és kongazenekar vonul végig a főúton, a házakból Shakira, Iglesias és mindenféle helyi zene harsog, az emberek pedig vagy táncolnak, vagy ordítva beszélgetnek vagy mindkettőt egyszerre. Ki emlékszik, mikor került nálunk 8 Ft-ba egy gombóc fagyi? Nos, Kubában még mindig ennyibe kerül.

A portás kedves kérésére hajnalban elhagyjuk a szállást, hogy ne legyen belőle gondja, ha valaki mégis meglátna minket. A reggeli iskolásbusszal kidöcögünk a kereszteződésig, ahol az útmenti bisztróban megtudjuk, hogyan készülnek az üvegpoharak Kubában. Eddig észre sem vettük, de valóban, a kisebb, helyi éttermekben és utcai üdítőárusoknál mindenhol vastag falú, egyenetlen szélű poharakban adják az italt, mivel ezek tulajdonképpen kézi üvegvágóval félbevágott üvegpalackok alsó részei. A kisebb, 3-5 dl-es palackokat körbevágják, félbetörik, majd az éles, szilánkos részt egy homokkő tömbön simára csiszolják.
Innen apró részletekben jutunk csak előre, egy-egy teherautó vagy magánautó csupán a következő faluig, kereszteződésig visz. Már több órája izzadunk az aktuális buszmegálló roncsai közt, amikor vidám, félmeztelen fekete srác jön oda. Kérdezi, kérünk-e vizet, majd elkéri a kulacsainkat és elindul velük gyalog egy földúton be az útmenti cukornádültetvénybe. Na, ez könnyen átvágott minket, gondoljuk, de nem, egy óra múlva hozza a két kulacsot, tele jéghideg, friss vízzel. Vele jön az öccse is, Rique, és meghívnak a falujukba, állítólag nincs messze. Jiraju nevű falu ugyan nincs a térképen, de egy jó adag gyaloglás után végre elérjük. A házukban lepihenünk a hűvös nappaliban, és alig győzzük köszönni a meghívást. Körbevisznek a faluban, de előtte kérik, mondjuk azt, nagybátyjuk olasz rokonai vagyunk. Ugyanis a nagybácsi még ‘59-ben lelépett Olaszországba, és egyszer már volt náluk látogatóba, így talán annyira nem gond, ha beszélgetnek velünk. Bár változó szigorral lépnek fel a rendőrök az egyes vidékeken a helyiekkel szemben, a hivatalos álláspont az, hogy kubai állampolgár nem állhat szóba külföldivel, nem adhat el semmit, nem vásárolhat, és egyáltalán, semmilyen kapcsolata nem lehet a turistákkal. Ha akár csak megszólít egyet az utcán, a személyi adatlapjára felírják, és a későbbiekben gondja lehet belőle. Olyasmi ez, mint nálunk a büntetőpont a jogosítványban, csak itt épp nem csupán a jogosítványt befolyásolja, hanem állását, családja nyugalmát, egész jövőjét. Régen szigorúbb lehetett azért a rendszer, hisz nem hallottunk sehol konkrét esetről, hogy büntetést kapott volna bárki, de a félelem ott van mélyen elültetve az emberekben. Ráadásul most mindenki bizonytalanságban él, az elnök már lassan egy éve nem mutatkozott, mindenki azt tippelgeti, él-e még, persze csak csendben, száj a fülre. A rendszer szigora érezhetően lazult az elmúlt években, feltehetőleg azért, mert most már végleg nincs pénz fenntartani, és az emberek is egyre türelmetlenebbül ellenzik.
Julio és Rique nagyon finom csirkés ragut főz nekünk, segítünk elkészíteni. Inkább csak előkészíteni, ugyanis Kubában a babot és a rizst minden esetben át kell válogatni főzés előtt. Ülünk az asztalnál, és egyenként tologatjuk a rizsszemeket egyik kupacból a másikba. A végén marad egy-egy halom bab és rizs, meg néhány szem kőkemény, apró kövecske. Hiába, vigyázni kell a fogakra. Késő estig beszélgetünk a világ és Kuba dolgairól, majd egyikük átadja a szobáját, költözzünk be.

Kora reggel a part teljesen kihalt, csak néhány kócsag és csér merészkedik ki a közeli mangrove mocsárból. Később aztán megjelennek az első strandolók, főleg kubaiak, de külföldiek is akadnak bőven. Őket a fehér bőrükön kívül arról lehet megismerni, hogy többnyire párban ülnek le a parton, esetleg kisebb férfi-női vegyes csoportokban, bőszen kenik magukra a naptejet és némán bámulják a tengert. A kubaiak ezzel szemben hatalmas, 15-20 fős tömegben érkeznek, majd visítozva, kiabálva szétválnak: a nők a gyerekekkel a sekély vízbe gázolnak és egyszerre kezdenek el beszélni érthetetlenül gyors spanyolsággal. A férfiak laza, 3-4 fős csoportokban a hátsó fák árnyékában maradnak, előveszik a hűtőtáskából a jeget, citromot és rumot, majd nekilátnak szolidan inni. Délre ugyanaz a kép fogad, csupán az akusztika más: a nők kókadtan ücsörögnek a meleg vízben, néha rászólnak idegesen a hajukat cibáló gyerekekre, a férfiak pedig teli torokból magyarázzák egymásnak a legújabb baseball-meccsek eredményeit, és a víz felé hajigálják az üres rumos flaskákat. Kora délután felhőszakadás tör a tájra, a külföldiek törülközőkkel a fejükön kétségbeesetten rohannak a szálloda felé (mennyire lehet vajon fürdőruhában elázni?), a helyiek pedig tovább isznak, fürdenek, beszélgetnek. Később összepakolunk, és visszaindulunk az igazi Kubába. A buszon megismerkedünk egy középkorú férfival, kérdezget Magyarországról, rólunk, őt is meglepi, hogy stoppal és sátorral vágtunk neki az országnak, eddig azt hitte a turistáknak nem nagy ügy 100-150 dollárt kifizetni egy hotelszobáért. Eláruljuk neki, nekünk, magyaroknak, akiknél húsz éve még ugyanez a rendszer tombolt, bizony sok. Főleg, ha nem két hétre jövünk, hanem hónapokra. Aisel hálásan megköszöni az új információt, bevallja, örül, hogy mostantól már különbséget tud tenni az egyes országokból érkező turisták között. Bár az egyik hotelben dolgozik szakácsként már vagy tíz éve, eddig nem nagyon volt alkalma külföldivel beszélgetni. Egyrészt tilos nekik ilyesmit kezdeményezni, másrészt a külföldiek sem szólnak hozzájuk. Havonta 3-4 szabadnapja van, ezen kívül minden nap reggel ötkor kel, és busszal két órát utazik Ciego de Avila városából a partra, Cayo Coco egyik elegáns szállodájába, ahol este hatig főz a nyugatiaknak. Mindezért 12 amerikai dollárnak (kb. 2200 Ft) megfelelő összeget keres. Havonta! Nem is nagyon magyarázom tovább, nekünk mi a drága, és egyetértőleg bólogatok, amikor közli, ő is a lehetőségre vár, hogy lelépjen az országból. Jogos a kérdés, ha egy vendég Cayo Coco többtucatnyi szállodájának egyikében 100-300 dollár közti összeget fizet naponta, plusz kb. ugyanennyit költ étkezésre és szórakozásra, az alkalmazottak pedig 10-15 dollárt keresnek havonta, hová tűnik a felesleg? A válaszhoz meg kell ismernünk Kuba helyzetét a nyolcvanas évek végétől. A szovjet rendszer gazdasági megingása már a peresztrojka idején érezhető volt egyes távolabbi szocialista országokban, a “kubai forradalom” évről évre kevesebb támogatást kapott, míg végül az is teljesen megszűnt 1989-ben. Évi öt milliárd dollárnyi hitel és gazdasági támogatás tűnt el egyik pillanatról a másikra, melynek következtében Castro kénytelen volt öt évre meghirdetni a gyakorlatilag azóta is tartó rendkívüli időszakot, a híres-hírhedt “periódo especial”-t. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az áramtól kedve az alap élelmiszerekig mindennel spórolni kellett, így ezeket nem mindig lehetett kapni. Szinte minden eltűnt az üzletek polcairól és mindenki igyekezett úgy túlélni, ahogy tudott. 1993-ban a dollár hivatalos fizetőeszköz lett, ez átmeneti tőkeinjekciót jelentett a padlón heverő gazdaságnak. Elkezdődött az egyetlen rendszer felépítése, amely kevés befektetéssel is gyors és magas hasznot ígért: a turisztikai infrastruktúra. Ma gyakorlatilag a minimális bányászati és ipari bevételeken kívül a turizmus jelenti Kuba számára a szovjet segély kiváltásának egyetlen lehetőségét. A legnagyobb bökkenő az, hogy ennek vidéken a turisztikai övezeteken kívül semmi jelét nem látni. Az emberek ugyanolyan szegények, és ugyanolyan keveset keresnek, mint tíz éve. A bevételek szinte teljes egésze az államkasszába folyik, ebből pénzelik a diktatúrát. A parti vizeken cirkáló több száz határvadász hajót, a titkosrendőrséget, a kormányhivatalokat, a nemzeti TV ideológiai műsorát, a hadsereg tábornokainak hatalmas limuzinjait, a minden sarkon dübörgő USA-ellenes kampányt és a külföldi kémhálózatot, Szudán, Líbia és más “békés” országok hadseregeinek kiképzését és még ezer hasonló dolgot. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy aki utazási irodák szervezésében járja be az országot, hotelekben száll meg és turistáknak fenntartott éttermekben vacsorázik, ezt a rendszert legitimizálja, sőt, pénzeli direktben. Természetesen nem lehet elkerülni, hogy valamilyen szinten ezt tegye bármely külföldi, hisz sokszor az utazás, étkezés vagy éppen a szállás valóban megoldhatatlan konvertibilis peso (dollár) nélkül. De ha kiszállunk Varadero repterén a repülőből, és a légkondis busszal egyenest egy tengerparti hotelbe visznek, miközben az ablakból mosolyogva csodáljuk a hetvenéves autókat, gondoljunk arra, ezért milyen árat fizettek itt sok millióan.
A következő helyi busszal egészen Bolíváig jutunk. Na nem az országba, csupán a faluba. Kuba-szerte sorakoznak az olyan falunevek, mint Bolívia, Brasil, Florida vagy éppen Primero de Enero (Január elseje). Feltehetőleg nem passzolt a régi nevük a forradalmi rendszerhez, vagy más lehet az oka? A buszon kicsit értetlenkednek a helyiek, mit keresünk Bolíviában? Hisz nincs ott semmi! Nem baj, magyarázzuk, mi pontosan azt keressük. Leszállunk, és valóban, aprócska zsákutcafalu egy romos cukorgyárral és néhány, utcán lézengő fiatallal. Megkeressük az egyetlen szálláslehetőséget, kis betonbungalók sorakoznak egy kerítés mögött a falu végében. A fiatal portás eleinte vonakodik, de végül belemegy, hogy kivegyünk egy szobát. A fizetésnél értjük meg a kettős pénzrendszer igazi lényegét: a szoba egy éjszakára, tiszta ággyal, fürdővel és ventillátorral 160 Ft-nyi helyi pesóba kerül. Ezek után már csak hab a tortán, hogy 240 Ft-ba kerül a közeli étteremben egy kétfogásos vacsora. Bár nekünk roppant olcsó, egy helyinek a 2-3000 Ft-nak megfelelő fizetésével még ez is drága lehet. Ráadásul a fogkrémtől kezdve az elektromos készülékeken át mindenféle importáruig ők is csak dollárban vásárolhatnak. A mai buszos beszélgetés során az is kiderült, hogyan magyarázza az állam ezt a első látásra megmagyarázhatatlan ellentmondást. A kommunista párt lapjában és a helyi médiákban rendszeresen elemzéseket mutatnak be arról, hogy a kubai nép számára mi minden ingyenes. Az egészségügyi ellátás, az oktatás, a világnézeti tanácsadás, a párttagság és ehhez hasonló szolgáltatások bizony nem kerülnek egy fityingbe se, pedig valódi értékük kb. ezer dollárra tehető fejenként, havonta. Tehát ezt a logikát követve igazából mindenki ezer dollár felett keres havonta, csak éppen szolgáltatásban, és nem pénzben. Nos, azért kíváncsi lennék egy igazi helyi kórházra.

Hajnalban vihar tör a tájra, villámlás, orkán tépi a sátrat. Reggelre minden elcsendesedik, amikor hirtelen fülrepesztő robbanás rázza meg alattunk a talajt, a sátor ponyváján hallani a homokszemek finom pergését. Igen közel csaphatott be a villám, gondoljuk, de aztán a meginduló teherautók hangjából kiderül, csupán egy bányához túl közel táboroztunk le. Elgyalogolunk a bánya buszmegállójához, ahonnan bevisznek Fallába, onnan pedig Morónba. Megreggelizünk, az átlaghoz képest igen finom tojásos-sajtos omlettel töltött zsömlét eszünk, itt pizzának hívják, de nem ez a lényeg, mellé pedig nem a megszokott cukrozott, színezett műitalt kínálják, hanem eredeti, jeges gujável-banán turmixot. Úgy tűnik, különösen alkalmatlan helyen próbálkozunk a stoppolással, mert csak délután négy körül jön arra egy busz, amelyik hajlandó felvenni. Nem tudjuk eldönteni, a turistás tengerpart, Cayo Coco felé menjünk, vagy inkább egy aprócska belföldi falucskát, Bolíviát célozzuk-e meg inkább. Végül az első busz Cayo Coco felé visz, itt is építettek egy hosszú töltést a tengerben a külső szigetekhez, leszállunk és egyből ott a tengerpart: vakító homok, kékeszöld tenger, mint a képeslapokon. No meg a szállodasor (igaz, itt csak alacsony apartmanok végtelen sora) és az emeletes buszokból kiömlő turistaáradat. A part egy magányosabb részén lepakolunk, és estig pihenünk, úszunk, napozunk. Később az egyik szálloda biztonsági őre jön oda barátkozni, beszélgetünk munkáról, fociról, az életről Kubában és Magyarországon. Többször is rákérdez, mit hallottunk Magyarországon a kubai helyzetről. Castro halálhíréről, Raul eltűnéséről. Meg van róla győződve, ott kint “Nyugaton” nekünk megmondják az igazságot. Megnyugtatjuk, mi sem tudunk többet. Egy óra múlva szólnak a rádióján, hogy aki nem a hotel vendége azt küldje el. Sajnálattal közli, hogy kamerák figyelik végig a partot, és a biztonsági főnök észrevett minket. Egy kilométerrel arrébb vonulunk, itt már békén hagynak az emberek, de nem úgy a szúnyogok. Reggelig zümmögnek kitartóan felhőkben körülöttünk.