hatvanhat szűk kutat fúrtak egy erzsébetvárosi telken. hurrá. azt már kevesen tudják, manapság a kutak nem csak víznyerésre alkalmasak, az új fícsör a fűtés, a mai technológiával le lehet fúrni a föld gyomrába, a mittomén melyik geoszféra kérge alá, ahol csak úgy zubog a forró víz, azt pedig felvezetve lehet fűteni, fürdeni, instantkávét főzni. ez is kicsit a félig megújuló energiaforrások közé tartozik, amiképpen anno azt hittük, a sarki jég felolvasztása sokkal zöldebb ötlet, mint folyóink vizeinek felhasználása, a telepített nyárfákból készített bútor pedig szinte termeli az oxigént, nos, kiábrándítanék mindenkit, ettől sem épül a világ, max a leépülésének sebessége csökken. a felszabaduló hőt ugyanúgy környezetünkbe vezetjük, és ha már itt tartunk, ne feszítsen a szomszédságban az sem, akinek napkollektor fedi a verandáját a vécéjét pedig esővíz öblíti. A napkollektor előállításának környezetterhelését nem tudom, kiszámolta-e már valaki; az egy dolog, hogy ezzel nem károsítjuk a napot, de az általa termelt árammal ugyanúgy gépeket mozgatunk, ugyanúgy éljük tovább kényelmes kis képmutató életünket. persze, ha lehet választani inota és egy napelem között, egyértelműen az előbbi a károsabb, de könyörgöm, ne verjük már a geotermikus energiára, szélmalmokra és származását igazolt tűzifára, inkább maradjunk csendben és reménykedjünk, öregkorunkra még kiülhetünk néhány percre az erkélyre anélkül, hogy azonnal bőrrákot vagy tüdőembóliát kapnánk.

Reggel ráérősen ébredünk, az ablak alatt az éles vinnyogás csak nem akar megszűnni, kiderül, megellett az éjjel a szomszéd kocája, négy ráncos kismalac veszekszik az emlőkön. A legkisebbet az anyja félrelöki, így beemeljük, és egy kicsit melegítjük a reggeli “hidegben” reszkető újszülöttet. Később, amikor az anyja alszik, visszacsempésszük, most már gond nélkül szopik ő is, így megnyugodva reggelizünk tovább. Összepakolunk, majd elindulunk újabb vadászmezőket felfedezni. Julióék számára a kocsink azt jelenti, a környéken bárhová eljuthat ingyen és gyorsan, felfedezhetők az újabb, ismeretlen halászterületek. Jó két órás út után egy teljesen elhagyatott partszakaszra érünk, de a sekély vízben egy szem hal sincs, hiába, az élet mindig a korallzátony környékére csoportosul. Otthon meggondolatlanul elvállaljuk a vacsorakészítés feladatát a tegnapi halból. A feladat nehézségére csak akkor ébredünk rá, amikor körbenézünk a konyhában: van hal, olaj, só és víz. Ebből aztán nem lesz magyaros halpaprikás. Julio végül kerít valahonnan egy fél üveg paradicsomlevet, így abban pároljuk a halat, ízlik is nekik nagyon, legalábbis azt mondják. Vacsora után jobban szemügyre vesszük a házat. A konyha lefolyója a hátsó ajtó mellett ér ki a kertbe, a kert persze túlzás, a dzsindzsásba, de ez még nem is olyan különleges, az ajtó másik oldalán a WC és a tusoló közös lefolyócsonkja áll ki a falból, valaki pár ásónyommal adott a folyásnak egy kis irányt, talán a szikkasztást kívánta felgyorsítani, mindenesetre nekünk erről a történelemkönyvek középkori metszetei jutnak eszünkbe, ahol az emeletről figyelmeztető kiáltás után egyszerűen az utcára löttyintették a szennyvizet. A terület ettől olyan mocsaras, jövünk rá, a disznók is itt dagonyáznak, a baromfiudvar lakói is bőven találnak kapirgálnivalót. A szemetet házigazdáink egyből az ablakon dobják ki, ami abból ehető azt az állatok hamar eltüntetik, a többi lassan elsüllyed a sárban. Ettől függetlenül nem szemetes az udvar, főleg azért, mert Kubában, aminek műanyagból, fémből vagy egyéb mesterséges anyagból van a csomagolása, csak konvertibilis pesóért kapható. Azt pedig az átlagember nem engedheti meg magának, így szemét sem termelődik. Jogos a kérdés, vajon az emberek is piszkosak, igénytelenek? Érdekes módon egyáltalán nem. Mindenki, még a legszegényebb emberek is reggel és este egyaránt fürdenek, fogat mosnak, tiszta ruhát vesznek. Sem a városban, sem faluhelyen sehol nem éreztünk még izzadság- vagy testszagot, a szobák is viszonylag tiszták, az ágynemű mindig friss és fehér, legalábbis eddig ezt tapasztaltuk. Ennyi idő alatt Magyarországon bizony sokkal több igénytelenséggel találkozhat az utazó.

Julio és Rasil kora reggel búvárkodni indulnak, kezükben szigonypuskával készülődnek a tengerhez. Kérdezzük, velük tarthatunk-e, de sajnálkozva csóválják a fejüket, ma nem lehet. Vonakodva, de elmagyarázzák, a faluba érkezésünk kettészakította a helyi közvéleményt, és a csónaktulajdonosok félnek, hogy egy külföldit találnak a határőrök a csónakjukban. Julio szerint egyszerűen síkhülyék, és ők sem tudják, mitől félnek. Mindenesetre nem mehetünk ki csónakkal, emiatt többször elnézést kér, szégyelli nagyon, végül jelentőségteljesen ránk néz, megnyálazza a mutatóujját és az orrához érinti. Hát persze, értjük meg végre, a besúgók nemzetközi jele, patkányszag és a többi, nemrégen még nálunk is jelentéssel bíró mozdulat. Búvárkodás helyett Evával elutazunk Vinales városába, netezni meg bevásárolni. A netezés egyből nehézségekbe ütközik, ugyanis az előre megírt, pendrivera mentett szöveget nem sikerül feltölteni, mivel a 386-os PC-n egy nagyméretű floppymeghajtó a egyetlen bemeneti nyílás. Hallott valaki esetleg egy 5,25″ floppy-USB átalakítóról? Útközben egy kis turistalátványosság csábít el, félórás csónaktúrát ígérnek a plakátok egy barlangban vízeséssel, hihetetlen cseppkőoszlopokkal, különleges élővilággal. Végül 15 másik turistával bezsúfolódunk egy műanyag ladikba, és dübörgő motorzúgás közepette öt perc alatt kiérünk a jellegtelen barlangból egy betongáton átbukó patakhoz, melynek partján szuvenírsopok tucatjai sorakoznak, mindezt 20 dollárért. Egyhangúlag megfogadjuk, hogy legközelebb még ingyen sem pazarlunk ilyesmire időt, nem hogy pénzért.
A kubai valutarendszer megértéséhez vissza kell nyúlnunk egy kicsit, egészen 1993-ig. Ekkor a teljes gazdasági összeomlás megelőzése érdekében bevezették az amerikai dollárt, mint legális fizetőeszközt. Persze nem nézett ki jól, hogy az ellenség pénzét használják, így kilencvenes évek végén megszületett a peso convertible, vagyis a dollár mindenkori árfolyamához kötött “új” peso. A “nyugati” importcikkeket, számos szolgáltatást csak konvertibilis pesóval (CUC) lehet venni, és elméletileg külföldiek csak ezt a pénzt használhatják. A régi peso, a CUP megmaradt, árfolyama jelenleg 25 CUP egy CUC-hoz, és főleg alap élelmiszereket meg szolgáltatásokat vehetnek rajta a kubaiak. A külföldiek minél hatékonyabb fejése érdekében a bankok minden valutát 8%-os díjért váltanak be, az amerikai dollárt pedig egy további 10%-os “bosszúkamattal” sújtják, így Kubában 18%-ért USD-t váltani igencsak “végső megoldás” kategória. Nem tudom, hogyan született az egész ötlet, de sugárzik belőle a jellegzetesen szocialista naivitás, amely párosítva egy jó adag gazdaságilag dilettáns szakember ötletelésével teremtett egy újabb csúszdát az ország számára. Az alapötlet az volt, hogy a forradalmi mintapolgárnak úgy sincs szüksége tusfürdőre, csokis kekszre vagy éppen halkonzervre, így ezeket bárki csak konvertibilis pesóért veheti meg. Az összes turisztikai szolgáltatás, belépők, szállásdíjak, busz és vonatjegyek ára pedig mindenhol ugyanaz írásban, csak éppen a külföldiek CUC, míg a kubaiak CUP pénznemben fizetnek érte. Például a barlang belépője nekünk 20 CUC, azaz kb. 4000 Ft volt, egy kubainak ugyanez 20 CUP, azaz kb. 150 Ft-jába kerül. A nagy feladat ebben az országban külföldiként úgy megélni, hogy ne kelljen CUC-ban fizetni semmiért. Kiderül hamarosan, ez mennyire lehetséges.
Hazafelé dohányföldek mellett haladunk el, de nem nő rajtuk semmi, a dohánytermesztés szezonja az év eleji száraz évszak. Visszatérésünk után nem sokkal Julióék is megérkeznek egy láda hallal, tucatnyi langusztával és egy tengeri teknőssel. Szomorú látvány ez a világszerte védett hüllő páncél nélkül, kibelezve, de itt élelemről van szó, ekkora szegénységben az emberek nem engedhetik meg a luxust, hogy természetvédelemmel foglalkozzanak. Az izzó naplementében ülünk a teraszon, héjában sült langusztát eszünk, megkóstoljuk, milyen a barrakuda-steak avokádóval, majd trópusi gyümölcstállal zárjuk a napot.

Késő délelőtt elindulunk meglátogatni Julio és Eva szüleit Santa Lucia városában. Eva mamája jellegzetes kubai kertes házban lakik, az udvart derékig érő, sűrű gaz borítja, mindenhol disznók és csirkék mászkálnak a rozsdás, évszázados autóroncsok között. A ház maga amolyan deszkabódé, a tető bádog, a szobákat csupán két méter magas falak választják el, a légtér közös, tetőtér nincs, az egész építmény szellős, laza és egyszerű. A falakon vízesés előtt vágtázó lovakat és pamutgombolyaggal játszó kiscicákat ábrázoló szőttesek és színváltó képek lógnak, a nappali egyetlen polcrendszerét üres Jack Daniels és Bacardi palackok díszítik, köztük gumiborítású azték szobrocskák és kopott matrjoskababák, az ablakban művirág. Később átmegyünk Julio és Eva lakásába, egy igazi, lepusztult szocreál lakótömb legfelső emeletére. Eva nővére lakik még itt, egészen jól beszél angolul, a nemzetközi telefonközpontban dolgozott évekig. A kölcsönös udvariaskodás után hamar a kubai jelenre tereli a témát, bevallja, erről csak külföldiekkel meg a családdal mer beszélni, fél a besúgóktól. Nagyon lesújtó a véleménye, szerinte Kubában az egyetlen értelmes lehetőség a disszidálás, majd a pénzgyűjtés külföldön, ami után hazatérve mindent megvehet és jó élete lehet. Bár iskolázott, öt nyelven beszélő fiatal lány ül előttünk, meglep kilátástalansága, pesszimizmusa. Szerinte Fidel Castro halálával semmi nem fog változni, a rendszernek még mindig túl sok a követője, legjobb esetben véres polgárháborúba torkollik majd az egész folyamat. Elmeséli, rokonai, barátai közül hányan élnek külföldön, és közülük mennyien várják, hogy egy rendszerváltás után visszakapják évtizedekkel ezelőtt elkobzott földjeiket. Valóban nem egyszerű a helyzet, hisz az USA ugrásra készen várja, hogy rátegye a kezét a stratégiailag fontos szigetre, miközben Venezuela és Bolívia mostani, kissé populista és diktatórikus jegyeket mutató kormányainak emberei már ellepték a kubai kormányhivatalokat. De egy távoli játékos, Kína sem rest, egyre nagyobb összegekkel “támogatja” a kubai gazdaságot, későbbi bányakoncessziók és előnyös kereskedelmi egyezmények reményében. Szinte minden fiatalabb kubai vagy a szökést fontolgatja, vagy meghívólevelet próbál szerezni egy külfölditől. Az embercsempészek egységesen 10.000 dollárért visznek át valakit Floridába, garancia nélkül. A TV-ben amerikai sorozatokat vetítenek, a mozikban külföldi filmeket (is) játszanak, nem csoda hát, ha az itteniek pontosan tisztában vannak helyzetükkel. Érdekes módon leginkább az amerikai MTV és brazil sorozatok páros jön át, a Buena Vista Social Club zenekarról szinte senki nem hallott Kubában.
- Szerinted mi lehet az alapja Fidel Castro egészségi állapota körüli ellentmondásos híreknek? – kérdezem felbátorodva.
- Senki nem tudja – vonogatja a vállát, és néz ki az ablakon -, de nem mindegy? Ott van Raul.
És valóban, az utak mentén, villanyoszlopokon, kertekben, falakon egyre több helyen ott a festett felirat: Viva Raul! Nehéz megállapítani még az országon belül is, mi lehet az igazság az “elnökök” körül. Amikor Fidel Castro tavaly ilyenkor megbetegedett, testvére (vagy féltestvére, ahogy itt a legtöbben mondják) vette át ideiglenesen a kormány irányítását. Aztán idén egy június 26-i beszéde után ő is eltűnt, azóta nem jelent meg a TV-ben, nem mutatkozott sehol nyilvánosan. Megindult a nemzetközi találgatás, amely épp a napokban csúcsosodott ki abban, hogy Castro tulajdonképpen halott, csak nem merik bevallani. Szerintünk ha halott lenne, minden rendes diktatúrához hasonlóan a kormány emberei nyilatkozatokkal, cikkekkel, fotókkal és PR-kampányokkal igyekeznének elhitetni, hogy még él, amíg időt nyernek soraik rendezéséhez. Ez a teljes csend eléggé nyugtalanító, mint ahogyan az is, hogy a haláláról szóló “pletykák”, ami alapján már több külföldi hírportál és politikai blog bejelentette Castro halálát, mind Kubából erednek. Csak nem tesztelik az emberek reakcióit? Esetleg a nyulat akarjak kiugrasztani a bokorból? Megtudni, milyen eseményekre számíthatnak, ha valóban bekövetkezik a halála? Izgalmas heteket élnek át a kubaiak.
Visszaindulunk a tengerhez, este a szomszédok átjönnek, előkerül néhány üveg rum és cukornádpálinka, pár órán belül mindenki irgalmatlanul berúg, és követelik, vigyük őket autóval a közeli diszkóba. A diszkó maga egy kör alakú beton udvar, ahol két nagy, kazettás magnóra kötött hangfalból recseg a salsa és a szamba, egy-két Shakira meg Jennifer Lopez számmal fűszerezve. Nem táncol senki, üldögélnek és igyekeznek a zenét túlüvöltve beszélgetni, feltehetőleg később indul be a buli, de nem várjuk meg, otthagyjuk a vidám társaságot.

az átlagfizetés kevés az egészséges táplálkozáshoz, derül ki az [origo] cikkéből. bennem impromptu felmerül a kérdés, mit nevezünk egészséges táplálkozásnak, és mit nevezünk kevésnek? jellemző, roppant jellemző kortünetről szól a cikk, annyira benne van az egész szocioszféra bénakutya hozzáállása, ahogy kitalálja valaki, milyen az egészségesen trendi étrend, majd az újságíró betér az amúgy méregdrága bioboltba (vagy ökosopba), és összeírja, mennyiből jön ki a kezében szorongatott lista. az senkinek nem jut eszébe, hogy vidéken a töredékéből meg lehet venni ugyanazt, vagy ha éppen valakinek még kertje is van, akkor pázsit vagy beton helyett veteményest is bele lehet képzelni. de ha egyik sem opció fantáziánk számára, akkor kiballagunk a nagybani piacra (vagy akár a vásárcsarnokba), és olcsó idényzöldségekből annyit veszünk, amennyit nem szégyellünk. épp az utóbbi hetekben olvashattunk ezeken az oldalakon arról, hogy mongóliában a lakosság nagy része öt hónapig tejterméket, hét hónapig pedig állati fehérjét és zsiradékot fogyaszt. ezt még barátok közt is egyoldalú táplálkozásnak hívják, fogaik mégis épek, szabályosak, szervezetük egészséges. pedig nem esznek teljes őrlésű lisztből készített ultrabio rozscipót, nem hallottak még a probiotikus joghurtkultúráról és magasról tesznek rá, genetikailag módosított-e az a kevés krumpli, ami néha az asztalra kerül. nem a pénzzel és nem a kajával van a baj, hanem az életmóddal, a szemlélettel, és amíg ilyen cikkekből okosodik a lakosság, ne is várjunk minőségi javulást.

Reggel ötkor persze sehol senki, sok lámpakapcsolgatásba kerül, míg Julio végre felébred. Elmegyünk Rasilt felkelteni, majd végigjárjuk a sötét falut, Julio sorban felébreszti ismerőseit, csónakot szeretne kölcsönkérni a tervezett akcióhoz. Úgy tűnik, nem sikerül, de az okát nem hajlandó elárulni, csak az orrára mutogat. Mit jelenthet ez a jel, talán irigynek tartja a megkérdezetteket? Közben érdekes égi jelenséget figyelünk meg: mintha holdfogyatkozás lenne, a Hold vörösen izzik, csupán egy kis sarló világít belőle fényesen, majd hamarosan az is eltűnik. Vajon hol lehet utánanézni, Kuba területén 2007. augusztus 28-án hajnalban mi történt csillagászatilag? Visszasétálunk a házhoz, Eva rizses babot főz reggelire tojással, majd kitaláljuk, csónak helyett a bérelt autóba pakoljuk a búvárfelszerelést, és irány egy partszakasz, ahol elérhető közelségben van a korallzátony. A békatalpakon és szemüvegeken látszik, hogy nem könnyű beszerezni ezeket, a gumit mindenhol varrással, ragasztással javították az évek során. Itt nincs pénz újat venni, egy békatalp rendszeres használat mellett 10-15 évig ki kell, hogy tartson. Megérkezünk a partra, Julio és Rasil vezetésével nekivágunk a zöld tengernek. A rugós szigonypuskákhoz hosszú kötélen bójákat erősítenek, erre akasztják majd a zsákmányt. Elindulunk. Színes koralltornyok és szivacserdők között úszunk, pár óra alatt több kiló halat és langusztát zsákmányolunk, a parton pedig türelmesen megvárjuk, amíg mindenkit újra igazoltatnak. Erős nagyon a határőrség és a rendőrség jelenléte végig az északi partoknál, ugyanis innen indult útnak 1980-ban több, mint 100.000 (!) kubai menekült az amerikai partok felé, őket követte 1994-ben 35.000 sorstársuk felfújt traktorbelsőn, bambusztutajokon és ezer más házilag eszkábált járművön a floridai álom felé. Sokan közülük sosem értek partot, és bár az utóbbi években erősen visszaesett a próbálkozók száma, még mindig akad bőven vállalkozó, aki innen kiúszik a nyílt tengerre, és várja, hátha felveszi egy arra járó hajó a nemzetközi vizeken. Eszembe jut egy út melletti felirat: Szocializmus vagy halál! Hja, van, akinek ez több mint szlogen.
A halakat otthon frissen kisütjük, de előtte még körbejárunk a faluban, és innen-onnan banánt, avokádót és kókuszdiót kérünk, cserébe a kisebb halakból adunk párat a helyieknek. Az egyetlen boltban csupán száraz babot, szappant és csavarhúzókat lehet kapni (hogy miért pont csak ezeket, nem tudni, minden boltban más a beragadt készlet), nincs is valami nagy forgalom. Belegondolok, mennyire egyszerű itt az élet, nem kell fűteni, az étel ott úszik a tengerben, így a munka maga a közvetlen élelemszerzés. Persze igénytől függően. Utazni sem nagyon kell, aki mégis átlátogatna a szomszéd faluba, az vagy stoppol, vagy lovagol, vagy egy ökör után köt egy nagy gumiabroncsot, és azzal szörfözik át a rokonokhoz. A boltban Julio megkér, várjam meg kint. Bent marad, és a boltossal szenvedélyes és fojtott vitába kezd. Mivel a kubaiak nem tudnak csendben vitázni, elég jól hallom, és megnyugodom, nem rólunk van szó. A Granma újság tegnapi száma a téma, a kubai kormány hivatalos propagandalapjáról vitáznak, melyben megjelent Fidel Castro egy írása.
- Ezek szerint mégsem halt meg -, bizonygatja Julio.
A boltos viszont letorkollja.
- Hát egy történelmi témájú elemző cikk mi mást bizonyítana, mint hogy halott? – vitázik tovább. – Ha nem lenne az, a TV-ben mondaná el a baromságait.
Julio hazafelé óva int, hogy bárkivel beszéljek Kubában a “szakállasról”, mutatja a megfelelő mozdulattal.
Délután a szomszédban disznót vágnak, a férfiak befőttesüvegből rumot isznak előtte, majd szivarral a szájukban kihozzák a 20-30 kilós disznót, errefele ritka a nagyobb méret. A szúrás után száraz pálmalevelekkel perzselik, majd műanyag borotvával kaparják le a szőrt. Ezen kívül szinte minden olyan, mint otthon. Kivéve a 35 fokos, párás meleget.

Még sötét van, amikor ismét az autópályára hajtunk, nyugat felé haladva. Egyre keskenyebb a úttest, és sűrűsödnek az út mellé épített viskósorok is. Lassan elérjük az ország nyugati csücskét, az elkeskenyedő félsziget természetvédelmi terület és egyben a UNESCO Világörökség része. Mangrove-erdők, hófehér homok, türkizkék tenger és korallzátonyok jellemzik Maria de la Gorda vidékét, ám úgy tűnik, elkéstünk, az út végén sorompó, mögötte egyforma faházak, oldalukon a légkondi doboza, belépődíj és nyugati arcok. Gyorsan megfordulunk. Visszafelé egy kisebb öböl mellett megállunk, és kialusszuk magunkat a homokban egy terebélyes fa árnyékában. A fényképezőgép is csak most kerül elő, a kubai képgalériát egy enyhén giccses, ám jellegzetes képpel nyitjuk meg. Második napunk Kubában, ha lenne GSM hálózat most biztos érkeznének az sms-ek, na milyen az ország, milyenek a benyomások? Nos, nehéz megfogalmazni. Talán az első, sekély ámde érdekes megfigyelés az emberek közömbös nyugalma. Még a városban sem érezni az otthon jellemző ideges tolakodást, vidéken meg aztán végképp nyugis a helyzet, nem izgulnak, nem toporzékolnak, nem szitkozódnak az utcákon. Vállat vonnak és némán tovább mennek. Ha túl lassan haladsz, inkább kilométereken át jönnek utánad, nem villogtatnak, nem előznek, megvárják, amíg lekanyarodsz vagy eléred úti célodat. Nem érezni sehol idegességet, bosszúságot, izgatottságot. Egyértelmű, hogy nem ez a valós helyzet, csupán pár nap benyomása, de ez máris sokat elárul az országról. Visszafelé felszedjük első stopposainkat, Kubában mindenki stoppol, és a legtöbben felveszik őket. Autópályán, városközpontban, faluszélén vagy földutakon, mindegy merre utazunk, az út mentén ott állnak türelmesen az emberek, és integetnek. Még nem világos, ez pontosan milyen gazdasági elven alapul, de bízunk benne, kölcsönkenyér visszajár. Északnak kanyarodunk, falvakon át, lepusztult tanyák és erdőirtások mentén visz a repedezett út, majd az egyik jelöletlen földúton letérünk a tenger felé. Pár fűtetős faház fogad az út végén a parton, a falu méretéből ítélve a teljes lakosság vagy a parton ücsörög, vagy a sekély, meleg tengerben fekszik. Kiderül, ez itt ****, és nem nagyon járnak errefele turisták. Pont ilyet kerestünk. A helyiek egyből körbevesznek, kérdezősködnek, egyikük meghív egy koccintásra a házához. Julio középkorú, kopaszodó kubai, aki barátnőjével kettesben az egyik kis viskóban nyaral éppen.
A közeli Santa Luciában lakom – kezdi pergő spanyolsággal -, és egyhetes szabadságomat kezdtem meg ma reggel. Nehéz az élet, ha dolgozni kell, de mindig örülök, amikor nyáron eljön a nyaralás hete.
Alig lépünk be a hűvös, kőpadlós kis házba, barátnője, Eva máris friss ágyneművel megy be az egyik szobába, és a szomszédtól kölcsönkért rezsóval nekilát halat sütni. Előkerül az eredeti kubai rum, kiülünk a tornácra egy ütött-kopott ventillátor és egy felismerhetetlenségig újraszerelt rádió társaságában, és miről másról is beszélgetnénk, mint a fociról.
Magyarország és Kuba, Brazília és Anglia, a többit ismerjük. Örülnek, amikor megdicsérem női röplabdacsapatukat, cserébe kiemelik vízilabdázóink érdemeit. Vajon honnan tudhatnak róla, a nemzetközi sporthírek azért elérik az országnak ezt a felét? Lesétálunk a partra, a helyi fiatalokkal játszunk pár kispályás focimeccset a bokáig érő vízben, majd belefekszünk, és nézzük a tűzvörös karibi naplementét. Hát kell ehhez csokornyakkendős pincér meg angolul beszélő recepció? A ház előtt késő éjjelig üldögélünk a rum, zene és a békakórus társaságában. Julio bemutatja “testvérét”, Rasilt, egy csupamosoly, fekete bőrű srácot, aki igen hamar felönt a garatra, és kihozza rozsdás szigonypuskáját, hogy úgy készüljünk, azzal holnap hajnali ötkor megyünk ám vadászni.

Ferihegyre a megye másik feléből kijutni nehezebb, mint Pestről leutazni a Balatonra. Egy utolsó megmártózás a főváros zajában, párájában, és nyílik az ismerős fotocellás ajtó. Ilyen korán biztos kevesen lesznek, gondolná az ember, de nem, alig lehet bejutni, a várócsarnok teljes szélességében kígyóznak a sorok, eszünkbe jut egy minapi hír, néhányszáz milliárdból hogyan épül itt Közép-Európa legnagyobb reptere, no persze pár nappal utána már sztrájktól meg járattörlésektől volt visszhangos a sajtó.
Az interkontinentális repülőutakon az idő viszonylagossága a legkellemesebb élmény, eltolódnak a napszakok, elvész az időérzék, az utazó visszakerül abba az ősi állapotba, ahol nincsen kismutató, lényegtelen a napszak és akkor alszik, amikor éppen álmos. Átszállással együtt az út közel 15 órás, Havanna felett körözünk még egy kicsit, valami nagyobbfajta zivatarcella szállta meg a fővárost, és a repülők az olyat kevésbé szeretik. A levegőből a látvány, mint bármelyik trópusi ország, élénkzöld rétek, téglavörös vízmosások és utak, ritkás, sötét erdők. Az útlevélvizsgálat pár perc csupán, a határőr mosolyog, jó utat kíván angolul, mégsem lehet annyira szocialista ez a Kuba. Vagy azóta átértékelődött a szó jelentése? Vagy ezen a vidéken a diktatórikus szocializmus sem tudta kiölni az emberekből a kedvességet? Meglátjuk.
Egy taxi, bár nyugati árakon, de végig barátságosan beszélgetve elvisz a városközpontba, ahol autóbérléssel indítunk. A jellegzetes hatvanéves Chevrolet és Volga gépek itt hiányoznak, ami nagy kár, sokkal szívesebben utaznánk egy igazi kubai autóban, mint a felajánlott csupaműanyag japán autóutánzatban. A mellékelt térképen percek alatt kinézzük a sziget nyugati csücskét: kevés település, harmadrendű utak, úgy tűnik épp a tervezett pihenéshez alkalmas vidék lesz. Nehezen bírjuk a vezetést, a szurokfekete éjszakából az utolsó pillanatban felbukkanó biciklisek, gyalogosok, lovaskordék, kóbor kutyák és kecskenyájak hamar kikezdik az idegeket. Mintha egy űrsikló parancsnoki hídjánál ülnénk, az egyetlen fény a műszerfal sárgás derengése meg a telihold ezüstös pora az ablak szélén. Az út roppant széles, az M0-ás sávjai többször elférnének rajta, ám itt nincsenek sávok, se záróvonal, se útmenti macskaszemes oszlopok, semmi. Hiába sima és üres az út, nem lehet biztonságosan haladni támpontok nélkül, az autó fényszórója csak pár méterre világítja meg az úttestet, azon túl beleolvad az aszfalt és az éjszaka közös, puha sötétjébe. Ehhez jönnek még az út további lakói. A pálya közepén csalinkázó gyerekcsoportot kikerülve szinte felüdülés a szembejövő, fényszóróját vadul villogtató teherautó. Végül egy leágazásnál megállunk, és alszunk pár órát.

[A utazásaink során kapott figyelmeztetések és jelzések miatt utólag több helyen megváltoztattam az egyes helyiségek és személyek neveit, ill. töröltem olyan fotókat, ahol felismerhetők konkrét személyek. Ezek a fotók ömlesztve később felkerülnek az UTAK menüpont KUBA fejezetéhez, a többi csak nálam lesz személyesen megtekinthető]

Egy kis szünet után ismét folytatódik a bedouin.hu oldalain az útiblog, reméljük továbbra is jól megfér a többi témával. Szükség is lesz rá, itthon valahogy nem történik annyi említésre méltó, hogy egy blogot kitöltsön. Amúgy meg kicsit képmutató dolog kritizálni a rendszert, utazásra és eddigi életünk feladására buzdítani, miközben ülünk a bús magyar éjszakában és sörünk mellől csapkodjuk a billentyűzetet. A bedouin.hu eredetileg útiblogolás céljából jött létre, a folyamat során pedig amolyan közösségi bloggá lett. (Erősen amolyan.) Most itt az idő, hogy eredeti célját megvalósítsa, a Karib-térség után reméljük, olvashatunk Dél-Amerika országairól, népeiről, és ha sikerül, a bedouin.hu eljut majd Ázsiába is, na de ne szaladjunk a dolgok elébe. A lényeg, hogy megtudhatjuk, miképpen fér bele egyetlen hátizsákba az ember élete, vagyis az, amit addig életnek gondolt; hogyan lehet országokat átutazni anélkül, hogy mindenféle jegyet vennénk; milyen érzés a gyomornak, ha szigorúan csak azt esszük, amit a helyiek, és végül meddig lehet bírni a gyökértelenséget, a létbizonytalanságot és a lassan, de folyamatosan pörgő kilométer-számlálót.
Akit csak az útleírások érdekelnek, az kattintson a bal oldali sávban a “Szerzők” címszó alatt az “aron” névre; természetesen miro, feri és a többiek bejegyzései is hasonlóképpen kilistázhatók. Aki nem szerző, hanem téma szerint kíván olvasni, az a “Kategóriák” címszó alatt találhatja meg az őt érdeklő témát. Aki nem kattint sehova, az továbbra is ömlesztve kap útleírást, társadalomkritikát és jövőkutatási okoskodást, lelke rajta. A fotók a mongol bejegyzésekhez hasonlóan kerülnek fel, a szorosan kapcsolódó felvételek a blogban láthatók, az adott országban készült összes fotó pedig az UTAK menüponthoz kerül a megfelelő országnév alá. A kedvencek továbbra is bővítik a KÉPEK filmszalagját, nos reméljük, mindez így működni is fog. Jó blogolást!

úgy tűnik, hiába a megújuló lelkesedés blogtémában, a technika néha közbeszól. reméljük lassan megoldódik a dolog, az egyes posztok viszont jelentős késéssel kerülhetnek csak fel…
aki közlekedett már pesten bicajjal meg kocsival egyaránt, joggal értetlenkedik, miért választják sokan mégis a közlekedésnek ez utóbbi formáját. egy jó kis nyárközepi dugó a blaha és az erzsébet-híd között még pszichésen is odarak, persze ilyenkor be lehet kapcsolni a légkondit, feltekerni a hangerőt és élvezni a semmittevést, bár kellemesebb környezetet is el tudnék ehhez képzelni. nincs könnyebb dolga a kerékpárosnak sem, igaz, őt egy percre sem tartja fel a dugó, csak éppen az életével játszik a sávok közt idegesen cikázó autók mellett. kezdem már magam szarul érezni, amikor nyugati példákkal lövöldözöm, de kénytelen vagyok: a világon az egyik forgalomügyileg leghírhedtebb városban, párizsban automata kerékpárkölcsönző rendszer kiépítésével igyekszenek segíteni a légszennyezés és dugók kérdésén. lehet, hogy nálunk is pár kilométernyi autópálya árából megvalósítható lenne a szisztem, bárhol felvehető és leadható bérbiciklikkel olcsón, hatékonyan és gyorsan lehetne eljutni a város főbb pontjaira.
de nem ez az egyetlen téma, melyben jelentős késéssel indulunk, az élhetőbb élet kérdéskör ugyancsak ismeretlen fogalom nálunk. adott egy európai szinten is különleges szépségű és mikroklímájú terület, a balaton-felvidék. köveskál, kékkút, szigliget és a többi, nem sokkal a rendszerváltás után felfedezték maguknak ügyes külföldiek, és sokan ideköltöztek németek, hollandok, svájciak, azóta is csak jönnek. a házakat felújítják, kútvizet isznak és petróleumlámpával világítanak, a falusi életet élvezik, a pénzüket beosztották az elkövetkező éveikre és nem kívánnak hozzá többet gyűjteni. tudom, elcsépelt téma, nem is hoztam volna fel, ha nem látogatom meg kővágóörsön egyik ott nyaraló ismerősömet. itt is laknak külföldiek bőven, de a szomszéd házat épp magyarok vették meg, gazdag pesti család, a apuka hetente párszor kocsival feltép pestre, hogy néhány cége ügyét intézze, amúgy meg igyekszik megfelelni a “gazdag nyugatiaknak”. ez abból áll, hogy lebontották az ősi kőkerítést, a kertbe bukszusokat meg tujákat ültettek diszkrét antik szoborutánzatokkal fűszerezve, a ház elé három férőhelyes garázst húztak, a többit nem sorolom. ez most a “negyven év” eredménye, vagy mindig is így volt?

ősztől drágul az áram, a gáz, a liszt, a hal, a hús, a tej, a tojás, a kenyér, az iskolakezdés, a távhő, az ingatlan, a tömegközlekedés és még ezer más dolog. érezzük már a gyomrunk táján az ismerős, szorító érzést? nyugodjunk meg, az egészségügyi ellátás (egyelőre) nem drágul.

Zizeg a hőség az Árpád-híd pesti hídfőjénél, a Váci útról a hídra kanyarodók végtelen sorban araszolnak a lámpáig, ahol a felüljáró árnyékában profi kolduscsapat (mi lehet a politikailag korrekt nevük, hómlesz, hajléktalan?) végzi munkáját. A két sávot négyen járják végig, sávonként két ember, egymástól rendesen lemaradva, hogy ne legyen annyira feltűnő. Két nő és két férfi, a nőknél kis kartonlap alig olvasható felirattal (éhező gyermekem), az egyik férfinál mankó, a másik csak simán ápolatlan. Egyik szemük a kocsisoron, a másik az előttük haladó munkatárson. Amelyik kocsiból adnak aprót, ott a következő kéregető nem áll meg. Egy piroslámpányi idő alatt végeznek az adott sorral, félreállnak, összesúgnak, a nők átadják a férfiaknak a keresetet. Amikor hozzám érnek, méltányolom a szervezettséget egy kis apróval, de közben tudom, hogy annak nagy részét leadják a “főnöknek”, a kolduskirályfinak, akitől a placcot bérlik. Nem állhat ám akárhová akárki, a felszín alatt ennek is kialakult rendszere van, szigorú szabályokkal. Joggal mondhatja bárki, hogy ezért nem ad soha kéregetőknek semmit. Nincs igaza. Nem miattuk adunk nekik, hanem miattunk. Aki egy kicsit is hisz a hatás-ellenhatás törvényében, az ad, hisz húsz-harminc forint legtöbbünknek igazán semmiség, viszont amikor szükségünk lesz valamire, amit kérnünk kell másoktól, vajon megkapjuk majd? És ha nem, miért nem?

egyik olvasónk magyarázata szerint az infraszauna: “olyan, mint egy ágy vagy egy masszázspad, de nem olyan alacsony hanem magasabb, a fedelét rádhúzzák, fekszel benne oszt melegít és tök jó, ráadásul van álló változata is. bár ez nem biztos, lehet, hogy nincs, csak lesz, mint a szolinál.” a hordozhatóságról neki sincsenek közelebbi elképzelései. hát, nem lettem sokkal okosabb.

állok a sorban a metro áruház pénztáránál, előttem idős néni szenved hatalmas dobozzal, segítek neki átvarázsolni a csomagot a kétoldalt felpakolt csokik, rágók, akciós dvd-k és leértékelt samponok falai között, kíváncsian keresem a feliratot, mi lehet ez a cseppet sem könnyű szerkezet. végre megtalálom az egyik oldalán: erősen hibás angolsággal adja tudtomra a felirat, hogy a dobozban nem mást, mint egy hordozható infraszaunát pakoltak. no touch below line, danger for childrens, keep the out office, olvasom a további leírást, és teljesen megzavarodom. nekem már az infraszauna sem mond sokat, én leragadtam anno az elektromos paplannál meg az elemes lábmelegítőnél (ennek usb-s változatát láttam egyik nap egy számítástechnikai szak(!)boltban), de a további leírás aztán végképp kínai (monty python-féle szóvicc). az a baj, hogy el sem tudom képzelni. voltam már szaunában, láttam már infralámpát, az infraszauna gondolom valami hősugárzós etvasz lehet, de hogy még hordozni is lehessen? hát igen, lassan elfogynak az ötletek, a fogyasztói társadalom pedig újakat követel. hát megadják nekik.
hazafelé még mindig a szaunán pörög az agyam, valami miatt egyre zseniálisabb ötletnek tartom, bár még mindig nem tudom, mi az, amikor premierplán elém tolja az egyik europlakát hatalmas hirdetését: egy félmeztelen női alakra szaggatott vonalakat rajzoltak, és ráírták a bontott csirke részeit, úgymint far, hát, comb, satöbbi. kétségtelenül figyelemfelkeltő, teljesíti a jó reklám alapkövetelményét, érzelmet vált ki az emberből (bár ezt feltehetőleg csak a konzervatív szeméremvédőkből és neofeminista aktivistákból), no és megmarad az emberben a pikcsör. arra már nem emlékszem, hogy melyik cég reklámozza ezzel a bontott csirkéjét, mindenesetre legközelebb a helyi hentesnél tutira eszembe fog jutni a kép. vajon ki lehet az, aki a reklám hatására a teszkóban áll a baromfipult előtt, nézi a bontott csirkéket, majd megveszi az egyiket és nem a másikat, mert eszébe jut a far-hát szindróma? őt hívják célcsoportnak.