Tegnap az utóbbi hetekhez képest semmi érdekes nem történt, reggel kilencre elértük Ulánbátor lehangoló városát, ki-ki bevásárolt magának vagy az otthoniaknak, bepakoltunk a hazaútra, és elindultunk egy utolsó közös bulizásra, a legtöbben túl sokat ittak, volt, akit hazafele megvertek és kiraboltak, volt, aki a lakásban vacsorázott hajnalban, és volt, aki szidta a többieket mert nem tudott aludni. Ma visszaérkeztünk Pekingbe, de immár repülővel, a három órás utat észre sem vettük a buszos-vonatos kalandhoz képest. Egy kis keresgélés után megtaláljuk a két héttel ezelőtti kedvenc utcai kifőzdénket a huthong közepén, késő éjjelig mászkálunk a városban, majd hajnalban még várunk pár órát a repülőtéren mert késik a budapesti járat. Nézem az arcokon az idegességet, félpercenként a faliórára tekintenek az emberek, orruk alatt szitkokat mormolnak, persze ettől még nem fog hamarabb indulni a repülő, de edzeni kell az otthoni rohanásra, stresszre. Mongóliában, a puszta közepén teljesen természetes volt, hogy majd’ egy teljes nappal később értek oda lovaink a táborba, senkinek nem jutott eszébe percenként az órára nézni és stresszelni. Itt már más a környezet, más a hangulat. Megéri?
Kedves Olvasók, Mongóliától ezennel búcsút veszünk, remélhetőleg hamarosan folytatódik az útinapló a földgömb másik felén, egy kicsit melegebb éghajlaton.