míg az emberiség történelmét az egymás utánzása és az egymástól való különbözés vágyának kettősége szövi át, érdemes megfigyelni, mennyire gyökeres változás előtt állunk. az utóbbi párezer évben a szokások, hagyományok, törvények és szabályok arra kényszerítettek mindenkit, hogy igyekezzen nem kilógni a sorból, élni és élni hagyni, beolvadni a tömegbe, undzóveiter. ezeket a szabályokat az emberiség önmaga védelmében hozta, és tett is azért, hogy minél szélesebb körben ismertté váljanak. de ez csak addig működött, amíg volt élettér, amíg a környezetünkben élő emberek száma egy bizonyos határ alatt maradt, amíg volt értelme beolvadni, háttérben maradni, együttműködni a túlélés érdekében. amint ez megszűnt, más szóval csúnyán elszaporodott az egyetlen humanoid faj, elkezdődött a kendőzetlen versengés. az ösztön, a genetikai fennmaradás vágya, amit eddig önmaga leszabályozott (és csak más fajokkal szemben foganatosított), most nyers valójában a felszínre bukkant. ennek előfutárai a középkori, európai háborúk, majd a klasszikus példa, a két világháború. de ezek mind népcsoportok egymás közti versengésének eredményei voltak, manapság pedig egy teljesen más jellegű kompetíció szemtanúi lehetünk, ez pedig az egyén versenye az egyén ellen. sokan ismerjük a klasszikus mondást: a történelem egyvalamire tanít meg, mégpedig arra, hogy a történelemből még soha senki nem tanult. a második világégés után ismét bájos hiszékenység borult a földre, a világdemokrácia (najó, leszámítva pár keleti szerencsétlent) kora végre eljött, mostantól aztán már tényleg béke, öröm és boldogság honol a bolygón. és valóban, komolyabb, földrészeket érintő vérengzésekből kevesebb lett (a példa kedvéért ismét általánosítok), ám a háttérben elkezdődött a három, majd négy, majd öt, végül hétmilliárd ember egyre nyugtalanabb pörgése, az egyéniség kinyilvánításának vágya. ezt felerősítette a nyolcvanas években induló információs korszak, amikor a napilapok és esti hírek egyre többet kezdtek foglalkozni a világban zajló eseményekkel. a helyi bolti lopások unalmassá váltak a bulvársajtóban, sokkal érdekesebb hírnek számított a szomszédos országban zajló rablássorozat. ma ott tartunk, hogy a címlapsztorik zömét távoli földrészeken történt robbantásos merényletek és néhány lelkiszegény filmsztár éjszakai kalandja teszi ki, vagyis bolygószintű tudásból eljutottunk a csúcsra. az információs korszak a századdal lassan le is zárult, a mindenhol sebesen elterjedt internet révén bárki bármilyen mennyiségű hírhez hozzájuthat, többé nem jelent előnyt, kiváltságot a többletinfó. akik megszokták, hogy kíváncsiságukat korlátlan mennyiségű írott anyaggal csillapítsák, hamar rájöttek, hogy másra is jó a net: lehet vele kommunikálni. sőt, nem csak kommunikálni, hanem iszonyatosan sokat kommunikálni. a tizenöt egyidejű csetablak, az emilek áradata, az sms-ek és pár másodperces mobilhívások forgatagában egyszerre sokkal több emberrel sokkal több információt lehet kölcsönösen megosztani. elérkezett a kommunikáció kora, de amint eljött, máris látszanak korlátai, és talán a vége is. a beszélgetés elsekélyesedik, öncélúvá válik. többé nem a másik érdekel minket, hanem saját magányunk csillapítása. nem vesszük észre, az emberi agy nem arra lett tervezve, hogy ekkora információs áradatot befogadjon, a délutáni teázások és esti közös séták helyett a billentyűzetet verjük, és közben egyre magányosabbak leszünk. ezt a magányt igyekszünk kommunikációval pótolni, de minőséget nem lehet mennyiséggel helyettesíteni. elvész az egyéniség, maradnak a bitek és a second life karakterek. a fene nagy szabadságban, információs és kommunikációs dömpingben, ahol aztán a jellem végre valóban kiteljesedhetne, mindenki lesüllyed a kis szürke ciberpolgárság mocsarába, és küzdve küzd, hogy megnyerje az aktuális versenyt. vajon elérkezett az egyéniség, az egyediesség kora? vagy csak az utána való vágyakozásé?

Tegnap az utóbbi hetekhez képest semmi érdekes nem történt, reggel kilencre elértük Ulánbátor lehangoló városát, ki-ki bevásárolt magának vagy az otthoniaknak, bepakoltunk a hazaútra, és elindultunk egy utolsó közös bulizásra, a legtöbben túl sokat ittak, volt, akit hazafele megvertek és kiraboltak, volt, aki a lakásban vacsorázott hajnalban, és volt, aki szidta a többieket mert nem tudott aludni. Ma visszaérkeztünk Pekingbe, de immár repülővel, a három órás utat észre sem vettük a buszos-vonatos kalandhoz képest. Egy kis keresgélés után megtaláljuk a két héttel ezelőtti kedvenc utcai kifőzdénket a huthong közepén, késő éjjelig mászkálunk a városban, majd hajnalban még várunk pár órát a repülőtéren mert késik a budapesti járat. Nézem az arcokon az idegességet, félpercenként a faliórára tekintenek az emberek, orruk alatt szitkokat mormolnak, persze ettől még nem fog hamarabb indulni a repülő, de edzeni kell az otthoni rohanásra, stresszre. Mongóliában, a puszta közepén teljesen természetes volt, hogy majd’ egy teljes nappal később értek oda lovaink a táborba, senkinek nem jutott eszébe percenként az órára nézni és stresszelni. Itt már más a környezet, más a hangulat. Megéri?
Kedves Olvasók, Mongóliától ezennel búcsút veszünk, remélhetőleg hamarosan folytatódik az útinapló a földgömb másik felén, egy kicsit melegebb éghajlaton.

Reggel korán kelünk, és hat órán át utazunk a 120 kilométerre fekvő Husztáj Nemzeti Parkig. Csupán kétszer állunk meg: egyszer egy defekt miatt kell kereket cserélnie a sofőrünknek, ezt három perc alatt megoldja, utána pedig ebédelnénk egyet a szokásos mongol útmenti kifőzdében, megkérdezzük mi a menü, szorgalmasan bólogatunk a felsorolás hallatán, mintha értenénk, majd az egyik könnyebben kimondható ételnevet elismételjük és mutatjuk, hányat kérünk. Nagy meglepetés úgysem ér minket, mindig a szokásos tálca érkezik kis hússal, tojással, rizzsel és savanyúsággal. A nemzeti park is egyre turistásabb, dollárban kérik a belépőt, cserébe beléphetünk a szuvenírsopba méregdrága ajándékokat vásárolni. A tízperces oktatófilm alig érthető annyira recseg, az egyetlen élmény maga a vadlovak megfigyelése naplemente előtt. Ilyenkor jönnek le a Prezwalsky-lovak, mongol nevükön takik a völgyekbe inni. A világ egyetlen valódi vadlova ez a faj, mely egyszer már teljesen kipusztult a természetes élőhelyeiről, és a világ állatkertjeinek 14 egyedéből sikerült újraéleszteni az állományt és visszatelepíteni eredeti hazájukba. Visszafelé a sofőr megengedi, hogy a kisbusz tetején utazzunk páran, süvít a szél, arcunkba csap a por, körös-körül a vadregényes, sziklás, napsütötte hegyek: mintha két évszázaddal visszalépnénk az időben, és nem létezne otthon, munka vagy holnap.

Reggel az egyik ló alig tud felállni, kísérőink szomorú arccal közlik, valószínűleg kólikát kapott. Egy csajkába friss, híg tehéntrágyát gyűjtenek, vízzel felhígítják és kiteszik a napra. Mutogatják, később ebből lesz a gyógyszer. Gamba ezalatt vodkát vesz a közeli jurtából (tegnap este mindent megittunk), nehezen, de talpra állítják a lovat, lefogják a fejét, majd fél-fél liter vodkát töltenek az orrába. Később egy éles késsel az orrlyukai szélén mély vágást ejtenek, amely erősen vérzik. Nem sikerül rájönnünk ennek a gyógymódnak a pontos magyarázatára (hátha valamelyik blogolvasó tudja). Összepakolunk, immár nem lovagláshoz, hanem kisbuszozáshoz. Meg is érkezik az előző nap megbeszélt kisbusz Harhorinból, bepakolunk, a zsákokat felkötjük a tetőre, és egy rövid harhorini bevásárlás után nekivágunk Ulánbátor felé a hepehupás földútnak. Persze van még pár nap hátra a repülő indulásáig, így nem sietünk annyira. Két órás út után a Mongol Els nevű sivatagos területre érünk, ez a keskeny, homokdűnékkel tarkított völgy a Góbi-sivatagnak a legészakibb nyúlványa. Kevés növény él meg ezen a vidéken, egyikük a zakszaul cserje, melynek a fája a vízben lesüllyed, és évente csupán néhány tizedmillimétert nő. Néhány homokdűnét megmászunk, majd egy laposabb területen tábort verünk. A száraz melegben a többségünk kint alszik a tábortűz mellett, a hullócsillagos ég alatt.

Úgy döntünk, maradunk még egy napot a lovakkal, inkább kihagyjuk az ulánbátori múzeumokat. A Harhorintól délre fekvő Sankh kolostor felé indulunk, csomagok nélkül, ráérősen. Megnézünk egy buddhista szertartást, üldögélünk kicsit az évszázados gerendák alatt, ez a kolostor azon kettő egyike, melyet az ötvenes években nem romboltak földig a szovjet ideológia által inspirált tisztogatásokban. Több száz hasonló épület, és több tízezer szerzetes nem volt ilyen szerencsés akkoriban. Egy tajvani lánnyal elegyedünk beszélgetésbe, önkéntesként dolgozik itt pár hete, angolt tanít a szerzetesnövendékeknek. Cserébe szállást, ételt-italt kap, no meg az érzést, hogy valami önzetlenül hasznos dolgot végez ezen a világon. Elgondolkodtató.
A táborhelyen búcsúestet rendezünk, kísérőink: Bata, Gamba, Méga, Seri és Szomjan megkapják felesleges felszereléseinket és egyéb apróságokat ajándékba, felbontjuk utolsó üveg vodkáinkat, és hajnalig énekelünk közösen mongol és magyar népdalokat, nótákat egy kifeszített ponyva alatt, mert bizony erősen elkezdett esni.

További söröket rendelünk, megmutatjuk mi hogy szoktunk otthon táncolni és hajnalban lelépünk, mégiscsak fáradtak volnánk. Hazafelé a koromsötétben engedjük a lovakat, menjenek amerre akarnak, úgyis jobban tudják, hogyan találjunk vissza. A táborban ég a tűz, néhányan lázzal és hasmenéssel ébredtek, így egyből elmegyünk tiszta vízért. Mire visszaérünk már pirkad, de azért lefekszünk aludni pár órára. Délután Bugi nagyon finom mongol rizses húst főz, majd ő és még páran elindulnak Ulánbátorba, a repülőjegyet más dátumokkal vették, számukra hamarabb véget ér a túra. Előtte még megpróbálunk egyszerűen elszámolni kísérőinkkel, de ez Mongóliában sosem egyszerű dolog, kitalálják, hogy az ő lovaik “bérleti díját” is fizessük ki, a hazafelé tartó utat is fizessük ki, mindent megpróbálnak, hogy további dollárokat gomboljanak le rólunk, ez is keleti jellegzetesség, itt az emberek nem hisznek a jövőben, számukra a jövő év olyan, mintha sosem jönne el, így mindig aznap kell minél több hasznot hajtani. Fel sem merül bennük, hogy lehet, most néhány dollárral többet kapnak a megbeszélt összegnél, de az elkövetkező években már nem őket fogjuk megkeresni ha lovakat szeretnénk bérelni több ezer dollárért. Elbúcsúzunk hűséges tolmácsunktól is, megkapjuk az utolsó kioktatást arról, hogyan kéne viselkedni Mongóliában, kifizetünk a jótanácsért egy kalap pénzt, és egyedül maradunk lovas kísérőinkkel. Seri, a legcsendesebb közülük eljön velünk egy közeli bolhapiacra, ahol főleg turistáknak készített antik utánzatokat árulnak, viszont erősen lehet alkudni. Este a táborban egy idős ember jön oda, és felajánlja, csekély összegért tart nekünk egy mongol népdal előadást különböző hangszerekkel. Általában ódzkodom az effajta, turistákra ráakaszkodó stílustól, de az öreg hitelesen kedves, így elfogadjuk. Nem is bánjuk meg, lófejes hegedűn, fuvolán, egy bendzsószerű hangszeren és mongol hárfán kísérve énekel sokféle népdalt a lobogó tűz körül. Romantikusan szentimentális előadást hallunk, és zeneileg is nagyon ott van.

Úgy tűnik, innentől állandósul a meleg és vége az esőknek, a szikkadt talajon hömpölyög a hőség, a lovak ahol tudnak hosszú percekig isznak, de mi sem fázunk, aki amit tud levesz, vagy éppen a fejére teker. Útközben érdekes helyre bukkanunk: egy argentin-francia házaspár létesített itt a puszta közepén egy lovaspóló pályát. Van mellette jurtatábor is, állítólag a nemzeti bajnokság egyes fordulóit is itt tartják. Bár a mongol lovas nemzet, pólót csak az utóbbi pár évben láthatott először, így gyaníthatóan ez is inkább a külföldiek sportja errefelé. Délután nagyon felgyorsítjuk a tempót, órákon át ügetünk-vágtázunk a rekkenő hőségben, még a mongolok is jelzik, lassan pihenjünk kicsit, mert már ők is elfáradtak. Ennél nagyobb elismerést úgysem kaphatunk. Végül késő délután feltűnnek a Harhorin környéki hegyek, és egy kis erdő mellett a folyóparton letáborozunk. Több, mint ötven kilométert lovagoltunk ma, mégis igen sok jelentkező akad vacsora után, aki még ma szeretné megnézni Harhorint. Elindulunk mindenféle tervekkel, hogy kolostor meg bevásárlás meg városnézés, de mivel “csak egy sörre” már az elején betérünk a legközelebbi kocsmába, lőttek a terveknek, éjfél körül pedig már a helyieket kérdezgetjük, merre van itt a diszkó. Kiderül, még senki sem volt lóval diszkóban, egy lepusztult hotel előtt kikötjük a türelmes hátasokat, és felmegyünk az emeletre, ahol tíz évvel ezelőtti slágerek bömbölnek a hangfalakból, és pár helyi arc üldögél kopott asztalok körül.

Thomas Guntli és Tanja Eberle, a svájci pár élő ellenpélda lehet azok számára, akik úgy érzik, Magyarország mára annyira élhetetlen lett, hogy el kell utazni a nagyvilágba, csendesebb, jobb, barátságosabb vagy éppen gazdagabb országokba. Zürichben élték életüket a számítógépek, munka, stressz és hiperzárkózott emberek között, egészen addig, amíg Thomas negyvenévesen rádöbbent, még egy-két évtized, és jellegtelen véget érhet egy jellegtelen élet. Eladták házukat, autóikat, ingóságaikat, gyakorlatilag mindent, majd a nyugat-magyarországi Nemessándorháza közelében kibéreltek tíz évre egy negyvenhektáros területet. A völgy közepén sátrat vertek, majd ásóval, kapával, fejszével és fűrésszel elkezdték a hagyományos otthonépítést, úgy ahogy azt emberek évezredeken át tették előttünk, mielőtt megjelentek volna az építési vállalkozók. Persze sokak számára, akik vidéken élnek, vagy éppen éveken át vártak arra, hogy végre munkát kapjanak a városban Thomasék példája kissé nevetséges, amolyan tanyasi vadromantika-kategória. De talán elgondolkodtató, hogy nem csak olyanok léteznek, akik károsnak tartják a mai pénzhajhászó, stresszelő, egymással anyagilag versenyző világot, hanem olyanok is, akik tesznek is ellene. Thomas és Tanja azóta vágja a fát, veti a vályogot és kapálja a paradicsomot, hogy egy pénzimádat és fogyasztói verseny nélküli, élhetőbb világot teremtsenek.
Szerintük Magyarországot még nem fertőzte meg a fogyasztási láz. Ugye, hogy minden relatív az életben? A teljes cikk.

Hajnalban páran felkelünk, hogy a korai fényekben megnézzük a kolostort. A fű deres, a kulacsokban csörög a jég: itt július közepén is fagy néha. A hegy tetején csak a hollók és apró güzüegerek fogadnak, a tegnapi turistaáradat sehol. Felmászunk a kolostor egyik magas falára, és csak nézzük a nyugodt, csendes, végtelen tájat. Nem csoda, hogy annyi buddhista szerzetes jött ide évekre meditálni, némasági fogadalmát letölteni vagy csak csupán élni. Sikerül egész korán összepakolni, majd egy másik úton elindulunk vissza az Orhon folyóhoz. Több órás kitartó ügetés után elérjük a széles völgyet, a nap ma különösen erősen süt, délibáb remeg a távolban, hunyorogva nézünk szét a tájon, az arcunkon érezni a hőség erejét. Az út mellett egy lótetemről fiatal sasok és keselyűk sokasága száll fel, majd nemsokára elérjük a folyót, ahol lovaink sokáig, kitartóan isznak. A folyó mentén haladunk tovább, most már többé-kevésbé látszik a hátralevő táv, és kiderül, nem is kell annyira sietni. Kora délután már táborhelyet keresünk, de ez nem is olyan egyszerű, mivel az innenső oldalon sehol egy fa vagy füves terület. Át kéne kelni, de a megáradt, sárgán hömpölygő folyón ezt nem merjük csomagokkal bevállalni. Megkérdezünk pár helyi srácot, akik megmutatják, hol a gázló. A lovak szügyig merülnek a vízben, a málhákat így ölben kell átvinni, hogy ne ázzanak el. Több fordulóval sikerül is a manőver, csak néhányunk bakancsába folyik be a víz. Letáborozunk, és a többség aludni megy. Érdekes, ahogy egyre könnyebb a túra és kisebbek a napi távok, úgy egyre fáradtabb és álmosabb mindenki. Páran bemerészkedünk a folyóba a “gázló” felett száz méterrel: mindenhol térdig ér a víz. Nem értjük, a helyiek miért a lehető legmélyebb részt mutatták nekünk, hisz ha itt megyünk át, még a málhákat sem kell ölbe venni. Újabb talány, és talán örökre az marad. A pecások persze egyből horgászni indulnak, de hamar megunják: a megáradt folyóból csak hordalékot szed össze a wobbler, semmi értelme tovább próbálkozni. Bata és Méga nem így gondolják: elkérik a botot, és egészen estig gyakorolnak. Gamba, harmadik kísérőnk főz ma vacsorát, ami nem sokban különbözik az eddigiektől. Szárított hús, tészta és víz. Éjjel végre sikerül rávenni a mongolokat egy kis éjszakai lovaglásra, de mivel itt nincs célpontként egy közeli kocsma megjelölve, csak ketten vállalkozunk az útra. A többiek már rég alszanak, mire visszaérünk a negyedórás ügetésből.

Kora hajnalban üvöltő szél zuhan a tájra, recsegnek a fák, az eső is elered, aztán mire virrad elcsendesedik a vihar, és a felkelő nap aranyra festi a folyót és a pusztát. Persze ez sem tart sokáig, mire összepakolunk ismét beborul, és enyhén cseperegni kezd. Az első jurtánál megállunk, behívnak egy kis forró teára, harapnivalóra. Sajnos mást nem tudnak adni, így néhányan átlovagolunk egy másik jurtacsoporthoz. Alig ülünk le bent, az eső rákezdi. Patakokban folyik a víz az ajtó előtt, mi pedig egymás után isszuk ki a folyton újratöltött poharainkat. Mire kicsit elcsitul a felhőszakadás, megbeszéljük vendéglátóinkkal, hogy vennénk tőlük öt-öt kiló lisztet, rizst, meg egy kecskét. Az állatot egyikünk maga elé veszi a nyeregbe, és visszaindulunk a többiekhez. Egy kis pakolás meg okoskodás után elindulunk, szerencsére az eső úgy tűnik, végleg eláll. Sokan boldogtalanok a tudattól, hogy csak tízkilónyi alap élelmiszer van nálunk, így az egyik út menti családnál megkérem a legidősebb fiút, vigyen el motorral a következő városba, ahol veszek mindenfélét: kekszet, édességet, vodkát, zöldségeket, konzerveket, csokoládét és még ki tudja mi mindent. Késő délután érjük utol a többieket, akik már a kolostornál várnak ránk. A lelki egyensúlyukban megbillentek csak rápillantanak a tömött zsákokra, és már látszik is az arcukon a megkönnyebbülés, hiába, az éhség és a nélkülözés elsősorban pszichológia, nem pedig valós tapasztalat kérdése. A kolostorból megcsodáljuk a tájat, majd a lenyugvó nap fényénél leereszkedünk a hegyről, és a lábánál tábort verünk. A kecske is elcsendesedik, a máját kis fűszerkeverékkel nyárson előételnek megsütjük, persze ettől csak éhesebbek leszünk. A húsát nem kell sokáig főzni, egy órán belül kész a vadhagymás kecskeragu, amihez a csapat nőtagjai áldozatos munkával igazi csipetkét készítenek. Alig bírunk mozdulni utána, így a sok étel emésztését elősegítendő megkóstoljuk az aznap beszerzett Dzsingisz és Hará vodkákat, valamint a híres mongol két és fel literes, pillepalackos meleg sört. Egész tűrhető, így egy hét nomád élet után. Késő éjjelig tanítjuk egymásnak a magyar és mongol népdalokat, ilyenkor igazán közel érezzük magunkat egymáshoz, eltűnnek a napi nehézségek, és csak az ének meg a tűz marad köztünk, és puhán betakar a táj.

Reggel megkerül az “elveszett” ló, mutatják, ahogy kergetik, de nincs rajta kötőfék, így nem szakíthatta el a kötelét, tehát beigazolódott sejtésünk. Elköszönünk a családtól, akik megmentettek az esőtől, majd elindulunk keletnek a folyó mentén. Az Orhon völgye Harhorin felé haladva egyre szélesedik, olyannyira, hogy néhol már a messzeségbe vesznek kétoldalt a hegyláncok. A táj erősen vulkanikus, egy hatalmas, félkör alakú kráter körül kilométereken át hevernek az andezitsziklák a zöld fűben. Ismét feketedik észak felé az ég, sietősre fogjuk a tempót, nem tudni, ha elered az eső meddig tart majd. Élelmiszerkészleteink ismét fogytán vannak, így megállunk az egyik út menti jurtánál és joghurtot, kumiszt meg szárított húst veszünk. A táj végig ugyanolyan, lapos dombok, elszórt, barna sziklák, rövidre rágott legelőkön ezernyi birka, jak, ló és kecske. Délután átkelünk az Orhonon, és szinte minden jurtánál megállunk megkérdezni, merre van a Tuvkhon kolostor, következő úti célunk. A többféle irányból és távolságból átlagot vonunk, és vágtázunk tovább a sötét felhők alatt. Hamarosan a folyó egyik mellékágához érünk, a parton hatalmas, félig kiszáradt fák, a talaj egyenes, van egy kis fű is, egész jó helynek tűnik, így idő előtt letáborozunk. A vacsora a szokásos fradipörkölt, a csepergő eső is eláll, ülünk a tűz körül és hallgatjuk pattogását, az egyetlen hangot az egyébként néma tájban.

Úgy döntünk, pihenőnapot tartunk, mivel a környéken sok a látnivaló, jó helyen van a tábor és az utóbbi napok távjai néhányaknak megerőltetők voltak. Mindenki aludhat ameddig akar, sokan nagymosásba kezdenek a zúgók alatt, a bátrabbak úsznak egyet. Végre csomagok és vezetéklovak nélkül indulunk el, megnézzük a közeli Orhon vízesést, az utóbbi években a környék erős változáson ment át, körös körül kerítéssel elkerített jurtatáborok várják a mongol és külföldi turistákat, éttermek nyíltak, rengeteg a szemét és az autó. Nem is nézelődünk sokáig, elindulunk hátra, a hegyek felé. Lélegzetelállító a látvány a csúcsok mellől, keselyűk és sasok köröznek a fejünk felett, belátni szinte a teljes Orhon-völgyet és még azon is túl lilás vonulatok sorakoznak a messzeségben. Délután mindenki hazaér a különböző helyekről, és kiderül, a tegnapi kis boltocskában ugyanazért a sörért 850 és 1500 tugrik (mongol pénz) közötti különböző összegeket kértek az egyes vásárlóktól, és nem sikerült kiderítenünk az okát. Estefelé elered az eső, esik kitartóan, órákon át. Persze van, aki nem bír horgászszenvedélyével, és esőkabátban rendületlenül pergeti a barnás vizet, továbbra is sikertelenül. A pihenőnap ellenére a legtöbben fáradtan, korán ágyba bújnak. A többiek, akik kimaradtak a tegnapi éjszakai lovaglásból megbeszélik a kísérőkkel, hogy ma ők szeretnének a csillagos ég alatt kicsit lovagolni. Látszik a mongolokon, hogy valami miatt nem tetszik nekik a dolog, de azért bólogatnak. Elvonulnak egy órára, majd visszajönnek a következő történettel: megvadult és kötelét elszakítva elszabadult az egyik ló, ezért nem mehetünk ki éjszaka, mert akkor követne minket, de egy idő után elveszne, és elindulna egyedül haza és a farkasok megennék. Ugyanaz a keleti diplomácia: fáradtak, vagy egyéb okból nem akarnak éjszaka lovagolni, de úgy érzik, udvariatlanság lenne ezt közvetlenül közölni, ezért a körítés. Biztosan csupa jó szándékból, de persze ezt európai gondolkodással másként fogjuk fel.

Reggel két csöppség jön át a közeli jurtából nagy termoszokkal és egy tál friss joghurttal. Nagyon jólesik ez az önzetlen kedvesség, amivel minden ismeretlen utazót fogadnak errefelé. Türelmesen megvárják, amíg megreggelizünk, majd visszaviszik az edényeket. Pakolás közben Bata és Méga lóra pattannak, és elvágtatnak egy távoli jurta felé. A többiek biztatnak, menjünk utánuk. Nem értjük, de azért utánuk lovagolunk. Mire odaérünk, a két mongol már egy harmadikkal beszélget, aki puskával a vállán büszkén mutogatja zsákmányát, egy mormotát. Máig sem értjük, hogyan tudták meg a mieink, hogy mormotát zsákmányoltak a közelben, előbb odaértek a jurtához, mint a házigazda maga. A mormotát megvesszük, hisz ilyet még kevesen ettek közülünk, és amúgy is napok óta szárított húson meg sajtokon élünk. Az átlagosnál korábban, délelőtt kilenc körül sikerül elindulnunk, és dél körül elérjük az Orhon folyót. Hátunk mögött, a hegyek felől szénfekete felhők üldöznek, és hiába sietünk, az eső előbb a távoli, majd a közeli csúcsokat tünteti el a vízfüggöny mögött. Végül az első kövér, jéghideg cseppek megállásra kényszerítenek, és leszállunk az első adandó jurtánál. Az egész család kijön, segítenek lemálházni, kabátokat tartanak a fejünk fölé, az idős nagymama pedig addig az ajtó mellett ázik, amíg mindenkit be nem tessékelt a meleg otthonába. Forró teát kapunk vajjal, a sarokban az egyik fiatal srác morin khúrt, azaz lófejes hegedűt vesz elő, és játszani kezd. Nagyon jól zenél, hunyorogva hallgatjuk az ázsiai sztyeppék bánatos dallamait, miközben az egyik kisfiú sakkmérkőzésre próbálja valamelyikünket kihívni. Végül kötélnek állunk, és persze mindkét játszmát elveszítjük. Nehéz győzni olyanok ellen, akik a hosszú, sötét téli hónapok alatt televízió, könyvek és internet hiányában többnyire csak sakkoznak.
Végül eláll az eső, és a közelben leereszkedünk a mélyben zúgó folyóhoz, ahol tábort verünk. A mormotát megsütjük, és megpróbálunk halat fogni, kevés sikerrel. Néhányan sötétedéskor elindulunk a folyó mentén, a helyiek elmondása szerint nem messze egy kis boltocska van. Egy órás lovaglás után meg is találjuk, a polcokon kekszek, cukorkák, cigaretták meg vodkák sorakoznak. A széles kínálatból nem nehéz választani, veszünk a többieknek ezt-azt, és a koromsötétben, hullócsillagok alatt elindulunk visszafelé.

Reggel a tegnapi megpróbáltatások miatt jó későn kelünk, és továbbhaladunk a völgyben lefelé. Sokaknak a cipője nem száradt meg, így a zoknira nejlonzacskót húznak, hogy ne ázzon egész nap a lábuk. Az út mellett a sziklafalak tövében vastag jégréteget találunk, nem teljesen világos, ez még a téli maradék, vagy az utóbbi napok jégesői hagyták itt a halmokat. A téli hó és jég lehet mégis az eredete, mivel később egy messzi, északi domboldalon nagy területen fehéren világít az olvadó hó. Már két napja nem találkoztunk senkivel, így megörülünk, amikor a távolban jurták fehér foltjai tűnnek fel. Egyből kumiszt, szárított húst és sajtot veszünk, valamint tenyérnyi, lapos pogácsákat, melyeket összetört vadhagymából és joghurtból készítettek. Ezek után kicsit összeszedjük magunkat, és egész délután friss tempóban ügetünk a folyó mentén. Estefelé az egész csapat elfárad, de a köves folyómeder mentén kevés a táborozásra alkalmas hely. Kísérőink kinéznek egy buckás, köves területet, nem akarunk itt táborozni de fáradtak vagyunk, így nem vitatkozunk sokáig. Végül kis pihenő után összeszedjük magunkat, és száz méterre odébb találunk egy laposabb, nagyobb füves részt, ahová gyalog áthordjuk a felszereléseinket. A mongolok persze maradnak, makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy az övék sokkal jobb hely. Sokáig beszélgetünk erről a tábortűznél, sajnáljuk, hogy a kulturális különbségek ennyire előjönnek egy közös utazás során. Abban egyetértünk, ha nem fizetnénk komoly összegeket naponta a lovakért, akkor boldogan aludnánk a buckákon, mennénk amerre mondják, alkalmazkodnánk teljes mértékben. De így nehéz, sokunk éveken át spórolt, hogy eljöhessen a túrára, és szeretné legalább a táborhelyet maga megválasztani, ha már a csomagjait nem kötheti fel maga.

Reggel sikerül rekordidő alatt elkészülni, nyolckor már mindenki nyeregben ül, és indulunk tovább. A kisebb vízmosások, sziklahasadékok lassan egyetlen völggyé egyesülnek, melynek alján vörösfenyő ligetek között kanyarog a keskeny ösvény. A patak partján vadhagymák lila gubói bólogatnak a szélben, megállunk egy fél órára és szedünk belőlük egy jókora csokrot. Ennek a növénynek csak a szárát és virágát lehet felhasználni, az viszont a hagyma és fokhagyma keverékére emlékeztető, friss, finom illatával kiváló adalék bármilyen ételhez. A patak egyre mélyebb medre mentén egyensúlyozunk a lovakkal, a táj itt már tiszta vadnyugat, vöröslő kanyonok, meredek sziklafalak tűnnek elő minden kanyar után. Megállunk ebédelni, szárított húst és borcogot rágcsálunk a bögölyfelhő közepette, mongol kísérőink pedig gyorsan tüzet raknak és teát főznek, nekik ez a felfrissülés. Előttünk a Szuvárga Háirhan csúcsa magasodik, a 3000 méternél is magasabb hegy a környékbeliek szerint szent, oda csak férfiak mehetnek fel. Elfogadjuk ezt a számunkra kissé szokatlan szabályt, és a csúcstól messzebb egy hágó felé vesszük az irányt. Az ösvény itt eltűnik, behatolunk a sűrű fenyőerdőbe. Órákon át cibáljuk a málhás lovakat a kidőlt törzsek és mészkőszirtek között, miközben fejünk felett gyülekeznek a sötét felhők és hatalmas csattanásokkal villámok csapdosnak a közelben. Még gyalog is megerőltető lenne ezen a meredélyen felkapaszkodni, de a lovak nekifeszülnek, és mennek, mint a gép. Hihetetlen, mikre képesek ezek a jószágok, egy-egy nagyobb mennydörgéstől ugyan néhányan megugranak, de aztán annál nagyobb hévvel cipelik felfele terhüket. A vörösfenyőt lassan felváltja a törpefenyő, majd az is eltűnik, és zöld, sziklás rétek között haladunk tovább. Itt már erősen esik, aki tudja előveszi az esőkabátját, pulóvert vesz fel, hisz erősen lehűlt az idő, orkánszerű szél fúj, híre-hamva sincs a délelőtti fülledt napsütésnek. A hágón aztán a jégeső is elkap, szerencsére csak apró szemek kopognak a fejünkön, miközben kanyarogva leereszkedünk egy csúszós, sáros domboldalon. Kitartóan esik tovább, mi pedig már szeretnénk letáborozni, sokakat váratlanul ért az eső, vannak, akik rendes esőkabátot sem hoztak és széldzsekijük ázottan tapad a hátukhoz. Úgy döntünk, inkább nem állunk meg, hisz egyetlen fa sincs a közelben, hogy tüzet rakjunk, ami ebben az állapotban igen fontos lenne. Az eső lassan alábbhagy, a felhőkön átszűrt napfény smaragdzöldre festi a kőomlásos hegyoldalakat, de nincs időnk megcsodálni a látványt, sietünk tovább, már kísérőink is reszketnek, az ő vastag kaftánjuk sem bírja ezt a vízmennyiséget. Némelyikük egy szál ingben didereg, mert odaadta meleg ruháit a fázósabb résztvevőknek: önzetlenségből és segítőkészségből továbbra is ötös a helyieknek. Egy óra múlva végre egy erdőfolthoz érkezünk, gyorsan felállítjuk a sátrakat és tüzet rakunk. A lobogó tűz melege, az innen-onnan felbukkanó Unicum és a száraz ruha hamarosan megfordítja a kedélyállapotot, a vizes fűben nevetve rendez házi birkózóversenyt a csapat. Persze a eredmény várható, Magyarország-Mongólia 1-8, az egyetlen győzelmünk is csak annak köszönhető, hogy egyikünk éveken át dzsúdózott. Megunjuk a férfias játékokat, következik a fejen- és kézenállóverseny, szkanderbajnokság no meg a további koccintások. Nem is bírja a csapat sokáig, a többség már sötétedés előtt sátrába bújik. Még a mongolok is bekéredzkednek, az ő ruháik is ázottan lógnak a fákról, és éjszaka úgy tűnik, nagyon hideg lesz.

Az időben ébredőket a jurtákban forró tea, friss joghurt és sajt várja, majd kivonulunk megnézni, mitől is lovas nemzet a mongol. A félszáz lóból álló ménest apró gyerekek terelik be a karámba, ahol a férfiak a csikókat megfogják, és kipányvázzák, hogy napközben a kancáknak legyen elég tejük a fejéshez. Később kiválasztanak egy négyéves csődört, melyet még nem törtek be. Hárman rácsimpaszkodnak, lefogják, egy negyedik pedig szorosan átköt rajta egy egyszerű kötelet. Mielőtt a megvadult állat újabb ágaskodásba kezdene, egyikük felpattan a hátára, jobb kezével megfogja a kötelet, a többiek pedig elengedik a lovat. Hatalmas bakolásokkal, ugrásokkal és forgásokkal igyekszik ledobni lovasát a szürke csődör, de Seri, a huszonéves srác meg sem billen, egy perc múlva is a ló hátán ül, egészen addig, amíg az állat megnyugszik, és nyugodtan tűri a hátán az ismeretlen súlyt. A bemutatót elismerően nyugtázva lóra szállunk, és elindulunk délnek, első igazi táborhelyünk felé. Útközben a helyiek elmagyarázzák, hogyan élnek errefelé évről évre. Nyáron a jurtákban él mindenki, és egy-két kényszervágást leszámítva nem esznek húst. Helyette a tejtermékek végtelen sokaságát fogyasztják, sajtokat, joghurtot, túrót, kumiszt és ezeknek sokféle változatát. Mellé olajban kisütött, egyszerű tésztát esznek, nagy ritkán a városban vásárolt zöldségekkel egészítve ki az első hallásra egyhangú étrendet. Az első fagyok (a mongolok a fagy hét szakaszát különböztetik meg, és mindegyikhez a megfelelő tevékenység kapcsolódik) után ősszel kezdődik a nagy mészárlás, amikor a nyájakat a téli szállásra terelik, ahol az összes fiatal hím állatot, az idősebb és gyengébb egyedeket levágják néhány nap alatt. A téli szállás rönkökből épített, egyszerű deszkabódék sora, amelyek aztán hűtőkamraként szolgálnak egész télen. Előttük karámokban éjszakáznak a megmaradt állatok, és a környéken kaparják ki maguknak a hó alól azt a kis füvet, ami aztán tavaszig életben tartja őket. A fiatal fiúk vigyáznak itt az állatokra, és gyakran kell farkasoktól és egyéb ragadozóktól megvédeniük a nyájat a mínusz harminc fokos hidegben.
Hőségtől remegő völgyekben vezet tovább az utunk, itt az agyonlegeltetett, kopott sztyepprétet alpesi táj váltja, térdig érő zöld fű, vadvirágok és sűrű fenyőerdők szegélyezik az ösvényt. Kérdésünkre elmondják, ezen a vidéken azért nem legeltetnek nyáron, mert a füvet ősszel lekaszálják, és nagyon kemény, hosszú teleken ez menti meg az állatok életét. A másik ok, hogy a bőséges esők miatt sok a légy, bögöly és szúnyog, melyek nyáron elviselhetetlen felhőkben lepnék be az embereket és állatokat egyaránt. Érezzük is a kis zümmögők jelenlétét, egy-egy gyors megállást olyan csapkodás és káromkodás kísér, hogy öröm hallani. Ezek itt már a Hángáj Nurú északi nyúlványai, egyre mélyebbek a völgyek, meredekebbek a kapaszkodók, a lovak fújtatva erőlködnek a melegben, hihetetlen, milyen meredek emelkedőkkel képesek megbirkózni, miközben lassan esteledik és reggel óta nem ittak. Az első hágónkon átjutva még néhány óráig egy széles völgyben ügetünk, a lovakat az első pataknál megitatjuk, majd kiválasztunk egy magasabb, egyenletes területet a táborhoz. Tüzet rakunk, sátort verünk, és hamarosan a bográcsban rotyog a napi menü, a sózott birkahús, csigatészta, néhány zöldség és fűszer improvizatív egyvelege. A kísérőink a csapat egy részét felviszik a közeli hegyekbe egy tóhoz, ami az eutrofizáció előrehaladott állapotában inkább lápnak tűnik, így lemondunk a fürdésről, helyette az alig csordogáló, jéghideg patakban tisztálkodunk. A kísérőink szerint ez a vidék már nem az ő “területük”, vagyis errefele ők is vendégek, nem ismerik a helyzetet, így a biztonság kedvéért mától minden éjjel felváltva kell őriznünk a lovakat. Korábbi évekből ismerős a helyzet, így nem aggódunk túlságosan, ami be is igazolódik, késő éjjel átballagok hozzájuk, ahol öt mozdulatlan alak szuszog csendesen a kaftánjaikba burkolódzva. Azóta sem sikerült megfejtenem ezt az “akciójukat”, igen gyakran banditákat, farkasokat, villámlást és egyéb veszélyeket sorolnak fel, amik miatt vagy nem lehet továbbmenni, vagy az általuk kigondolt útiterv jogosultságát igazolja az aktuális kockázat. Talán ennek is köze lehet a keleti konfliktuskerüléshez, udvariassághoz.

Reggel nehezen megy az ébredés, másnaposság csillog a szemekben, ahogy összepakoljuk a sátrakat és kötelek, ponyvák segítségével megtanuljuk, hogyan készítsünk időjárásálló málhacsomagot hátizsákjainkból. Délelőtt tíz körül valaki hangosan felkiált, úgy tűnik, ő nyerte a fogadást, és valóban megérkezik a harminc ló öt lovassal, akik a világ legtermészetesebb arckifejezésével tudatják, szerintük semmit sem késtek. A magyarázat: itt vannak a lovak, nem? Akkor meg mit problémázunk? Lehet, hogy igazuk van, bár a bérlésre költött összeget figyelembe véve kissé sántít a dolog. De semmi gond, az ember külföldön hamar megtanulja, hogy az általa emberi általános erkölcsnek és udvariasságnak tartott otthoni szabályokat teljesen másképp értelmezik és értékelik. Itt sértésnek számít, ha visszautasítja valaki a felkínált teát. Nálunk sértésnek számít, ha valaki még elnézést sem kér, ha egy teljes napot késik. Talán így jó a világ, változatosan, színesen. A kétujjnyi elázott légyréteget óvatosan lekanalazzuk a maradék birkaraguról, megreggelizünk, és megtanuljuk, a tűzre dobott lótrágya hatásos légyriasztó módszer. A helyiek útmutatása alapján megtanulunk ostort fonni, persze ez csak azoknak sikerül, akik nem hagyják, hogy a lelkes mongolok kivegyék a kezükből a kést és a bőrszíjat, hogy helyettük készítsék el az ostort. Úgy tűnik, ez is hasonlóan állandósul, mint a folytonos két órás késések, a helyiek egyszerűen nem bírják ki, hogy tétlenül nézzék, amíg mi igyekszünk tapasztalati úton megtanulni olyan dolgokat, amiket ők gyerekkoruk óta rendszeresen gyakorolnak. Később nekiállunk lovakat nyergelni, persze aki maga szeretné, annak előbb egy tízperces vitát és magyarázkodást kell végigszenvednie, amit sokan nem vállalnak be, inkább legyintenek, és hagyják, hogy a mongolok büszkén mutassák, milyen gyorsan és jól tudnak nyergelni. Persze nehéz ezt negatívumként felfogni, amikor az otthoni általánosan nemtörődöm, önző és lusta hozzáálláshoz képest itt mindenki a szívét-lelkét beleadja, hogy segítsen, dolgozzon, bizonyítson és hasznossá tegye magát. Talán lelkileg nehezen viselik, hogy fizetést kapnak egy szolgáltatásért, miközben tétlenül nézik, ahogy a “vendégek” dolgoznak. Gondolom hasonló lehet a helyzet, ha valaki egy falusi családnál vendégeskedve elkezdené felmosni a konyhát.
Hamarosan minden lovat szétosztunk magunk között, két emberre jut két hátas, egy málhás és egy tartalék ló. Egy laza próbalovaglással kezdünk, kisebb viták közben sikerül fellovagolnunk a közeli hegycsúcsra, majd egy kényelmes félkörrel visszaérkezünk a táborba. Felmálházzuk a lovakat, megigazítjuk a felszerelést, beállítjuk a kengyelszíjakat, nyeregtáskákat és tucatnyi apróságot felkötözünk ide-oda. Hamarosan kiderül, öt mongol kísérőnk lesz, a rangidős Bata, egy nagydarab, kérges kezű, napbarnított pásztor. Az indulás is jellemző, elindulunk egy tisztás felé, de egyből kiabálnak, nem arra, inkább emerre. Nincs már erőnk vitázni, megyünk emerre. Hamarosan irányt változtatunk, és az általunk kinézett tisztáson találjuk magunkat. Úgy tűnik, működőképes lehet a rendszer: mi oda lyukadunk ki, ahol szerettünk volna eredetileg, ők pedig úgy érezhetik, az ő ötletük volt.
Kényelmes, két órás lovaglás után egyik kísérőnk családjához érkezünk, ahol a jurtáktól nem messze tábort verünk. A lányok a magunkkal hozott liszttel ellátogatnak a családokhoz, hogy segítségükkel az útra pár kiló száraz süteményt, itteni nevén borcogot süssenek. A többiek közben egy házi lóversenyt készítenek elő, az alig egy kilométeres versenyt természetesen egyik kísérőnk nyeri, aki az idő nagy részében ügetve tartja velünk a tempót, miközben mi keményen ostorozzuk a vágtázó lovakat. Úgy tűnik, a jármód és a sebesség között nincs szoros összefüggés, no meg persze bizonygatjuk, azért nyert, mert a legjobb lovat magának tartotta meg. Az egyik jurtában joghurtpálinkával kínálnak, melyet teljesen egyedi, házi módszerrel párolnak bádogedények és bőrtömlők segítségével. A frissen sült borcoggal egy időben kecskesajtot és kumiszt is kapunk, így teljes a nomád idill, a megerőltető nap után a többség a sátrába zuhan és meg sem mozdul másnap reggelig.

Délelőtt kilencre elérjük Cecerleget, Arhangáj megye központját. Sietünk tovább, mivel a legfrissebb hírek szerint ma tartják első táborhelyünk közelében a helyi Nádam ünnepséget. Mire odaérünk, már gyülekeznek a helyiek a lóverseny pályáján, ami gyakorlatilag a céltól 20 kilométerre kitűzött rajtvonaltól indul, és változatos terepen: dombokon, vízmosásokon és tágas völgyeken halad át. A 6-8 éves zsokék szőrén ülik meg a hátasokat, és hangos kurjongatások közepette hajtják a külön erre a célra tenyésztett versenylovakat a célig, ahol a győztes ló és gazdája nagy elismerésben és tiszteletben részesül, a gyerekek pedig kapnak néhány pohár vizet. Egy helyi árustól hosúrt, tésztabatyuban sült birkahúst veszünk, majd elindulunk Bulgánba, ahol hamarosan kezdődik az ünnepség másik része, a férfiak birkózóversenye. A tűző napon nem sokáig bírjuk a kissé egyhangú erőlködését a csizmás versenyzőknek, így gyorsan (na jó, két-három óra várakozás után) felpakoljuk egy ütött-kopott teherautó platójára az összes felszerelésünket, és elindulunk első szállásunkat megkeresni. A kavicsos folyómederben a teherautónk elakad, csak hosszas motorbőgetés után sikerül kikapaszkodni. Első komolyabb vitánk is elkezdődik a kísérőinkkel: az általunk kinézett, füves, ligetes terület a folyó mellett nem lesz jó, mert “sok a légy”. Hiába bizonygatjuk, az minket nem zavar, ragaszkodnak ahhoz, hogy egy általuk jól ismert táborhelyre menjünk. Többször megállunk keresni az említett helyet, míg végül megunjuk, és az első valamirevaló erdei tisztáson leszállunk a teherautóról, nem vagyunk hajlandóak visszaszállni, így ők is kénytelenek velünk maradni. Bár a folyótól kissé messze kerültünk, a délutáni naptól védenek a magas nyárfák lombjai, miközben sokan először verik fel sátraikat. A kísérőink ígérete szerint lovaink hamarosan megérkeznek, így akinek áll a sátra leballag a folyóhoz fürdeni, napozni, sütkérezni. Késő délután a lovak még mindig sehol, Bugi szerint azért, mert az ünnepek miatt a faluban mindenki részeg, és most nem érdekük, hogy harminc lovat béreljünk tőlük két hétre nem kevés pénzért. De ne aggódjunk, estére itt lesznek a lovak. Egyikünk eredeti ötlettel áll elő: mi lenne, ha mindenki fogadna arra, mikor érkeznek meg valóban a lovak, és aki leginkább eltalálja, elnyeri a többiek jelképes tétjét. A legtöbben késő estére szavaznak, de többen már a következő nap reggelét, sőt, délutánját jelölik meg. Hiába, tanulékony csapat vagyunk.
A helyiek felajánlják, este igazi mongol vacsorát főznek nekünk. Egy kis alkudozás után sikerül az árat a valós ár ötszöröséről a négyszeresére lealkudni, (Bugi szerint ne panaszkodjunk, hisz ki tudjuk fizetni, nem?) és már érkezik is a bégető vacsora, melyet igazi mongol hagyomány szerint vágnak le: a mellén ejtett apró vágáson benyúlnak, és eltépik a szív feletti verőeret. Így a vér is teljes egészében megmarad, és szerintük az állat sem szenved annyit, mint a “barbár” nyakmetszésnél. Közülünk sokan félrevonulnak a szokatlan látvány elől, de a darabolásnál már mindenki segít: vizet hordunk, húst szeletelünk, vadhagymát vágunk. A mongolok az összes húst, a kimosott belekbe töltött alvadt vért, a belsőségeket a fűszerekkel és öklömnyi, tűzben előhevített kövekkel együtt egy hetvenliteres bádoghordóba töltik, melyet légmentesen lezárnak és a tűzre helyeznek. Jellemző módon csak az állat lenyúzott bőre és patái maradnak ki, de máshol majd ezt is felhasználják. Amikor az ember élete múlik az élelmiszeren, megtanulja megbecsülni. Persze innen-onnan Unicumos és vodkásüvegek is előkerülnek, hamarosan a helyi asszonyok is vidáman mosolyognak, mindenki fényképezkedik, ölelkezik hangosan nevet és beszélget. Késő estig tart a mulatság, a hús nagy része elfogy, éjfélre már csend borul a táborra, csupán a tűz lobban egyet-egyet szikrakoszorúi között.

Hajnali kelés után kilátogatunk a zöldségpiacra, ahol a közös főzésekhez veszünk alapanyagot, útközben egy tálca sört fogadunk útitársul, majd rohanva visszamegyünk szállásunkra összepakolni, mivel a kisbuszunk háromkor jön értünk a megbeszéltek szerint. Úgy tűnik, nem értettük meg kellőképpen a helyi virtuális időzónákat, a sofőrünk halálos nyugalommal fél ötkor áll meg a ház előtt, utána fél órával Bugi is megérkezik. Már unjuk a várost, a nomád világ közepén tátongó sebet, a szúrósan szennyezett levegőt, az utóbbi években megtöbbszöröződött autótömeget, az utcákat ellepő szemetet és a sivárság érzését. A nap már alacsonyan jár, mire az aszfalt is elfogy alólunk, és végre az igazi, többsávos földutakon zötyögünk nyugat felé. Bár tizenhárman utazunk a kilenc személyes kisbuszban, a többség gond nélkül elalszik mire a sörünk elfogy, és csak éjfél körül ébred fel, amikor megállunk egyet vacsorázni. Egy útszéli mongol csárdában birkalevest eszünk tésztával, mellé sós tejes teát iszunk, és folytatjuk utunkat a mélyfekete ég alatt.

Kora hajnalban hideg fülkékben ébredünk, a táj már jellegzetesen mongol sztyepp, véget ért a Góbi szürke sivársága. A kalauznők forró vizet hoznak teászacskókkal, elővesszük maradék ételeinket, ápoljuk enyhe másnaposságunkat. Órákon belül Ulánbátor közelében járunk, az elővárosokban rengetegen leszállnak a Kínából hozott (csempészett) zsákjaikkal, dobozaikkal. A központi pályaudvaron mi is leszállunk, és megvárjuk tolmácsunkat, Bugit, aki jó mongol szokás szerint egy órát késik. Bugi Magyarországon született, itt is végezte el az ELTE pszichológia szakát, majd Mongóliába költözött, ahol azóta HR szakemberként dolgozik. Kitűnően beszél magyarul és mongolul, ő segíti majd utunk során a két nyelv (és reméljük a két kultúra) közti kommunikációt. Bár előre lebeszéltük, hogy szükségünk lesz egy kisbuszra, ott helyben kell szervezkedni, ami további egy órát jelent. Úgy tűnik, érdemes lesz megszoknunk az ázsiai időszámítást, itt teljesen természetes, ha a megbeszélt időpont után jóval később kezdenek el történni az események, senki nem háborodik fel azon, ha a másikra órákat kell várni, mert az a nap állásából számítja az időt vagy éppen belemerült egy mély beszélgetésbe valakivel az utcán. A szállásunkon kipakolunk, gyorsan letusolunk, és máris indulunk is a Fekete Piac nevű, lassan turistalátványossággá fejlődő bazárvárosba. Ruhák, bőráruk, régiségek, lovas felszerelések, edények és számtalan kacat hihetetlen választékát árulják a standokon, mi pedig ráérősen bevásárolunk az útra. Ponyvát, kötelet, nyeregtáskákat, bográcsot és vizeskannákat veszünk, no meg persze az otthoni pakolásból kimaradt egyéb tábori felszereléseket pótoljuk. Délutánra végzünk, majd egy nagyon kellemes kínai étterem különtermében ebédelünk egy forgóasztal körül, amelyre mindenféle finomságot hordanak folyamatosan a pincérek. A szállásunkon, amely egy klasszikus szocreál panel negyedik emeletén található, mintát veszünk a Dzsingisz vodkák és Dzsingisz sörök különböző változataiból, miközben tíz kiló birkahúst bőséges sóval betömködünk egy nagy műanyag ételhordóba.