A tegnapiakon kívül az útikönyvek sem írnak sokkal több érdekességet, így a helyiek segítségét vesszük igénybe, és kilátogatunk egy valódi kínai piacra. A józsefvárosival az egyetlen hasonlóság a helyszűke, amúgy még csak nem is hasonlít rá. Például még ruhát sem lehet kapni. Helyette árulnak régiségeket, kabócákat, teknőst-békát-gyíkot-csigát, énekes madarakat és különleges emlősöket, kézműves csodákat, dohányt és mindenféle édességet. Az élmény okozta éhséget gőzölt húsos táskákkal csillapítjuk, majd irány a szálloda, hisz össze kell pakolni, indulunk tovább, Mongóliába. Útközben még megállunk egy “Male-Female” táblánál, mindenki bemegy a megfelelő ajtón. Igazi kínai praktikum vár bent: válaszfalak nélküli lyukak sora a földön, mindenki hűvös tartózkodással végzi a dolgát, kicsit szürreális az ammóniagőzben guggoló emberek sora, miközben kint kígyózik a sor.
A buszpályaudvaron tömeg, apró termetű idős emberek egyensúlyoznak hihetetlen méretű csomagokat kézikocsijaikon, mások igazi keleti beletörődéssel állnak a sorban, ülnek a tűző napon, cibálják az összekötözött kartonlapjaikat vagy bálázott ruháikat. Kína megmaradt igazi kereskedő nemzetnek, az emberekből nem sikerült kiirtani a kapitalista szemléletet, mindenki fusizik, csencsel, ad-vesz, a helyben vett olcsó élelmiszert, ruhát és elektronikai árut kézipoggyászban viszik át a mongol, majd orosz határon, ahol hetekig állnak a helyi piacokon, míg eladják, hogy haza tudjanak belőle utazni. Vajon mennyi marad a végén, hogy ennyire lelkesen csinálják? Sokaknak nem szimpatikus ez a “mindenből pénzt” hozzáállás, de könyörgöm, jobb a másutt jellemző “leülök és meghalok” attitűd? Amennyit sikerült megtudni a helyiektől, a kínai nem egy túlságosan panaszkodó néptípus. Helyette inkább dolgozik. Elgondolkodtató. Visszatérve a buszpályaudvarra: végre sikerül megtalálnunk a megfelelő buszt, de ülések helyett ágyak fogadnak, két szinten sorakoznak a 170 centi hosszú, keskeny priccsek. Késő délután lesz, mire elindulunk, Pekinget még órákig nem tudjuk elhagyni, hatalmas ez a metropolisz, újabb és újabb egyforma külvárosok suhannak el a koszos ablakok előtt, ugyanazok a kocka lakótelepek, ugyanazok a lázas építkezések, üvegpaloták és házbontások. Már sötétedik, amikor elérjük a Nagy Falat, az autópálya alatta halad át, körös körül csipkés csúcsok, smaragdzöld hegyek, mély szurdokok. A Fal kisebb, mint elképzeltem, de hihetetlen mód kapaszkodik fel minden egyes meredek hegycsúcsra, követ végig minden kis egyenetlenséget a tájon. Éjfél körül megállunk egy kis vacsorára, ez már nem Peking; az étterem, mint valami magyar üzemi mosókonyha a múlt századból, csempézett pult, óntálca, főtt csirke. A vidéki szokásokra való tekintettel mi is kipróbáljuk a lélektisztító köpködést: a mindenhonnét hallatszó harákolást nem könnyű utánozni, a torok mélyéről kell kezdeni, majd feljebb haladva összegyűjteni az anyagot a nyelv alá, amit végül egy öblítő, hegyes sercintéssel kell oldalra küldeni a semmibe. Nem egy kellemes hang, főleg, ha hajnalban erre ébred az ember, de itt ez a szokás, sőt, talán már vallás, nincs mit tenni, a kínaiak hite szerint a rossz szellemek csak így tudnak távozni az emberből.