Nem is olyan rég, igazán a múlt mélyén, megfogant bennem egy ötlet, amit azóta nem tudok megfogalmazni. Nem is emlékeztem soha, mi volt az, így inkább nekiláttam megvalósítani. Nem állítom, hogy éjt nappallá téve dolgoztam rajta, igazából a körülmények szerencsés összjátéka, hogy egyáltalán ennyi megvalósult belőle.

A munka során rájöttem, nem lehet megtartani olyat, ami egyszer már hatással volt rám. Ezeken az oldalakon képek és írások, hangulatok és élmények, tapasztalatok és magyarázatok sorakoznak, rendszertelenül, könyörtelenül, különböző szerzőktől. Van, hogy másnak érzem magam és van, hogy én vagyok más. Minden mindennel összefügg, írta egyszer egy lágy érzelmű álmodozó, és úgy hiszem, igaza volt. Nem az alkotó a lényeges, hanem az alkotás, ne legyünk beképzeltek, a mondat végén mi magunk is alkotások vagyunk.

A jövő meghatározhatatlan őszutóján hirtelen leesett vagy fél méter friss, hűvös porhó. Hajnaltájban elvonultak a felhők, és felébredtem a tökéletes csendre. Kisétáltam az erdő szélére mezítláb, és futni kezdtem. Futottam magamért és magam ellen, futottam a múltam elől és a jövőm elé, futottam már magam sem tudom, miért, futottam mert nem éreztem semmit és a semmit érezni kell néha. A futás kiragadott az időből és elhelyezett a változatlanba, ahol mindig ugyanazt érezzük, ugyanazt csináljuk és látjuk. Világossá vált, lényegtelen éppen hol vagyunk és mit mondunk, ha azáltal valami megváltozik világunkban. Nem lehet szó nélkül elmenni az életünk mellett. Nem emlékszem sok mindenre a régmúltból, és általában nem tartom fontosnak a jövőn elmélkedni.
A jelen egy kis szeletét gyűjtöttem össze ezeken az oldalakon, mások segítségével. Íme, az örök vágy, hogy lábnyomunkat a világban ne fújja be a valóság szele.