Schweigen ohne Peinlichkeit ist die Begleitung elementaren Erlebens. Hier ist alles frei von Begriffen wie Eigentum, Nutzungsrecht, Verpflichtung oder andere Sprachregelungen menschlicher Kompromissinteressen. So wird jede Empfindung grösser, ruhiger und reiner. Jeder Eindruck ist so intensiv und vielfaltig, dass die Zeit aufhört zu vergehen.
/Manfred Schmidbauer/

Tiszteletem. Maradok az idézeteknél. Feri

olvasgatom a magyar everest-expedíciók közti ellentétekről, érdekcsoportok küzdelméről szóló fórumos bejegyzéseket, míg találok egy oldalt, ahol a 2001-es everest-túrák kiemelkedő teljesítményeit sorolják. az egy dolog, hogy manapság havonta kb. százan jutnak fel az everest csúcsára. ami elgondolkodható, hogy köztük volt egy 16 éves iskolásfiú, egy 64 éves férfi és mellettük elérte a csúcsot az első vak hegymászó is. van mire felvágnunk?

júliusban tengeri kajak expedíció indul grönland déli szigetvilágának bejárására. a háromfős csapat célja végigevezni 600 km-t a jeges vizeken, miközben az élővilágot és az inuit eszkimók hagyományos életmódját figyelik meg. ki tudja, meddig látható mai állapotában ez a különleges vidék. kár, hogy a saját honlapjuk már hetek óta kampec, remélem ez nem jelenti az expedíció sikertelenségét.
érdemes egy pillantást vetni közben karl lueger honlapjára, a srác egész jó kis fotógalériát hozott össze a különböző nomád népek mindennapjairól, marrokkó beduinjai és mongólia lovasnomádjai mind helyet kaptak a lapokon, zsír fotók, gyenge dizájn…
az eltűnő kultúrák bemutatását tűzte ki élete céljául a disappearing cultures foundation nevű szervezet, melynek magyar és svéd tagja a világot járva a “civilizáció” által veszélyeztetett ősi kultúrák szokásait és mindennapjait dokumentálja. nívós fotóanyag, minimális információ, léc alatt.
az explorer magazin márciusi száma akadt a kezembe egy közjegyző várótermében (a magas labdát kihagyom), ahol újabb elborult ötletről lehet olvasni: németországból kambodzsába utazik egy nyolcfős nemzetközi csapat. hát ez eddig valóban nem nagy durranás.
de autóval mennek. ez sem.
trabanttal mennek. hmm.
a trabant trek húsz országot szeretne átszelni három trabival. go go trabi go!

Örökre a tenger alá süllyedhet Fidzsi, ez a kis csendes-óceániai szigetcsoport, globális felmelegedés, tengerek vízszintjének emelkedése, satöbbi. A helyi hatóságok az odalátogató turistákat kérik meg, ki-ki a saját országában hívja fel a figyelmet a szigeteket fenyegető veszélyre. Képmutatásunknál csak naivitásunk nagyobb, hisz a nagy éghajlati vagy geológiai változások eddig is létezésünktől függetlenül történtek, a földtörténet során elsüllyedt szigetek számánál talán csak az újonnan születettek száma nagyobb. Persze az emberéletnél sokkal tágabb idősíkon; aggódni talán csak azon kéne, hogy ez egyre jobban közelít az emberéletnyi időhöz.

Csillámló önbarnító testápoló, olvasom egy plakáton Budapest szívében, meghökkent ez a pár szó, forgatom őket, keresem értelmüket, vagy legalább a céljukat. Az a testápoló, ami nem önbarnító, azzal mi van? Miért jó, ha magát barnítja és nem a testünket? A csillámlót még értem. A szem körüli sztanioldara a négyeshatoson péntek este fix látvány, ahogyan megszokhattuk a villogó sportcipőt meg a rózsaszín hajgumit. Nem az a lényeges, amit látunk, hanem amit a látványra költöttek. Bonyolult jelzőmechanizmusok hálózata rejlik a plakát mögött, vedd meg mert új, vedd meg mert relatíve drága és ez azt jelenti, van pénzed ilyesmire, innen már nem nehéz eljutni a következtetésig: sikeres, jólszituált, jövőbe mutató típus. Az ősi orrkarikától kezdve az önbarnító testápolóig a cél mindig ugyanaz volt. És működik.

bár szeretjük verni az nagy mellünket, hogy magyar felfedezők meg satöbbi, de ha objektíven megnézzük, bizony egy-két valóban nagy arcot leszámítva (akik többnyire más európai államok támogatásával, esetleg külföldi állampolgárként indultak útnak) nem állunk a lista tetején. norvégia vagy a britek bizony jóval előttünk járnak, persze lehet itt tengerre meg pénzre fogni mindent, de az igazság az, hogy kissé elfogultak vagyunk önmagunkkal szemben. ami nem is baj, hisz a hazaszeretet óhatatlan elfogult, de amit egy apró magyar faluban rendeztek a francia elnökválasztás apropóján, az már kicsit sok. biztos mindenki hallott róla, sarkozy es a homályba vesző magyar ősei… hát így lett hazánkfiából francia köztársasági elnök. de nagyon elkanyarodtunk a témától, a lényeg, hogy újabb magyar expedíciókról adunk hírt. a lucullus baráti társaság szervezésében pár hét múlva mongóliába utazik egy magyar kutatócsoport, hogy különböző gasztronómiai, híradástechnikai és szociológiai vizsgálatokat végezzen a góbi-sivatagban. 30 nap alatt ezer kilométert lovagolnak, reméljük az ígéreteknek megfelelően sikerül majd naprakész infókat küldeniük. végül egy kevésbé jó hír: klein dávid és várkonyi lászló egészségügyi okokból, 8300 méteren feladta az everest csúcsmászás-kísérletét. azon kívül, hogy ilyenkor mindenki össze-vissza csalódik, gondoljunk bele: hányan vállalnánk, hogy 8300 méterre felgyalogoljunk?

“…hónapokig betege voltam, mi mindent mulasztottam el, mikor melyik keresztúton kellett volna talán másfelé indulni. A tudat, hogy a volnázás se nem jogos, se nem lehetséges, csak fokozta a feszültséget. Tényszerűen a múltat sem tudtam átírni. Viszont valahol olvastam egymás mellett azt a két szót: gyógyító valóság… Ha megérzed magadban egyetlen cseppjét, útjára indul egy folyamat, és helyrejössz. A felborult idő újraépíthető. Tulajdonképpen minden és mindennek az ellenkezője ugyanannyiba kerül. És ez nagyon lényeges.” – írja Esze Dóra, a múltba révedés veszélyeinek és a jövő befolyásolhatatlanságának feszes összefoglalása ez a pár sor, egy emberé, aki rájött, keseregni az idősíkokon nem csak felesleges, hanem kimondottan káros. Felmerül a kérdés, valóban mennyire lehetetlen a jövő befolyásolása, és még ha szentül hisszük is, hogy sikerült, vajon mi történt azzal a jövővel, ami hatásunk nélkül történt volna meg? A bizonyítékok többnyire azt mutatják, hogy a jövő irányításának kísérletei visszafele sülnek el, az elképzeléssel és álommal merőben ellentétes az eredmény, és nehéz elhessegetni a gondolatot, mi lett volna, ha. Vagyis visszatérünk az alapállapothoz, csak éppen lelkileg szétcsúszva. És kezdjük újra. Ebből az derül ki, nem vagyunk minden esetben tapasztalatból tanuló lények, a helyzet adott, a megoldáselméletet ismerjük, mégis újra és újra a hibás úton indulunk el. Mi lehet az oka?

jó útleírást írni nem könnyű feladat. nem elég messzi helyekre elutazni, drága élményeket megfizetni. az út és az utas karaktere elválaszthatatlan, ez sugárzik a későbbi írásokból, gyakran zavaróan. mindezt annak apropóján írom, hogy megújult a utleiras.hu portál, ahol eddig is sok érdekes helyről írtak beszámolókat magyar utazók. sajnos még mindig sokakban nincs letisztázva az útikönyv, úti jegyzet, élménybeszámoló vagy úti tárca fogalma, szerintük kittenberger és egy bédekker jól megférnek egymás mellett a polcon. mindenesetre drukkolunk az oldal szerkesztőinek, hogy meg tudják védeni oldalukat az utazási irodák máshol tapasztalt reklámdömpingjétől.

Koyaanisquatsi – kizökkent élet. Godfrey Reggio filmje tán egy hajszálnyival jobban arcul vág, mint a Baraka – világok arca vagy a Vándormadarak szirupja. Nézi az ember a kora délelőtti nagyvárosi sugárutakat, furcsa lebegést érez, rájön, azt sem tudja meghatározni, mi zavarja. Túl a felismerésen, bosszúságon és panaszokon, elér egy kilincs nélküli ajtóhoz. Nem a változó világgal van a baj, hanem a változás sebességével. Az átjátszótornyok számával és a sávszélességek mértékével fordítottan arányos az emberek arcán az ember.

Kétéves kislány ül a szőnyegen, a Kisvakond kalandjait lapozgatja. Nézd, anyu, Kisvakond fotóz, mondja, és mutatja a képet, Kisvakond ugye ül a túrása szélén egy tükörrel a kezében. Bamm. És tényleg, mintha mobillal fotózna. Koyaanisquatsi.

a dolgok erősen kialakulóban vannak (ennél nagyobb általánosság most nem jut eszembe), de mivel az egész oldal a “vegyük nyakunkba a világot” szlogenre épül, íme pár ötlet:

keepondiscovering.hu: egy magyar házaspár világkörüli útja egy land rover terepjáró és némi elszántság társaságában. itthonról indulva még csak indiában tartanak, de erős a gyanúm, hogy ősszel már ausztráliáról olvashatunk honlapjukon. hát, le a kalappal, ismét bebizonyosodott, a döntés és akarat többet számít, mint a lehetőségek.

expeditions.hu: a portál célja, hogy megjelenési felületet biztosítson magyar expedícióknak, ám ezekből egyelőre kevés aktuális található a gyűjteményben (viszont olvashatunk itt 1967-es magyar pamír expedícióról). ami viszont nagyon is időszerű, az klein dávid és várkonyi lászló mount everest-mászása, most is az alaptáborban akklimatizálódnak, hogy május 20-a környékén megkíséreljék a csúcstámadást. ha sikerül, akkor megvalósítják a mount everest (8850 m) első magyar oxigénpalack nélküli megmászását. hja…

üdvözlet a fedélzeten!

nem kis munka árán végre annak végéhez közeledünk, a képgaléria hamarosan kiegészül pár lustább alak fotóival, és elkezdjük a szub-közösségi blogprodzsektet. jeee.
lesz majd, aki utazásról, expedíciókról ír, mások fotókkal, gondolatokkal járulnak hozzá a vizsönhöz. új blogírókat szívesen felkérünk megjegyzéseik alapján blogolni.
végül hadd ajánljak egy kevéssé ismert, ám annál elszántabb vállalkozást: kőrösi csoma sándor útvonalát követve horváth balázs barátunk kerékpárral elindult németországból, hogy végigtekerve a alpokon, görögországon és iránon, kínán át indiába jusson, ahol megkoszorúzza kőrösi síremlékét.
sok sikert kívánunk neki!

A tudomány – írja Dirac – könnyen meghatározható. Mindenki által érthetően igyekszik megválaszolni olyan kérdéseket, melyekre a választ addig senki sem tudta. A költészet is ezt teszi, csak épp teljesen fordítva.

Ha ez így van, akkor jogos a kérdés, minek olvasunk verseket? A mindenki által ismert választ versbe öntve senki sem értené. Meglehet. Mégis olvasunk, mégis értelmezünk, mégis meghatódunk. A vers csupán egy váz, amire mindenki ráaggatja saját értelmezését, saját vágyait. A vers minden olvasáskor újraíródik, új jelentést kap, új mélységeket tár fel, igazolja vagy éppen cáfolja a többi olvasat megállapításait, megnyugtat vagy tűzbe hoz, álmokat igazol és csalódásokat osztogat, mindenkinél mást és mindenkinél másképp.

A vers fényképek porából készíti tintáját, életünk fényképeiből, melyek ott lapulnak valahol tudatalattinkban, hogy a szavak hívására előjöjjenek, és láthatóan igazolják azt, amiről eddig csak homályos sejtésünk volt. A kép és szó elválaszthatatlan egységet alkot, értelmezésük csak együtt lehetséges.

A Szó, amit olvasunk átalakul, és Szó lesz belőle, amit kimondunk. A kimondott szónak kizárólagos a jelentése, ereje van, egyénisége. Óvatosan bánjunk vele, nem úgy, mint az írott szavakkal. Azokat olvassuk minél többször. És minden elolvasáskor újuljon meg jelentésük.

Futópad: (fn) elektromos sporteszköz, amely a vízszintes, gumiborítású futófelület egyirányú mozgatásával virtuális futópályát biztosít, amelyen a sportoló a környezetéhez képest egy helyben mozog.

A modern üzletember jelképe, a tehetősek szabadidősportja, státusszimbólum vagy a téli edzésterv elengedhetetlen kelléke? Feltehetőleg mindenki tudja, mi az a futópad, de talán keveseknek tűnik fel a mögöttes szimbolika. Pontosabban az, hogy bár a harmadik évezredben élünk, van pénzünk, veszünk egy futópadot, de akármennyit futunk rajta, nem jutunk sehova.

Anyanyelvünknek van erre egy jól bevált kifejezése: taposómalom. Lehetne ezt is használni, de nem fejezi ki olyan jól a modern kor sajátosságait. Elvégre a taposómalmot, melyet már az ókorban is ismertek, eredetileg búza őrlésére használták, vagyis táplálékot, megélhetést jelentett használójának. A futópad csak egészséget ígér, az ilyen ígéreteket pedig nem érdemes komolyan venni. Manapság nem sétálunk, nem gyalogolunk, és nem taposunk. Futunk, rohanunk, ahogy a torkunkon kifér. És nem vesszük észre, a díszletek ugyanolyan sebességgel jönnek szembe, miközben a valósághoz képest egy helyben állunk. Egy “hors concours” verseny.

A futópad átvitt értelemben lehet karrier, saját lakás, egy kapcsolat vagy éppen megvalósult álom. Kétszer annyit keresünk, de közben kétszer annyit költünk. Beköltözünk az új lakásba, majd egy fél életen át fizetjük a gyorsaság árát. Új kocsit veszünk, de a reggeli dugóban egy perccel sem jutunk be hamarabb munkahelyünkre, ahol hiába adjuk el lelkünket, a fizetésemelés csak az inflációt meg a magasabb életszínvonal költségeit fedezi. Egy világméretű futópadon élünk, ahol láthatatlan erők vesznek rá, hogy egyre gyorsabban fussunk, lehagyjuk a mellettünk futókat, de ha egy percre megállunk és körbenézünk, felmerül a kérdés: minek? És valóban: minek?

Nem is olyan rég, igazán a múlt mélyén, megfogant bennem egy ötlet, amit azóta nem tudok megfogalmazni. Nem is emlékeztem soha, mi volt az, így inkább nekiláttam megvalósítani. Nem állítom, hogy éjt nappallá téve dolgoztam rajta, igazából a körülmények szerencsés összjátéka, hogy egyáltalán ennyi megvalósult belőle.

A munka során rájöttem, nem lehet megtartani olyat, ami egyszer már hatással volt rám. Ezeken az oldalakon képek és írások, hangulatok és élmények, tapasztalatok és magyarázatok sorakoznak, rendszertelenül, könyörtelenül, különböző szerzőktől. Van, hogy másnak érzem magam és van, hogy én vagyok más. Minden mindennel összefügg, írta egyszer egy lágy érzelmű álmodozó, és úgy hiszem, igaza volt. Nem az alkotó a lényeges, hanem az alkotás, ne legyünk beképzeltek, a mondat végén mi magunk is alkotások vagyunk.

A jövő meghatározhatatlan őszutóján hirtelen leesett vagy fél méter friss, hűvös porhó. Hajnaltájban elvonultak a felhők, és felébredtem a tökéletes csendre. Kisétáltam az erdő szélére mezítláb, és futni kezdtem. Futottam magamért és magam ellen, futottam a múltam elől és a jövőm elé, futottam már magam sem tudom, miért, futottam mert nem éreztem semmit és a semmit érezni kell néha. A futás kiragadott az időből és elhelyezett a változatlanba, ahol mindig ugyanazt érezzük, ugyanazt csináljuk és látjuk. Világossá vált, lényegtelen éppen hol vagyunk és mit mondunk, ha azáltal valami megváltozik világunkban. Nem lehet szó nélkül elmenni az életünk mellett. Nem emlékszem sok mindenre a régmúltból, és általában nem tartom fontosnak a jövőn elmélkedni.
A jelen egy kis szeletét gyűjtöttem össze ezeken az oldalakon, mások segítségével. Íme, az örök vágy, hogy lábnyomunkat a világban ne fújja be a valóság szele.